Angyalok karjaiban – Indonézia 6

Az első éjszakám Gilin felejthetetlen volt: hajnalig buliztunk a helyiekkel, így a reggeli felkelés végül elmaradt és délben, meglehetősen másnaposan sikerült kiesnem az emeletes ágyamból.

Fee, a német lány már lelépett. Ennyi szerep jutott neki az életemben, de azt hiszem, kulcsfigura lett, miután megerősítette az amúgyis elég biztos alapokon nyugvó bizalmam az emberek felé.

Johnnyval, aki volt olyan lovagias és hazakísért előző este, megbeszéltük, hogy bemegyünk a sziget belsejébe másnap. Kettőre mentem a szállásukhoz, és gondoltam, nem a parton megyek, hanem átvágok a szigeten. Giliről tudni kell, hogy nincs térképe. A hostelem recepcióján egy kézzel rajzolt krumpli fénymásolatát kaptam meg térkép gyanánt. A mobilom GPS-e pedig azt mutatta, hogy az óceán közepén úszkálok Lombok közelében. Így történt, hogy egy akkora szigeten mint a Margit sziget, sikerült eltévednem. Először nagyon éveztem a sziget belsejében a látványt, de hamarosan unalmassá vált, a tehén-pálmafa-vityilló parabolaantennával kombináció.

DSC_1410

Akárkit megkérdeztem, mindenki azt mondta, hogy az ellenkező irányba kell mennem. Vagy háromszor vágtam hátraarcot ugyanazon az úton. A másnaposságom nem segített a közérzetemen, már fél óra késésben voltam, és az összes gyerek kinevetett, amikor elmentem (valószínűleg tizedszerre) mellettük. Nagy nehezen rátaláltam a helyes útra.

Végigmérve a hosszú egyenes ösvényt szembesülnöm kellett azzal, hogy még legalább félóra gyaloglás vár rám. Már a tudat kiborított, és bosszankodtam egy kicsit. Aztán egyszer csak megjelent egy kis pont mögöttem, és amilyen tempóban közeledett, rájöttem, hogy csakis egy lovas kocsi lehet az. Errefelé csak ezek járnak, se motor, se autó nem engedélyezett a szigeten. Azonnal lestoppoltam, ahogy mellém ért. A kocsi rizst szállított, és mivel ezek ilyen miniatűr lovaskocsik, csak a zsákokra tudtam felkucorodni. Azt hiszem, ez mondjuk emelte a pillanat fényét.

Gondolhatjátok, hogy ezután a fene sem akart visszamenni a sziget közepére sétálni.

Ettünk egy kevésbé jót a parton (az indonéz kaja sajnos nem jó, de majd máskor írok róla), és mivel nekem ötkor már Mowienál volt találkozóm, az ebéd után fel is kerekedtem. Hamar híre ment ugyanis, hogy Fee lábát milyen sikerrel meggyógyítottam előző nap (tinikorom óta prána nadi gyógyítással foglalkozom). Mowie is “beiratkozott” hozzám egy kezelésre.

Mowie egy ötvenkét éves ausztrál, aki nemrég telepedett le a szigeten. Elkezdte a saját kis vendégházát futtatni. Amikor beértem hozzá, épp a készülő házának a teraszán ült a kőművesével, Jojóval. Jojo hatalmasakat tudott mindenen nevetni. Olyan mélyről jövő, őszinte nevetés volt ez, amit otthon keveset hallok, és ami egy másodperc alatt mosolyt csal bárki arcára. Mowie kiszúrta a fényképezőgépem.

“Ügyesen fotózol?” – kérdezte.
Válaszként megmutattam neki a képeimet, amiket aznap lőttem.
“Épp fotóst keresek, mert kellenek képek a szobákról a weboldalamra. Cserébe itt aludhatsz egy éjszakát ingyen.” – ajánlotta.

Összeugrott a gyomrom. Nem is az ingyen szállás, hanem a ténymiatt, hogy az én amatőr képeim már valamit hoznak nekem a dicséreten kívül.

Azonnal munkához láttunk, közben pedig nagyon jókat nevettünk. Mowieval gyorsan megtaláltam a hangot. Közeledett a napnyugta, és mint azt tudjuk, Gilin ez egy kötelező kör. Szerintem törvénybe kellene iktatni, hogy mindenki nézzen meg egy naplementét vagy napfelkeltét minden nap. A hatás:

Este megint a bárban voltunk. Még csak egy napja voltam a szigeten, de már vagy 15-20 embert ismertem névről. Hamar kiderült, hogy hobbi szinten énekelek. Jey egy idő után megkérdezte, nincs-e kedvem beszállni zenélni. Persze mindenki előtt, akik meg “Bori-BoriBori!” hajrázásba kezdtek. Így egy kicsit nehéz lett volna nemet mondani. Odaperdültem Jey mellé és rázendítettünk. Mikor visszaültem a helyemre, jöttek a vállveregetések és az ingyen italok. Így lett meg az éjszakai munkám énekesként.

Másnap átköltöztem Mowiehoz, ahol fogadtam a pácienseket. A szigeten baromi gyorsan híre ment, hogy pránázom. Naponta 2-3 kezelés ment le. Sosem fogadok el pénzt a kezelésekért, ezért mindenki ételt hozott nekem, vagy állták az ebédem-vacsorám. A Feetől kölcsönkért pénzből szinte alig költöttem. Meg volt a szállásom (Mowie persze nem hagyta, hogy kiköltözzem a partra, ahogy eredetileg képzeltem), a kajám és éjszakánként az innivalóm is. Persze még belefért az is, hogy búvárkodjam egy kicsit, de igazából azt csináltam a szigeten, amit a legjobban szeretek: zenéltem, pránáztam és fotóztam.

Utolsó estémen búcsúbulit tartottak nekem. Mindenki eljött, akit ismertem. Ahogy végignéztem rajtuk, eszembe jutott, hogyan érkeztem erre a szigetre. Egyedül, kételyekkel, és egy kicsit talán még magányosan is. Ráadásul gyakorlatilag pénz nélkül. Mégis, az, hogy elhagytam a kártyámat a legjobb dolog, ami történhetett velem. Megértettem, hogy nem a pénz, hanem a tudás a fontos. Ez utóbbi sosem fogy el, és mindig kapsz érte valamit. És ami még ennél is jobb lecke volt: az emberek jók!

Ismét hajnalig iszogattunk és zenéltünk az új barátaimmal. Nagyon nehéz volt a búcsú. Úgy hiszem, azt, hogy egy hely mennyire az otthonod, az határozza meg, hogy mennyi embertől kell elköszönnöd, amikor elmész. Kétségtelen: Gili Air számomra igazi otthonná vált ezalatt a pár nap alatt.