Nemrég kiszámoltam, hogy közel 10.000 emberrel írattam már le a bakancslistájukat – előadásokon, workshopokon tanítom, hogyan írjuk, és miért fontos ez. Nem terveztem ezt hivatásommá alakítani, de az emberek egyre csak kérdezgették, hogyan lehet “így” élni – legyen az vállalkozás, digitális nomád élet, vagy “egyszerű” világjárás. A válaszom mindig ugyanaz: kezdd azzal, hogy leírod a bakancslistád. Az egy évtized alatt, mióta ezzel foglalkozom, egy nagyon érdekes dologra jöttem rá. Sok ember szégyelli, ha álmodozik.
Én 25 éves koromban írtam le a bakancslistámat. Ma már aszerint élem az életem, emiatt lett könyvem, lett TEDx előadásom, ez vitt arra az útra, hogy világjáró legyek, gyakorlatilag az életem mérföldkövei lettek az egykoron leírt álmaim. Nem csoda, hogy rengeteget beszélgetek emberekkel erről, és ezekből a visszajelzésekből úgy érzem, sok fejbe bele is láthattam. Ezek a beszélgetések vezettek arra a következtetésre, hogy mennyire rosszul kezelünk olyan alapfontosságú dolgokat, mint célkitűzés, álmodozás vagy akár a pénzhez való hozzáállásunk.
Álmodozás, az elnyomott képesség
“Bilibe lóg a keze”, “sokat álmodozik az órán” – gyerekkorunkban kaptunk ilyen negatív mondatokat tanároktól vagy osztálytársainktól. Nektek is csengenek ezek a mondatok a fületekben? Egyik oldalról nagyon tudtak minket erősíteni a felnőttek, amikor mondjuk azt kérdezték, hogy mi leszel, ha nagy leszel, vagy akár a mesékkel, amiket olvastak nekünk. De mégis valahol sokaknak az maradt meg, hogy álmodozni nem egy jó, sőt kifejezetten veszélyes dolog. Szerintem pedig alap, gyakorolható és gyakorlandó is.
Honnan tudom, hogy még sok embernek kényelmetlen az álmodozás? Az arcokra van írva.
Én is úgy szeretnék utazni! – ezt többféle hangsúllyal és arckifejezéssel lehet mondani. Először próbáld meg úgy elolvasni, hogy összeráncolod a a homlokod, csóválod a fejed, és a hangsúly fentről lefelé megy egy nagy levegővétellel együtt, szinte beépítve a sóhajba. Most pedig mosolyogj, és ne vidd le a hangsúlyt a végén.
Általában az első megoldással szoktam találkozni sajnos.
Álmodozás és realitás:
Az agyunk úgy működik, hogy van egy racionális és egy álmodozó fele. Az egyik az irányt lövi be, a másik meg megvéd attól, hogy ez az irány ne okozza a vesztedet. Ez a működés teljesen jó, hasznos, és életképes, sőt! A probléma csak akkor van, ha egy másodpercre sem tudjuk kikapcsolni a realitást. Hagyjuk, hogy a múlt determinálja azt, hogy milyen lesz a jövőnk.
Egy mondaton belül is képesek vagyunk leoltani magunkat: Úgy szeretnék elutazni Thaiföldre, csak nincs rá pénzem. A mondat első fele az álmodozás, a második a realitás, vagy kifogás. Tény, hogy nincs rá pénzem, de ha egy pillanatig sem merem kimondani azt, hogy mire vágyom, akkor megoldást sem tudok arra találni, hogy hogyan tudnám megoldani, hogy már legyen a realitás, vagyis, hogy legyen rá pénzem.
Szóval mi már képesek vagyunk az elején megölni ezt a bulit. Amikor bakancslistát írunk, ezt a realitást próbáljuk kemény 20 percre kikapcsolni.
Na de minek kell leírni?
Több éven keresztül nem értettem azt az embertípust, aki képes volt fél órákat vitázni velem, (sőt még üzenetetek is küldött a beszélgetésünk után) – mondván, hogy semmi értelme leírni. Egyrészt, senkit nem kényszerítek soha, másrészt pedig nekem működött leírással, nekik meg nem a le nem írással, szóval sosem értettem a vita tárgyát. A sikeres emberek általában írnak célokat magánéletben is.
Szóval éveken keresztül nem értettem, hogy miért nem arra használja azt a 20 percet, hogy megírja a listát, ahelyett, hogy velem vitatkozna. Miért nem próbálja ki, és utána meg tudja mondani, hogy neki nem sikerült. Egy idő után rájöttem, hogy azért nem írja, mert fél. Fél attól, hogy nem fognak sikerülni, és lesz egy kis papírka, ami emlékeztetni fog arra, hogy valaha ő vágyakozott ilyen dolgokra.
Abban a pillanatban, hogy megírod a listád, azok egy kicsit valóságosak lesznek. Ez lehet jó is, és úgy tűnik, félelmetes is. De valószínűleg mind a kettő egyszerre.
Az anomália
A leggyakoribb kifogások: nincs rá pénzem, nincs rá időm, és nem vagyok olyan (bátor, sikeres, magas, fiatal…). A legtöbb ilyen álmot ez a három mondatrész követi a “DE” után. Szinte mindig.
Igaz, hogy sok dolgot elsőre nem engedhetünk meg saját magunknak. Sok esetben ez limitál is minket az álmodozásban. A helyzet súlyosságát akkor láttam, amikor elkezdtem egy miniközvéleménykutatást végezni. Ha megnyernéd a lottót, akkor mire költenéd a pénzt?
Az emberek 80%-a a következő három választ adta:
- Utaznék
- Ingatlant vásárolnék, befektetném
- Segítenék valakinek (ismerősnek, vagy adományként szervezeteknek)
Hát ennyire vagyunk kreatívak (még mielőtt elkezdenél “tipikus magyar”-ozni, nem csak itthon volt pont ugyanez a válasz:)
Szóval íme a kérdésem:
Ha a pénz nem számítana, akkor mit csinálnál? Mivel foglalkoznál? Milyen életed lenne?
Ezernyi olyan kérdést fel lehet tenni, ami segít megszabadulni ettől az iszonyat nyomástól: a szorongástól és a félelemtől. Szerintem álmodozni akkor is jó érzésnek kellene lennie, ha még most nem tudjuk, hogyan érjük el majd, hogyan alakítunk ki célokat belőlük.
