Végállomás: Bali – Indonézia 3

Rutinszerűen mentem a dubaji reptéren a becsekkoláshoz. Ez már a harmadik becsekkolásom 3 nap alatt (előző sztorik: első rész, második rész) így már-már gépies volt: hátizsák a szalagra, kilógó részeket összekötni, mímelt mosoly az Emirates alkalmazottra és a már előkészített okmányok bemutatása.

A lány meglátta, hova utazom, és felderült az arca.

“Indonézia?” -kérdezte.
“Igen, Bali a végállomás.” – mondtam.
“Eat, Pray, Love – hűű, akkor most szerelmes leszel!” – vihogott a huszonvalahány éves lány.

Olyan vágyakozással mondta, mintha őrá várna a Nagy Ő az indonéz szigeten. Fogalmam sem volt, honnan tudta, hogy 1.) már voltam Indiában idén, 2.) Olaszországban is végül, és 3.) hogy nincs senkim. De annyira elkezdett örülni nekem, hogy már kényelmetlenül éreztem magam, hogy ellentétben vele, én nem ugrottam ki a bőrömből. Elcsevegtünk egy keveset és keresett nekem egy jó helyet a gépen.

A jó hely az első sor volt, ahol könnyen ki tudtam nyújtani a lábam. Az extra helyet más is észrevette, és a gép felszállása után valaki beállt elém, megkereste, merre van Mekka, és elkezdett imádkozni. Meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam, hogy a lábaim előtt térdel valaki, miközben én épp buta amerikai sorozatot nézek a monitoromon, de nem volt mit tenni.

Jakartában szálltam le, és 5 órát várakoztam, hogy mehessek tovább Balira. Nem volt egy leányálom. Alig tudtam aludni a gépen. Azt sem tudtam, hogy hol kellene tartanom a jet legben, mert még Dubaj időzónájához sem biztos, hogy hozzászoktam. Na meg, 3 nappal ezelőtt, amikor indultam, nem aludtam egy percet sem a balatoni parti után. Szó mi szó, kicsit meg voltam csavarodva.

Eddig a pillanatig húztam, hogy eldöntsem, Balin belül hova utazzam. Ennyire lazán még sosem vettem az utazást. Az első napi szállásom általában meg szokott lenni, most meg azt sem tudtam, melyik városban leszek este. Elővettem hát a Lonely Planetet, és végül Gili mellett döntöttem. Erről a szigetről már sokat hallottam. Először egy Origo cikkben, aztán meg Nick, egy Indonéziában lakó is barátom is mondta, hogy nézzem meg. Ehhez először Padangbaiba kellett eljutnom reptérről.

Annyira fáradt voltam, hogy nem volt több erőm kitalálni, hogyan jutok el odáig, és mivel egy taxissal tudtam egy jó árat kialkudni, elvitettem magam egyenesen. Taxisom kedves csóka volt. Valamennyit tudott mondani magyarul, de amikor mondtam, hogy mondja bele a kamerába, akkor megkukult:

Ahogy a taxi megállt a kis falu főterén, már nem is értettem, miért aggódtam, hogy nincs szállásom. A szállásadók és egyéb árusok rögtön megrohanták az autót, és még a kocsiban ülve ledumáltam a szobát meg a hajót is másnapra Gilire.

Amikor elfoglaltam a szobámat, valami mély és megmagyarázhatatlan magány tört rám. Sosem volt még ilyen. Nem értettem, hogy mi történik. Igazából nagyon mérges voltam, hogy így érzek. Az volt a bajom, hogy az előző utamon, amikor megérkeztem, már várt rám valaki. Rám tört a szerelmi bánat, no.

Egy pár óra alvás után kicsit jobb lett a helyzet. Elindultam vacsorát keresni. A kis halászfalu elképesztően aranyos. Pont naplementére értem ki, amikor a narancssárga nap megvilágította a színes hajókat. Olyan helyet kerestem, ahol többen is esznek egyedül, hogy barátokat szerezzek. Végül csak a mellettem ülő francia emberrel váltottam két mondatot, de volt nálam füzet meg toll, szóval elszórakoztattam magam.

Vacsora után még egy keveset sétáltam a parton, mielőtt hazamentem volna. Egy picike, poros út vezetett a tengerpart mellett. A kikötött halászhajók csendesen kotyogtak, ahogy az öbölbe érkező hullámok ringatták őket. Az éttermekben még a pincérek is csendben csörömpöltek, és a máskor harsány turisták most összekuporodva beszélgettek egy-egy gyertya fényénél.

Ekkor vettem észre: már nem zavar, hogy egyedül vagyok. Elszállt a magány, és megint teljes erővel tombolt bennem az életszeretet. Boldogan emlékeztem vissza a lányra az Emirates csekinnél. Eat, Sleep, Love – gondoltam, ahogy befordultam a bárba, ahol a francia srác ült.

Következő rész: A sziget rabja