A terv az volt, hogy kedden találkozunk majd Hokival a Mount Maunganui-ban, ahol az egyik barátnőjének, Lucának volt a meglepetés-szülinapi bulija. Mi hétfőn elindultunk  Urbival Wellingtonból stoppal. Mondtam is később Hokinak, hogy bizonyára csapatépítésnek szánta. Lehet be kellene ezt vezetni nagyobb cégeknél is.

Hoki közben felment Aucklandbe, hogy összeszedje a kocsit. Elnézést: A Kocsit, nagybetűvel. Nem akármilyen kis csoda járgányt akasztottak, ugyanis. Egy másik – számomra ismeretlen – magyar fiúknak a kocsiját sikerült megszerezni, amíg neki nem kell. Így lett meg a csapatunk negyedik tagja: Hornie.

Épp időben érkeztünk. Egy gyors hamburgerezés után a parton szedegettünk pár fát az esti tüzeléshez. Hamarosan befutott még egy – megint számomra ismeretlen  ismerős. Majd később az ünnepelt is: Luca. Luca és barátnője, Mártás most szerzett magának munkát és egy szobát a Mountban. A meglepetés nagyon nagy volt, és hamar rámentünk a 42 darab sörre. Tengerparton idegenekkel, magyarul beszélve sörözgettünk, és játszottunk, táncoltunk. Aztán jött az ötlet: irány a tenger. Nyilván meztelenül, ha erre már Kambodzsában rákapunk.  Így találkoztam először az Új-Zélandi habokkal. Nevetgélve, holdfényben. Ruhákat a homokban hagyva.

A tűz hamar megmelegített bennünket, pedig rendesen vacogtunk a fürdőzés után. Hadleigh, a fejét egy farönkre támasztva, kezébe vette az Ukulelém és elkezdett jétszani egy dalt. Csöndesen, szinte suttogva énekelte. A halk zene altatóként hatott ránk is és a tűzre. Lassan bevackoltunk a hátizsákba és elaludtunk.

Egyik pillanatban arra ébredtem, hogy ketten nevetnek mellettem. Morcosan visszabújtam a hálózsákomba, amikor észrevettem, hogy valami kopog rajta. “Az ukulelék” – kiáltott Hoki. Erre már én is felpattantam. A zuhé hihetetlen gyorsasággal csapott le. Mi beszaladtunk Hornieba, és elkezdünk gondolkozni opciókon. Szóval a parton nem tudunk aludni. Ha a kocsiban elkapnak minket, az drága mulatság. Kénytelenek vagyunk bekérni magunkat a lányokhoz. Furcsa érzés volt, hogy nincs menedék. Akkor futott át a fejemen, hogy ez mostantól így lesz egy pár hétig, amíg a fiukkal és Hornieval utazunk.

Luca és Mártás egy szobában laktak. Elég nehéz megfogalmazni, hogy mi volt a hely, ahol élek. Ha jól sikerült kivennem, akkor 2  másik emberrel élnek egy lakásban, viszont legalább négy ilyen lakás volt egymás mellett, ahol szintén fiatal vendégmunkások élnek. Munkásszálló? Pf, nem tudom. De lényeg az, hogy olyan volt mint egy non-stop házibuli. Az emberek ki-be mászkáltak a lakásokban. Hoki és Luca még éjfélkor is ropták, max hangerővel. Jah, igen, mert nem csak pár órára vettük be magunkat, hanem sunyin beköltöztünk hozzájuk még egy napra.

A legtöbben errefelé egyébként a kiwi szedésből élnek. Legalább most, amikor jön a szezon.  A Mount egy picike városka, nagy-nagy tengerparttal és egy fürdővel. A legtöbb helyi város ugyanúgy néz ki. Egy emeletes kocka házakkal, lapos tetővel. Az ember már várná, hogy átguruljon egy ördögszekér előtte,  kicsapódjon a kocsma ajtaja, hogy egy sarkantyús férfi kacsintson vissza mögüle. Minden kisvárosban van egy Fish and Chips üzlet, ahol még halat nem ettem, de a vega-hambi általában elég jó. Mountban több sörözőt is láttam. Itt ha kettő van egymás mellett, azt már szórakozó negyednek tekintem.
Mi már csak a fürdőre voltunk jók az előző esti buli után.
Másnap összepakoltunk, és elindultunk a három hetes roadtripre az északi szigeten.