Az út, nem a cél! – Indonézia 1

Nem értettem, mi van velem. Közeledtek a napok az indulásom időpontjához, de egy cseppet sem izgultam. Annyira, hogy azzal sem tudtam foglalkozni, hogy eldöntsem, hova akarok majd utazni Balin belül.

A nyaralást a BeMyLake fesztivállal nyitottam, így történt az, hogy az indulás reggelén még mindig a Balaton parton ücsörögtem a barátaimmal, és azt a mondatot forgattam magamban: Ma megyek Indonéziába, ma megyek Indonéziába!

Akartam az érzéseket. Az izgalmat, a kíváncsiságot, a rejtélyt még a félelmet is. Ez mind része a kalandnak. Nem tudtam, hogy mi változott meg bennem, de az üresség aggasztó volt.

A szüleim mindig kivisznek a reptérre ilyen utak alakalmából, ez már olyan rituálé nálunk.
Hátizsák, útlevél, pénz, bankkártya. Nyoma sem volt az eddigi stresszes ellenőrzésmániának. Annyit mondogattam magamban: ha a bankkártyám megvan, minden megvan. Talán az egyetlen dolog, ami aggasztott, hogy le ne késsem a gépeket. Még csak hétfő volt, és én csütörtökön érek Balira, 4 átszállással. Nem a legkényelmesebb utazás.

Először Milánóba repültem. A reptéren egy örökkévalóság volt, mire kitaláltam, hogyan lehet megváltani a jegyet a vonatra, ami bevisz a városba. Egy magyar munkásemberrel és két olasz transzvesztitával próbáltuk kiokoskodni, hogyan működik az automata.

Tizenegyre értem be a városba, ahol Matteo barátom várt. Éppen csak annyi időnk volt, hogy egy sört megigyunk egy kis olasz bárban. A sürgő-forgó, kiabáló pincérek, a konyhából terjengő oregánós sült tészta illata, a 10 centis magas sarkú cipők mind azt kiabálták: Helló, idegen!

Végre leesett: azért nem izgultam, mert azt gondoltam, hogy nagyon-nagyon messze van még az, hogy én Balira érkezzem, és elinduljon a kaland. Pedig az már egy ideje tartott.
Nagyot kortyoltam az italomból, és megkönnyebbülten felraktam az utazómosolyom a helyére.

Következő rész: Dubaj