Ha nem olvastad az előző részt, akkor itt megteheted: A sziget rabja

Féltékenyen néztem a körülöttem sereglő, nevetgélő, aranybarnára sült turistákat, miközben arra vártam, hogy a Marina munkatársa felhívja a Padangbai-i irodát, hogy megtalálták-e a kártyám. A hajó, amivel jöttem, közben lassan eltávolodott. Ott maradtam a Margit-sziget nagyságú helyen, bankkártya nélkül.

Csalogatóan néztek rám a búvárkodást hirdető táblák, az esti buli posztere. Húúúú, de utálok pénz nélkül lenni! Közben megtaláltam az arcot, aki elvileg telefonált. Ahogy meglátott, csak csóválta a fejét, jelezvén, hogy volt kártya, nincs kártya. Azt hiszem, ekkorra már egy kicsit le is tettem róla.

Elővettem egy régi bölcseletem: mindent apró lépésekben. A legfontosabb, hogy megnyugodjak, mert ebben az állapotban képtelenség épkézláb ötlettel előállni. Kunyeráltam még egy cigit, keserű szájízzel jegyeztem meg, hogy ismét kudarcba fulladt a leszokás. Viszont a hatás nem maradt el: megnyugodtam, és jöttek a tervek. Először kell egy olcsó szállás a mai napra, az tuti.  Értesíteni kell a barátaimat Java szigetén, hogy mi történt. Van American Express kártyám, azzal hátha lehet valamit kezdeni.

A szigeten egy darab hostel volt, ahol – mint utóbb kiderült – sikerült a legutolsó ágyat kivennem. “Szerencsés vagy!” – mondta a recepciós. Ezen mosolyogtam egy kicsit. Ahogy wi-fit vadásztam a lobbyban, összefutottam egy lánnyal, aki ripityára volt törve. Keze-lába bekötve. Szeme alatt egy monoklival. Motorbaleset, mesélte.

Kicsit elszégyelltem magam, hogy eddig mindig azt gondoltam: ha a pénz megvan az úton, akkor minden megvan. Bevillant, hogy a kártya elvesztése a legjobb rossz, ami történhet. Az útjaimon eddig soha semmi baj nem ért. Ez volt az első, hogy egy kis hiba jött a számításba. Miután értesítettem Nicket és Luzt, a barátaimat, hogy mi történt, elindultam fotózni a szigeten.

Először egy csapat nővel találkoztam, akik a frissen fogott halakat tisztították nagy nevetgélés közepette. Akárki jött velem szembe, mind megkérdezték nagy mosollyal, hogy hogy érzem magam. Nem mondom, volt némi terápiás hatása annak, hogy 10 méterenként azt mondtam: “Jól, nagyon jól, köszönöm!”

A sziget élővilága, a tengerpart, az emberek mind annyira csodálatosak voltak, hogy komolyan nehéz volt elhinni, hogy nem álmodom.  Kicsit kiterültem süttetni magam a napon, majd bementem a sziget belsejébe, hogy levágjam az utat visszafelé. Ahogy ott sétáltam a magas fák tövében, egyszercsak valami megmozdult a bokorban. Csak egy pillanatig láttam, de azonnal felismertem a komondói sárkány jellegzetes fejformáját. Meg ugye, nem sok hüllőt ismerek, ami 1,5 méter hosszú. Ambivalens érzések kerülgettek: egyrészről nevetnem kellett, mert annyira vicces volt, ahogy szaladt, másrészről pedig kicsit betojtam. Hallottam, hogy veszélyes lények. Aztán, amikor láttam, hogy mellettem van egy kikötött tehén, nyugtáztam, hogy ő bizonyára könnyebb préda, mint én, és folytattam az utam.

Egyszer csak egy kis faluban találtam magam, ahol kis viskókban éltek az emberek. Egy piros ruhás kislány elém jött. Rám villantotta mind a 6 fogát mosolygás gyanánt, és integetett, hogy menjek utána. Előttem ment pár lépéssel, néha megfordult és kinevetett. Nem tudom, miért, gyanítom, hogy a bőröm színe lehetett vicces számára. Aztán egy adott irányba mutatott és azt mondta “go!”, majd nevetgélve visszafutott a kunyhójába.

