Előző részek: Indonézia 1, 2, 3, 4, 5.

Ubud kicsit sokkolt a csendes Padangbai és a paradicsomi Gili Air után: tömeg, dudáló motorok, csillogó kirakatok és meglehetősen nagy meleg fogadott Bali kulturális fővárosában.

A Lonely Planetben a legolcsóbb szállás is százötvenezer ruppi volt. Már nem hittem nekik. Azok után, hogy se az eddigi szállásaim, sem pedig hajó árát nem sikerült megsaccolniuk, jobbnak láttam a saját orrom után menni. Tudtam, hogy nem kell sokáig bandukolnom, hogy valaki szállást kínáljon nekem. Itt elég jól jött a nagy piros hátizsák. Nem telt bele 10 perc, és már egy indonéz család fogadójában ittam az ingyen kávét, amit a tulaj egyik felesége (a négy közül) szervírozott fel nekem.

Alig vártam, hogy a nyakamba vegyem a lábam, meg a fényképezőt, és nekiinduljak felfedezni ezt a csodát is. Akármerre néztem Buddha, Ganesha vagy Shiva szobrokat láttam. A járda szélén mindenhol kis levél, rajta színes virágok. Áldást hoznak a háznak. A sok szent hely egy speciális hangulatot ad ennek a városnak. Intimmé tudja tenni, a nyüzsgése ellenére.

Hamar tervet szőttem, hogy innen merre tovább, mert ahogy elkezdtem számolgatni, már lassan félidőnél tartottam, és még nagyon sok mindent látni akartam. Kiderítettem, hogyan tudok elmenni Ubudból, és mennyi idő alatt érek majd Java szigetére. Két napom maradt a városra. Ahogy a logisztikázással kész voltam, megajándékoztam magam egy speciális Bali-masszázzsal. Hogy szeretem én ezt az életet! Ha úgy tartja kedvem, beugrom egy masszázsra egy szalonba, vagy csak kóborolok, fotózom, beszélgetek a helyiekkel, gondolkozom, írok: magammal vagyok. Értékes pillanatok ezek.

Egyszer, ahogy így csatangoltam az utcákon, belestem egy kapun, ahol nők kosarat fontak. Épp fotózó lelkiállapotban voltam, ilyenkor semmi másra nem figyelek, mint a képre a fejemben, amit aztán a kamerámmal megpróbálok leutánozni. A nők intettek, hogy fotózhatok, én meg örülve a remek kompozíciónak egyre beljebb kerültem az udvarban.

Észrevettem, hogy az udvar közepén van egy 1 méter magas tornác, aminek a közepén egy férfi ül, páran pedig körbeülik. A férfi intett, hogy menjek közelebb. Megkérdezte, hogy mi a nevem, és hogy honnan jöttem. Illedelmesen válaszoltam. Hellyel kínált maga mellett. A körülöttünk lévő férfiak és nők nem szóltak, de még csak nem is néztek rám. A férfi csettintett egyet, mire egy lány odaugrott a terasz mellé.

“Mit kérsz? Teát? Kávét?” – kérdezte a férfi.
Gyorsan körbenéztem, hogy mit illik itt inni, és mivel mindenkinél tea volt, így én is azt választottam. A férfi kedvesen tovább érdeklődött, hogy mi járatban vagyok itt. Mikor elmeséltem neki, hogy honnan, merre utazom, csak nagyokat bólogatott, majd vett egy nagy levegőt, és amilyen kedvesen csak lehetett azt mondta:

“Ez az én házam. És ez itt apám temetése. Ott fekszik.”
A tőlünk öt méterre fekvő teraszra mutatott, ami színes függönyökkel volt letakarva. Első döbbenetemben meg sem tudtam szólalni. Sajnálkozva kértem elnézést, de hamar felemelte a kezét, egy amolyan “szóra sem érdemes” kézmozdulattal. Elmesélte, hogy apja hétfőn halálozott el. Ilyenkor az egész család összegyűlik. Három napig ott élnek együtt a házban. A nők fonnak és előkészítik a hamvasztást, ami majd pénteken lesz a Majom Erdőben. Esténként pedig a férfiak összegyűlnek és szerencsejátékoznak. Azt mondta, mindenképpen nézzek be este. A tökéletes képek peregtek a fejemben, amiket majd este fogok készíteni és szíves-örömest megígértem, hogy visszajövök erre a fura szertartásra.

Délután még felmentem a rizsföldekhez a taxis fiúval, aki a szállást is ajánlotta nekem. Ingyen felvitt. Csak egy kis idő után jöttem rá, azért volt annyira lelkes és ajánlott ingyen fuvart, mert európai módon, széttett lábbal ültem fel a motorjára. Akkor tűnt ez fel, amikor a visszapillantóban megláttam, mennyire mosolyog. Gyorsan váltottam is a helyzeten a következő pihenőnél. Egyébként rendes srác volt, tényleg sok érdekes helyet mutatott, ahogy ígérte.

