Lassan közeledett a nap, amikor el kell hagynom Buenos Airest. Pedig időközben az árvaházban is megtaláltam a helyem.

A két kicsivel nagyon összebarátkoztunk: szaladtak és öleltek, amikor megérkeztem. Egyik nap Mati anyukája is bent volt az otthonban. Egy kb. 40 kilós, fogatlan, drogos nő, aki úgy kezelte a gyereket, mint a kiskutyáját. Fotókat készített Matiról, és hogy odafigyeljen a kisfiú, cuppogott és csettintgetett az ujjával. A karján két férfinév és a gyerekek születési dátuma van tetoválva. A gyerekek apjai. El ne felejtse a neveket, ha már kiderítette, kik azok… Délutánig játszott a gyerekekkel, majd elment szó nélkül. Mati persze nagyon rosszul viselte, zokogott, verte magát a földhöz és a kezeit harapta. Ez volt a szokása. Mikor bementem hozzá, rögtön a karját az égbe emelte, és üvöltötte, “Tiaaa!”, ami elvileg azt jelenti, hogy néni, de ebben az esetben inkább úgy hangozott: “Segíts!” Az arca vörös volt már az erőlködéstől.

Fölemeltem és kisétáltam vele az udvarra. A fejét a vállamra hajtotta, én meg dúdoltam neki és ringattam. Nem láttam az arcát, de a kis háta emelkedéséből és süllyedéséből tudtam, kezd megnyugodni. Ahogy ott álltunk az árvaház udvarán, összeölelkezve, éreztem, ahogy kizárunk mindent és mindenkit a mi világunkból. Én kizárólag rá figyelek, és ő meg rám.

Először azt írtam, hogy a gyerekek az árvaházban jó helyen vannak, de miután láttam Matit sírni semmirekellő anyukája után, ezt a kétéves kisgyereket, aki már most annyira zavart, hogy a csuklójából kiharapja a húst, ha felzaklatja magát, csak akkor értettem meg: velük soha nem lesz minden rendben. Ott vagyunk mi, önkéntesek, de épp, hogy megszeretnek minket, mi is továbbállunk, megint magukra hagyva őket.

Csak dúdoltam és simogattam, miközben az járt a fejemben, mi lesz ezzel a kisfiúval? Sajnos nem láttam olyan alternatívát, amiben ilyen körülmények között teljes élete lesz. Hogy fog megbízni az emberekben, ha már most ennyi csalódás érte? De legfőképpen, hogy fog így szeretni, ha azt a példát látja tőlünk, hogy az emberek eldobhatóak? Mint ahogy az anyja is és én is elhagyom.

Ott álltunk az udvaron, egymást ölelve, már mind a ketten szipogva, mikor rám emelte hatalmas szemeit, letörölte a könnyeimet és meggyőzően rám mosolygott. Megsimogatta az arcomat, és minket utánozva azt mondta: “Está bien!” (Semmi baj!)

Játszottunk még egy kicsit, hogy teljesen el tudja felejteni a bánatot. Lefoglaltam egy homokozólapáttal és elkezdtem kiosonni az árvaházból. Csak amikor az ajtóban voltam, akkor hallottam meg Mati hangját. Az ajtóból visszafordulva láttam, hogy tárt karokkal szalad felém és megint bömböl. Ha az egyik nena nem veszi ki a kezemből, még most is ott vagyunk.

Másnap eljött a végleges búcsú napja. A nenák agyonpuszilgattak, ölelgettek, marasztaltak. A gyerekek épp desszertet ettek. Rettenetesen féltem elmondani, hogy ma vagyok utoljára.

“Szia, elmegyek.” – mondtam Rodrigónak.
“Jó. Mikor jössz megint?” – kérdezte, majd egy nagy kanál csokipudingot emelt a szájához.
Nem akartam neki hazudni.
“Nem jövök többet.” – beletörődően bólintott és nem nézett rám többet. Nem először hallotta ezt. Rezzenéstelen arccal nézte a TV-t és monotonon ette a maradék pudingot. Nem voltak kérdések. Nem volt “miért”? Csak bámult maga elé egykedvűen.

Nem néztem vissza az árvaházra. Végre nem kellett többet küzdenem a gombóccal a torkomban. Bőgtem, ahogy a gyerekektől tanultam az elmúlt hónapban. Szívből, véget nemérően. Reménytelenül.