Na, ezen sokan ki szoktak akadni. Igen, egyedül megyek külföldre és élvezem. Összegyűjtöttem a három legáltalánosabb reakciót, amit ez a téma fel szokott hozni.

1. “Én nem szeretek egyedül lenni!”

Az elég nagy baj. Az egyedüllét és a magány két különböző dolog. Ha magányos lennék az útjaimon, tuti nem mennék. Egyedül lenni viszont nagyon hasznos tud lenni. Sajnos már nagyon nem tudjuk, milyen az. Félünk tőle. Amint egyedül maradunk egy étteremben, mert a társunk kiment a mosdóba, rögtön a mobilunkért nyúlunk, hogy valakivel gyorsan kommunikáljunk. Külföldön nincs 3G-m és wi-fi is ritkán. Rá vagyok kényszerítve, hogy beszéljek magammal, hogy átgondoljam a dolgokat anélkül, hogy bármi vagy bárki beleszólna. Sokkal könnyebb meghallani a belső hangod, ha teremtesz egy kis csendet magad körül. Persze nem szabad átesni a ló túloldalára sem: mindent csak mértékkel!

2. “Szeretem megosztani az élményeket másokkal!”

Én is! És általában mindenki más is. Nagyon sokan utazunk “egyedül”. Így viszont hamar egymásra találunk a hostelben, guesthouse-ban, vonaton vagy buszon. Valahányszor utazom, mindig nagyon sok új barátot szerzek. Ez része a kalandnak: új emberek. Az már maga egy élmény. És milyen jó úgy kezdeni egy barátságot, hogy egy riskába ültök be véletlenül, vagy hogy együtt próbáltok bemászni a lezárt Machu Pichuba.

3. “Nem unalmas egyedül menni?”

Nem. Amikor egyedül vagy, sokkal nyitottabb vagy. Így könnyebben kezdesz el beszélgetni bárkivel, aki az utadba kerül. Számomra a helyiek által elmesélt történetek sokkal többet mondanak el az adott országról, mintha egy útikönyvet bújnék. És ez egyáltalán nem lehet unalmas.