Egy roadtrip kezdete

A szoftver cég recepcióján egy nyurga szemöveges srác ült a kanapén. Mi ezt casting-fotelnek hívtuk annak idején. A HR-es gyors léptekkel és széles nagy mosollyal közelített felé, kezét nyújtva. Én mögötte kapkodtam a lábaim, és próbáltam elkapni az első pillanatot vele. Fontos az első pillanat egy állás interjún. Nagyon sok látszik belőle. Ebből a 21 éves fiúból áradt a magabiztosság, és lehengerlő stílusa végig kitartott az interjú végégig. Az első két mondatnál egyértelmű volt: felvesszük.

Pár napon belül beült a csendes irodába. Az ajtó mellett balra volt az asztala. Reggel kilenctől este ötig ott ült, és szépen termelt. Két hónap múlva felállt, és azt mondta. “ Sajnálom, de én nem tudom elképzelni az életem egy ilyen csöndes irodában. Nem akarok a számítógép előtt ülni egész nap”.

Egy évvel idősebb voltam, és borzalmasan arrogáns. Azt gondoltam, ennek a fiúnak elment az esze. Hiszen minden munkát a gép előtt kell ma már végezni. És itt hagy egy ilyen jó állást? Egy ilyen cégnél? Ekkora karrierlehetőséget kihagyni? Elsétált a casting fotel mellett, és 7 évig nem láttam többet.

Az évek során sokszor gondoltam arra amit mondott. “Így is lehet?” Lehet ilyet mondani? Hokiból nem maradt más, csak a mondat: Nem tudok életem végéig egy ilyen helyen dolgozni. Nem sejtettem, hogy engem is ez a mondat indít majd útnak, hogy felálljak az asztal mellöl és kisétáljak a fotel előtt, ahol én is ültem már sok sok évvel ez előtt.

Nem gondoltam volna, hogy a szeles Wellingtonban látom majd újra Hokit, és hogy nem véletlenül. Hoki volt ugyan az az ember, aki mesélt nekem az Új-Zélandi vízumról. Ő volt az, aki később szállást szerzett nekem Queenstownban. És most ő az, akivel, meg a legjobb barátjával 3 hete egy roadtrippen vagyok. Sátorban alszunk, paradicsomos tonhalas kuszkuszt eszünk bádog edényekből, közösen meditálunk nagy fák alatt, és ha megkérdezik, hogy honnan ismerjük egymást, mindig mosolygok: egy állásinterjúról.

DSC_0617