Már többször meséltem nektek arról a kis női nemzetközi gittegyletről, aminek egy éve vagyok a tagja. Egy izraeli, egy román és egy portugál vállalkozó nővel ülök le minden héten megbeszélni a világ, a vállalkozásaink, de főként a saját életünk dolgait. Támogatjuk egymást az üzletben és a személyes életben. Nagyon sokat adott nekem ez a kiscsoport, főként azért, mert segített kapcsolatban maradnom a világgal, ami a COVID előtt az otthonom volt.
Úgy, hogy másfél éven keresztül nem léptem át az országhatárt, torzult egy kicsit az érzékelésem. Nagyon élveztem mindig kilépni a magyarország-buborékból, és kintről megnézni az itteni problémákat. A mastermind csoport ebben (is) segített, hogy más utazók szemén át lássam a világot.
A mai beszélgetésen főleg Noa, az izraeli lány mesélt arról, milyen most egy háborús országban élni. Már évek óta értem, hogy a közel keleti konfliktus nem arabokról és zsidókról szól, hanem szélsőséges, erőszakos emberekről (mind a két oldalon), és békeszeretőkről (szintén mind a két oldalon). Megkérlek benneteket, hogy ebből a szemszögből kommentáljatok majd.
Noa először arról mesélt, hogy milyen volt a hete. Azzal kezdte a mai meetinget, hogy ma volt az első olyan napja, hogy tudott rendesen aludni. A legtöbb bomba éjszaka jön. Emiatt ő már cipőben alszik, hogy ki tudjon szaladni a lakásból. 90 másodperc alatt találnak be a bombák – ha nem védi ki a vaskupola. Persze Tel-Aviv még messze van. Van ahol 30 mp alatt fedezékbe kell vonulni, ott jobb, hogyha az óvóhelyre költözik az ember.
Döbbenten hallgatjuk.
Elmesélte azt is, hogy minden új házban van óvóhely, vagy szoba. A régi épületeknél a lépcsőház első emeletén gyűlnek össze a szomszédok. Sokszor a fiatalabb lakók hoznak kis kaját, meg sört – viccelődnek, ha már hajnali háromkor nem alszanak, legalább érezzék jól magukat. Azért érdekes lehet, ahogy úgy pattansz ki az ágyból, hogy még elrohansz a hűtőhöz a sörért.
Noa úgy összegezte a helyzetet, hogy olyan, mint amikor az ember meditálni próbál, de nem tud, mert arra vár, hogy bármikor csipoghat az óra, hogy lejárt a meditáló idő. Egy pillanatig nem tud koncentrálni semmire, mert figyeli a hangokat, hogy mikor indulnak meg megint a szirénák.
WC-re is gyorsan kell menni, és a zuhany is max. pár percig tud eltartani, hiszen gyorsan kell öltözni.
Miközben mesél, azon álmélkodom, hogy vajon mikor voltam utoljára azért hálás, hogy nem kell cipőben aludnom, vagy állhatok a meleg zuhany alatt. Vagy hogy egyszerűen csak biztonságban érzem magam.
Végül, amikor azt kérdeztem, hogy szerinte vége lesz-e valamikor ennek az egésznek az életben, arról kezdett el beszélni, hogy maximum akkor, ha alulról jön a kezdeményezés. A vezetők sosem találnak majd okot a békére. Ezután sorra mesélte azokat a történeteket, amikor arabok és zsidók egymást védik meg. Ahogy egy arab család megvédte a szomszédjait, akik zsidók, mert arabok be akartak menni hozzájuk lincselni. Vagy ahogy az arab és a zsidó mentősök együtt dolgoznak. Meghatva mesélte ezeket, kicsit reményteljesen.
Ott ültünk a megbeszélésen és a román lánnyal összenéztünk, már amennyire lehet zoomon összenézni. Elkezdtük elmesélni, hogy nekünk is van egy érzékeny pont a történelmünkben. A másik két lány nem is tudta, hogy nekünk “papírforma szerint” nem kellene egymást kedvelnünk. Ennek ellenére hetente segítjük egymást üzletileg, úgy, hogy a való életben még nem is találkoztunk. Összeköt bennünket, hogy mind nomádok vagyunk, akik most egy helyen várják az újrakezdést.
Másfél év után újra útnak indulok. Több éven keresztül volt Budapesten az otthonom. Volt hova gyűjtögetni a tárgyakat, amiktől most megint meg kell szabadulnom. Nem hosszabbítok szerződést, mert vissza akarok menni abba az életbe, ahol igazán otthon érzem magam. Nomádként itthon egy kicsit mindig fura vagyok, és jó lesz megint nem furának lenni.
Sokan kérdezik, hogy mit tanultam az elmúlt évek utazásai során. Most talán kiegészíteném a klisét, amit mindenki hallott már: nem a cél a fontos, és nem az utazás, hanem hogy kivel mész rajta.
