Amikor olyan helyre megyek, ahol erős kultúrsokk (ahogy én szoktam mondani: dimenzióugrás) várható, az élmény előzetese már a reptéren, a beszállókapunál vár rám. Ezúttal tetőtől-talpig eltakart nők pislogtak rám a burkájuk alól, ahogy vártuk, hogy beengedjenek minket az Emirates Milánó-Dubaj járatára.

Itt hadd álljak meg egy pillanatra. Az Emirates a legjobb légitársaság, amivel eddig utaztam. Már akkor sejtettem, hogy nem egy Alitália, amikor becsekkoláskor választani lehetett az ételek közül (ételt lehetett választani!). Mivel vegetáriánus vagyok, csak reménykedtem benne, hogy lesz valami fogamra való. Mély megdöbbenésemre vagy húszfajta vegetáriánus étrend közül választhattam, aszerint, hogy milyen meggondolásból vagyok vegetáriánus.

Nagy szerencsémre – úgy, mint Milánóban -, Dubajban is volt ismerősöm, aki gondoskodott rólam. Diyanne és Daniel, akik távoli kollégáim, már a reptéren vártak rám. Beszálltunk a hatalmas autóba és irány Dubaj. Amikor nagyokat csodálkoztam a kocsi méretén és minőségén, megnyugtattak, hogy errefelé egy ilyen kocsi annyiba kerül, mint Magyarországon egy Suzuki. Ráadásul a benzin  is olyan árban van, mint a Szentkirályi ásványvíz, így mindenkinek ilyen van.

Ahogy közelítettünk a belváros felé, a felhőkarcolók egyre nagyobbak lettek. Úgy éreztem magam, mint egy falusi fruska ebben a fene nagy városban. Csak pislogtam kifelé a hatalmas kocsi tetőablakán.

Mikor mondták, hogy első utunk egy bevásárlóközpontba vezet, nem voltam nagyon lelkes (elképzeltem, hogy messziről jött barátaimat a Pólusba viszem). De mindent megértettem, amikor besétáltunk a világ legnagyobb akváriumához, ami ebben a bevásárlóközpontban van.

A nyár elviselhetetlen Dubajban, így utcák helyett a bevásárlóközpontokban lógnak az emberek. Ezért aztán mindegyik arra törekszik, hogy kitűnjön valamivel: ami a legnagyobb, legszebb, legextrémebb… stb.

Van olyan bevásárlóközpont, ahol különböző országok képviseltetik magukat: a Velence részlegben tényleges kanálisok vannak, amelyen köntösbe öltözött hotel-lakók cirkálnak a szállásuk (ami szintén a bevásárlóközpontban van) és a wellness-részleg között.

A vacsi közben (ahol rájöttem, hogy a hummus, amit az Auchanban lehet kapni, meg sem közelíti az igazit) a táncoló szökőkutat néztük. Valahogy így képzelem el az Ezüst várost a Végtelen történetben.

A vacsi után még a Pálma szigetre is behajtottunk. Nekem az volt az elképzelésem, hogy ez a Pálma sziget olyan kis cuki, ahol ha a “szárán” sétálsz, beintegethetsz a kis bungalókban lakó multimilliomosoknak. Ehhez képest csak onnan vettem észre, hogy már a műszigeten vagyok, hogy Daniel GPS-én néztük. Nem különbözött egy közönséges autópályától.

A sziget legvégén áll az Atlantis hotel, ahol a pár elmesélése szerint egy hetet is el lehet tölteni, úgy, hogy az ember ki sem dugja az orrát. Egyik nap delfinekkel úszik, másnap a hotel vízicsúszda parkjában ül egy gumikerékben, amiből még csak ki sem kell másznia, mert automatikusan felvisz a pálya elejére. Aztán még ott a strand is. Az igazi. Vagyis ahol “igazi” természetes vízben lehet az ember. De ugyebár a szigetet teljesen egészében ember alkotta, így a vízpart sem természetes teljesen.

És ha az elmúlatott idő közben pont csökkenne az arany ára és nagyon gyorsan kellene venni, akkor ott az arany ATM. Ezek mindenre gondolnak.

Miután kialudtam magam a pár 33. emeleti lakásában és megnéztem a medencét a huszadik emeleten, nekiindultam, hogy lefotózzam a várost.

A strandra akartam menni, de eltévedtem a felhőkarcolók erdejében. Egy ötcsillagos szálloda ajtónállóját kérdeztem meg, hogy merre kellene mennem, mire ő hívott nekem egy kocsit és kivitetett. Mondtam, hogy nem vagyok a szálloda lakója és nincs nálam pénz, de továbbra is mosolygott és csak tessékelt be az autóba.

Ez jellemző volt az egész városra: akárhova mentem, úgy éreztem magam, mintha olyan valaki lennék, aki nagyon fontos. Nagyon nagy tisztelettel bánnak egymással. Ebben a nagy művárosban a természetes kedvesség még nem veszett el.

A strandon majdnem leégett a lábam a homokban, az ötven fokos melegben a tenger sem volt hűsítő, és hamar megint a metrón találtam magam, kiszáradáshoz közeli állapotban. Nem telt bele tíz perc és már síelő arab gyerekeket meg pingvin show-t néztem a következő bevásárló központ Costa kávézójában.

Szürreális egy hely ez a Dubaj. Az egész város azt üzeni: “Mi emberek mindenre képesek vagyunk! Felhúzzuk Smaragd várost a sivatag közepén, az időjárás arcába köpünk, pont úgy mint a természetébe. Szigeteket húzunk fel oda, ahol eddig nem voltak, havat oda, ahol sosem lesz. Egyszerre lenyűgöző és elborzasztó, hogy mire vagyunk képesek. A legfurább az, hogy a saját kezünk által alkotott dolgok sokkal idegenebbek, mint amit a természet adott nekünk.

Következő rész: Érkezés Balira.
Ha elölről olvasnád ezt az utam, itt kezdd. Ha kérdésed van, a Facebook oldalamon felteheted.