Ahogy elhaladtam egy másik kis vityilló mellett, a helyi nők észrevettek. Jobban mondva a fényképezőgépem látták meg. Mint a kislány, ők is integettek, hogy menjek oda. Épp vacsorát készítettek rizsből és banánból. Nem beszéltünk azonos nyelvet, de nagyon aranyosan mutogatták, hogyan kell a banánlevélbe csomagolni a rizst.

Eljött az ideje, hogy visszamenjek a hostelbe, ahol kiderült, hogy sajnos nem tudom használni az American Express kártyám sem fizetésre, sem pedig arra, hogy pénzt szerezzek vele. A kis felhő, amit sikerült elfújnom a fejem fölül, már megint visszajött. Gondterhelten mentem be a szobába, hogy kicsit pihenjek.

Egy német lányt találtam bent, akivel elkezdtük a szokásos csevegést. Elmondtam, hogy miért vagyok kicsit gondterhelt, hogy mi történt a kártyámmal és hogy nem tudom, mit csináljak. Fee épp a ruháit hajtogatta, és közben csak úgy odavetette nekem: – “Adok neked kölcsön, ha kell.”

Köpni-nyelni nem tudtam. Még csak be sem mutatkoztunk, azonnal felajánlotta, hogy segít. Amikor kimentünk az ATM-hez, megnézte, mennyi a maximum, amit az ATM ad, és annyit vett ki nekem. Lúdbőrzöttem, és a hálától majdnem elsírtam magam. Azonnal elküldtem az adatait a szüleimnek, hogy át tudják utalni neki a pénzt, de ő nem idegeskedett rajta annyira, mint én.

Elmentünk vacsorázni, és utána Fee megbeszélt egy találkozót egy másik német nővel, hogy együtt nézzük a naplementét. Ez errefelé amolyan szokás. Az emberek összegyűlnek naplementét nézni. Pont, mint az Angyalok városa című filmben. A nő egy Mowie’s Guest House nevezetű helyen lakott, és amikor odaértünk, Mowieval, a tulajjal beszélgetett. A naplemente fantasztikus volt. A tenger ilyenkor nagyon visszahúzódik, és sokan bemennek az ártérre kagylót gyűjteni.

Estére is ott maradtunk a bárban, ami a parton volt. A Safari bárról annyit kell tudni, hogy itt mindenki családtag lesz előbb vagy utóbb. Körbeüljük a bárt, középen Jey gitározik és énekel, ketten kísérik cajonnal és basszussal. Jey pedig az a tehetség, aki a zenével képes csendet teremteni, de amikor vége van, jó nagyokat nevet a saját poénjain, zavarában. Amikor valaki új jön a bárhoz, Jey megkéri, hogy mutatkozzon be, így hamar be is kerül a baráti körbe. 10 perc után már mindenkinek tudtam a nevét, és jókat nevetgéltünk Jey nem annyira jó, de szívből jövő poénjain.

Jey rázendített a ’What a wonderful world’ című számra, és a szomszéd bárban elkezdték kipróbálni a tűzijátékokat az esti bulira.

Tudom, ez rettenetesen giccsesen hangzik, de hidd el, amikor egy ehhez fogható napon vagy túl, egy ilyen csöpögő pillanat minden sejtedet kitölti. A hála és a tiszta szeretet keverékét érztem minden embertársam iránt, a ‘What a wonderful world’ szövegét  pedig egy eddig nem látott mélységben éltem meg. Ahogy a tűzijátékot néztem, szinte teljesen biztos lettem abban, hogy az őrangyalaim ma sem unatkoztak.

A következő részben még egy kis Gili Air.

Az egész Indonézia-sztori itt kezdődik. Ha kérdés van a Facebookomra jöhetnek.