Elhaladtunk egy kakasviadal mellett is. Fotós énem azonnal kiabált a taxisnak, hogy álljunk meg. A nők tisztes távolból figyelték, ahogy a férfiak egymást túlkiabálva licitálnak a kakasokra. A két versenyző gazdája pedig szakszerűen tépkedte a tollukat, amíg a fogadások megköttettek. Az egész nem volt több egy-két percnél, a két madár egymásnak repült, pörögtek a levegőben, amíg a színeik összemosódtak. Aztán az egyik kakas döglötten feküdt a földön, a másikat pedig már a pár ezer rupival gazdagabb gazdája tartotta a karjaiban. Ekkor vehették észre, hogy egy idegen nő (!) fotózza az egész útszéli cirkuszt. Mindenki felém fordult, és mint a kakasok a meccs elején, lélegzetvisszafojtva, egy szó nélkül meredtek rám. Vágtam rájuk egy gyors vigyort, és még mielőtt azt mondhatták volna: a kakas csípje meg!, már fel is pattantam a robogóra és kiabáltam a taxisomnak: GO-GO-GO!

Az esti program előtt még megnéztem a vendégház tulaját egy hagyományos bali táncbemutatón. Nem nagyon tudok hozzá kommentárt fűzni. Amolyan kötelező turista program, ami megéri a pénzt, de egy blogban nem igazán tudsz mit írni róla.

Végül visszasétáltam a házhoz, ahol a tulaj azonnal fogadott. Azt mondta, nyugodtan fotózzak, ne zavartassam magam. Így is tettem. A lányok illedelmesen kínálgatják a férfiakat teával és kávéval. Ja, igen. Semmi alkohol. Vagy harminc ember kártyázott nagy izgalommal a halott test körül. Az esti szél néha meglebegtette a kendőket, így ki tudtam venni az apa körvonalait. Már megint az az érzésem volt, hogy mi itt a nyugati társadalomban nagyon nem jól kezeljük a halál kérdését. Nevetve, vigalommal búcsúztatták az öreget.

Mikor már elég képanyagom volt, elköszöntem a családfőtől. Ő kikísért az utcára. Kérdezte, hogy hol lakom, de persze ezt nem mondtam meg pontosan. Csak az utcát, hogy el tudjon irányítani. A ház párhuzamos utcában volt a szállásommal. Egy pici sötét utca összekötötte őket. A férfi odavitt ahhoz az utcához. Amikor benéztem a vékonyka ösvényre, amin egy halvány fénypötty mutatta, hogy valaki épp elemlámpával vág át, megköszöntem a segítséget és mondtam, hogy inkább a főúton megyek. Ez egy kisebb kerülő ugyan, de sötétedés után ilyen utcákat nem vállalok be egyedül. A férfi elkezdett marasztalni, én meg csak ismételgettem, hogy másnap indulok. Azt mondta, aludjak a házában. Még erősebben tiltakoztam, miközben hátráltam. Ekkor utolsó mentsváraként rám nézett, és olyan hamis sírást vágott le, amit még a Buenos Aires-i árvák is megirigyeltek volna:

“Az apám meghalt!” – mondta erőltettet nyávogással, miközben a karjait a vállaim köré fonta.
Ahogy magához ölelt, éreztem, hogy kemény “problémával” állok szemben. Paskolgattam a hátát, de közben próbáltam szerepben maradni. Tudtam, hogy nem kiabálhatok, mert 40 családtagja van elérhető közelségben. Barátilag paskoltam a hátát, ahogy szüttyögött a nyakamban.

“Jaj, ne sírjon! Minden rendben lesz.” – mondogattam, ahogy próbáltam magam kiszabadítani. Sikerült, vitte tovább ő is a szerepet. Jobb karját még a vállamon felejtette, ahogy elindultam lefelé az utcán.

“Kérlek, ne menj el!”
“Mennem kell, de mindent nagyon köszönök!” – mondtam, ahogy próbáltam lehagyni.

Amikor ránéztem, láttam, hogy csücsörítve közeledik felém. Tudom, hogy ez most félelmetesen hangzik, de akkor inkább vicces volt, ahogy összeszorította a szemeit, és egy plázacicát megszégyenítően csücsörített. Baromi nagy mázlim volt, mert abban a pillanatban megjelent egy turista pár előttünk az utcán. Ezt kihasználva, erősen rászóltam: “Viszlát!” – és már el is indultam a backpackerek felé. Félig nevetgélve az előbbi jelenet után, félig meg ledöbbenve sétáltam haza: mégiscsak, a saját apja temetésén…

Nem vagyok bolond, tudom, hogy ilyenek érhetnek, amikor utazom. De azt is tudom, hogy akkor is érhet, ha a második kerületben sétálok. A megoldás nem az, hogy nem utazom, az pedig végképp nem, hogy nem bízom senkiben. Még mindig állítom, hogy az emberek jók. Azt kell megtanulni, hogyan lehet ilyenkor higgadtan viselkedni és megfordítani a szituációt. Mindenesetre azt hiszem, nem véletlenül történt ez a sztori közvetlenül az után, hogy annyi ember segített ki Gili Air-en.

Következő rész: Nini, egy fehér ember!