Gondoltam leírom mik történtek azóta, hogy legutoljára írtam az utam tervezéséről. Nagyon gyorsan közeledik az időpont amikor elindulok. A következő cikk nem az oltásokról, biztosításról, repjegyekről szól, hanem egy lelki változásról, amit meg kellett lépnem, hogy célba érjek.

Az IGEN ember átka

Mindig is IGEN – ember voltam. Ezt azt jelenti, hogy nagyon szívesen, és teljes szívvel kezdtem bele gyakorlatilag mindenbe, ami egy kicsit is izgatta a fantáziám. Tisztában voltam azzal, hogy minnél több dologot csinálok, annál több leszek. Ez hamarosan anyagilag is kezdett megmutatkozni. A tudást egy idő után sikerült pénzre cserélnem, bár soha nem ez volt az elsődleges mozgatórugó.

Nyár közepére eljutottam oda, hogy összesen 6 helyen dolgoztam, plusz a jóga, plusz a zenekari próbák és fellépések.  Mindig is ügyesen zsonglőrködtem az idővel, de amikor ezt összeszámoltam, saját magamat is megleptem. Hogy van nekem erre időm? Legfőképpen energiám? Talán akkoriban kezdődött el az, hogy elég sok pszichoszomatikus tünetem lett, mind például a tikk-szerű izom rángás, vagy az álmatlanság.

Kell ez még nekem?

Aztán jött a költözés. Azt hiszem ott indult el az egész. Egyik nap, még tavasszal áltam az albim fürdőjében, és ránéztem a körömlakkjaimra. “Jé, mennyi van! Hova fogom tenni őket, amikor elindulok?” Aztán szép lassan körbenéztem az egész lakásban. Rájöttem, hogy mindent egy hátizsákba kell majd becsomagolnom. A cuccaim javát itt kell hagynom valahol, vagy el kell ajándékozni, esetleg eladni. Pár nappal később két havi lakbért egyben kellett kifizetnem. Szinte azonnal tudtam, hogy vissza kell költöznöm a szüleimhez. Egy idő után ez elkerülhetetlen lett volna, hiszen a cuccaimat ígyis-úgyis Budafokra kellett vinnem. Akkor miért nem előbb?

Augusztusban költöztem ki a kis kecóból. Egy-egy ilyen költözésnek megvan az az előnye, hogy kénytelen vagy szanálni. Mindent egyesével megnézel és felteszed magadnak a kérdést: kell ez még nekem? Rengeteg holmitól szabadultam meg. Én elég jó szanáló vagyok. Ebbe bele lehet jönni szerintem. Régen nekem is nehezebb volt.

Miután sokkal kevesebb cuccal átköltöztem Budafokra, úgy éreztem, hogy az elhagyott dolgokkal együtt egy kicsit a lelkem is könnyebb lett.

Fókusz!

Aztán belejöttem a szanálásba, és elkezdtem az életemben felhalmozódott káoszt is kitisztázni. Bár tudtam zsonglőrködni az idővel, mindenre amibe belevágtam éppenhogy csak maradt egy kis energiám. Rájöttem, hogy eljött az idő, hogy arra fókuszáljak, amit magammal tudok vinni az útra. Melyik munka az, amivel most kell foglalkoznom.

Bár fájt érte a szívem, de ki kellett szállnom egy nagyon ígéretes Start Up-ból, az opp.io – ból. Nem tudtam annyit foglalkozni vele, mint amennyit megérdemelne. Sajnos nem volt más választásom: ahogy tiszta sor lett, hogy egy évig biztos távol leszek, beszéltem az alapítókkal.

A fellépéseket is elkezdtem szanálni. Már nem mindenre mondtam azt, hogy persze, megcsinálom.

Le az energiavámpírokkkal

Aztán szép lassan belelendültem abba, hogy mindentől megszabaduljak, amire nincs szükségem. Milyen kifejező szó: megSZABADulni. Nagyon tudok ragaszkodni emberekhez, és nagyon könnyen békülök, még akkor is, ha valaki a szívembe gázol a piros traktorral. Megrészegülve a friss élménytől, hogy milyen az, amikor az ember nemet mond dolgokra, elkezdtem egy-két emberre is nemet mondani. Nem méregből, nem azért, mert meg akarom őket büntetni, hanem azért, mert sajnos energiavámpírok voltak, akik azoktól szívták el az erőimet, akik valóban megérdemelték volna.

Az elmúlt pár hónap valóban erről szólt. Lezárni, kidobni, elfelejteni, eltenni, bezárni, megszabadulni…fellélegezni és végül megnyugodni. Azt mondják, ha egy ajtó bezárul, akkor valahogy kinyílik egy másik. Én most úgy döntöttem, becsukom magam mögött az ajtót.

Annyi dolgot levagdostam magamról, hogy most úgy érzem magam, ahogy a jeges medve érezheti magát az utolsó kis olvadó jégkockáján. Gondolom, lassan itt az ideje úszni….