A sziget rabja – Indonézia 4

Reggel kicsit későn keltem. Előző este hajnali háromig beszélgettünk a francia sráccal meg egy spanyol párral. Hamar kiderült, hogy egy hajóra váltottunk jegyet.

A gyors reggeli után összeszámoltam a pénzem, és rá kellett jönnöm, hogy hiába vettem ki pénzt tegnap, a taxizás, a hajóút, valamint az esti iszogatás nem hagyott eleget a szállásra. Reggeli után lebeszéltem a tulajjal, hogy elvisz az ATM-hez a motorral, és akkor kifizetem a szobát.

A hajóút szervezői (nem használnám az utazási iroda címet) már toporogva vártak rám a bankautomata mellett, hogy mehessünk a kikötőbe. Lepattantam a robogóról, beszaladtam az automatához, és ahogy a szállásadóm kezébe nyomtam a 150 000 rupit, már ültem is fel a következő robogóra, hogy elérjük a hajómat Gilire.

Rengeteg ember volt a pici kikötőben, de az előző esti társaságomat nem találtam. Esetlenül toporogtam a mólón, hátha feltűnik valamelyikük. Egy nagy matróz – akkora indonézt azóta sem láttam – egyszer csak rám kiabált – “Gilire?” Gyanakodva néztem rá. “Marina bay?” – mondta a nevét a hajótársaságnak, amire a jegyem szólt. Még mindig gyanakodtam, mikor mindent megmagyarázóan rábökött az alkarján lévő Marina bay tetkóra. Ezt nevezem én lojális munkatársnak! – gondoltam, és bepattantam a hajóra, amire mutogatott. Mondjuk, amilyen nagy volt és ahogy rám kiabált, bárhova beugrottam volna ijedtemben.

A hajó olyan volt belülről, mint egy busz. Benne volt a zabszem a fenekemben. Nem bírtam egyhelyben maradni és a helyemen ülni. Először hátramentem, ahol tudtam egy kicsit bámulni a távolodó Padangbait, majd előre, ahol a lépcsőre álltam fel. Ekkor megláttam, hogy valaki van a hajó tetején. Rövidesen már ott csücsültem mellette én is, és nevetgélve néztem, hogyan hasítjuk a habokat. Amerre csak néztem, kis lakatlan szigetek voltak. Bár korán volt, a nap már erősen sütött, engem meg átjárt a kalandvágy, az izgalom és a kíváncsiság. Már nagyon sokat hallottam Giliről és alig vártam, hogy végre meglássam, miért csalogat engem ennyire ez a sziget, hogy már lassan egy hete utazom érte.

Majd egy órája süttettem magam a hajó tetején, amikor eszembe jutott, hogy az automata után nem választottam szét a pénzem. Mindig úgy utazom, hogy különböző helyekre teszem a pénzem meg a bankkártyám, hogy ha elveszik valami, legyen B terv.

Visszamentem a hajó gyomrába, hogy ezt a műveletet még kiszállás előtt elvégezzem. Elővettem a pénztárcámat, és amikor belenéztem, a vér egy pillanatra megállt az ereimben: nem volt benne a bankkártyám. Rettenetesen szétszórt vagyok, nem először fordult elő ez velem. Próbáltam nem nagyon megijedni és nyugodtan megkeresni. De hiába pakoltam ki és be háromszor a hátizsákom meg a pénztárcám, a kártyának hűlt helye volt. Végiggondoltam mikor láttam utoljára: az automata! A nagy köteg pénzre emlékeztem, de arra nem, hogy a bankkártyát kivettem volna.

Közben a hajó kikötött az első megálló helyen: Gili Trawangan. Az emberek elkezdtek leszállni, többek között az az indonéz pár is, akivel a tetőn ültem. Átvágtam magam a leszálló tömegen, hogy elmondjam a srácnak, mi történt. Megkértem, hogy szóljon a személyzetnek, telefonáljanak be az irodába, hogy valaki menjen be az ATM-be megnézni, ott maradt-e a kártya.  Ő le is beszélte ezt az egyik matrózzal, aki azt mondta, hogy majd Gili Air-en tudunk telefonálni. Alapból is Air lett volna a cél. Nagy volt a lökdösődés meg a kapkodás, a hajó hamarosan indult tovább. Az indonéz fiú ennek ellenére még gyorsan felírta a telefonszámát, hogy hívjam, ha bármiben tud segíteni, és ő is leszállt, mint mindenki más. Teljesen magamra maradtam.

A nap ugyanúgy sütött, az ég ugyanolyan kék volt, de én rettenetesen nyomorultan éreztem magam. Ha még nem mondtam volna, nem volt másik kártyám. Kb. 30 000 forintnak megfelelő pénz volt itt-ott eldugva a táskámban, és az út elején voltam. Ha most a Lonely Planet-nek igaza van, akkor ennyi Gili Airen nem lesz elég semmire. Ráadásul senkit nem ismertem.

Mindig úgy indulok el az utakra, hogy elmondom a mantrám – “Ha a pénzed megvan, mindened megvan.” Pont a bankkártyám, te jó ég! Ez a legrosszabb, ami történhetett! Próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy kitaláljak valamit, de annyira szét voltam esve, hogy nem tudtam koncentrálni. Csak néztem a szigeteket körülöttem, és bosszankodtam, hogy hogy lehetek ennyire béna.

Tudtam, az első, amit tennem kell, az, hogy lenyugszom. Kértem egy szál cigit az egyik matróztól,és kiültem a hajó tetejére. Pörögtek a gondolatok a fejemben. Visszamenni Padangaiba 10 000 Ft, elintézni, hogy visszakapjam a kártyám 1-2 nap, ha egyáltalán meg tudom értetni magam a helyiekkel. A hajó egyre közeledett, és nekem dönteni kellett, hogy visszafordulok-e.

Ahogy a hajó lelassult, felálltam, hogy jobban lássam a szigetet. Nem hittem a szememnek. Ilyen gyönyörűt még sosem láttam. A fehér homokos partot kókuszpálma sor díszítette. Színes, apró lovaskocsik várták az új vendégeket. Sehol egy motor, sehol egy hangos dudálás.

A hajó kikötött, én meg a hátamra vettem a hátizsákom, felgyűrtem a nadrágom szárát és végiggázoltam a vízen a szárazföldig. Azonnal a sziget rabja lettem. Minden értelemben.

A következő részben kiderül, hogy oldottam meg ezt a szituációt.

Ha az egész történetre vagy kíváncsi, akkor itt kezdd el.
Szívesen válaszolok kérdésekre a Facebook oldalamon.