Luz barátnőmmel, akivel Jáván találkoztam, még Peruban ismerkedtünk meg. Az argentin lány Malang városában tanít, a Darmasisva projekt keretein belül.
Első körünk egy magyar srác házához vezetett, ahol iszogattunk egy picit. SOHA nem találkoztam még magyarokkal az utazásaim során. Sőt még olyan utazóval sem, aki találkozott volna magyarral. Szürreális volt az anyanyelvemen beszélni megint.
Jáva teljesen más, mint Bali. Erre figyelmeztettek is, de csak akkor láttam, miről beszélnek, amikor odaértem. Itt muszlimok élnek, más az építészet, más az emberek tekintete. Malangban amerre csak mentünk, dugó volt. A kis robogó hátsó ülésén rettenetesen kényelmetlen a melegben és büdösben közlekedni. Bevallom, minél hamarabb el akartam hagyni ezt a várost.
Másnap egy közeli vízesést néztünk meg, és kicsit idejekorán megérkezett az esős évszak, amikor hazafelé tartottunk. Beültünk egy aranyos helyre, szép kilátással, ahol a tulajdonos kislánya szolgálta fel a kávénkat. Két perc alatt viszont akkora köd szállt le, hogy minden pillanatban vártam a dementorok érkezését.
Két nappal később készen álltunk, hogy bevegyük a Bromo vulkánt. Állítólag érdemes napfelkelte előtt érkezni. A terv az volt, hogy az éjszakát a legközelebbi faluban töltjük, és reggel onnan megyünk fel.
Ahh, motorozás, szabadság, száguldás, tiszta élvezet… Hát NEM! Fájó seggcsont és huzat. Két óra után kezdtem megkövülni Luz mögött. Minden bukkanó olyan volt, mintha dárdákat szúrtak volna az izmaiba, és amikor végre megálltunk pihenni, úgy két-három percbe is beletelt, mire lemásztam arról a guruló kínzógépről.
Nagy nehezen felértünk a hegy tetejére. A csendes kis falu, ami két utcából állt, tömve volt emberekkel. Mint kiderült, épp másnap volt a BROMO Maraton. Ezt a pechet! Erre nem számítottunk. Ennek megfelelően minden szállás foglalt volt, és életemben először kezdett kétséges lenni, hogy hol fogok aludni. Persze egyikünk sem az a szívbajos fajta, Luz is solo backpacker, amikor nem velem utazik. :)
Végül találtunk egy félbolondot, aki nagyon elkezdett örülni, hogy még nincs szállásunk, és a lakásába invitált, ahol már mások befoglalták a nappaliját. Minket egy icipici falépcsőn vezetett fel, közben folyamatosan indonézül beszélt, de azt is nagyon furcsán (annyira sajnálom, hogy nem vettük fel, egyszerre volt nagyon ijesztő és meglehetősen aranyos is). Megpillantottam a szobát, ami részemről megkapta a “legrosszabb szoba, amiért valaha fizettem” díjat. Ráadásul többe került, mint a legtöbb szállás, ahol eddig megszálltam. Ezért volt emberünk FÉLbolond. Nagyon is is tudta, hogy nincs más lehetőségünk. Az emberünk viszont szerzett nekünk egy dzsipet másnapra, hogy azzal menjünk fel a vulkánhoz. Szóval végül jól jártunk.
Gyorsan kimentünk az utcára kaját szerezni. Ígértem, hogy majd még mesélek az indonéz kajáról. Hát, annyit tudok mondani, hogy borzalmasan kiábrándító volt India után azt tapasztalni, hogy nincs egy olyan étterem, se útszéli putri, ahol lehet egy jót enni. Aznap este például sült tésztát kértem. Kibontottak egy smack levest, és azt tették fel főni.
Az éjszakát túléltük mindenféle bogárcsípés és patkányharapás nélkül. Szóval a nap már jól indult. Gyorsan lebizniszeltünk még 4 embert a kocsinkba, ami osztotta a költségeinket. Hamar felértünk a kilátóhoz, ahol megnéztük a napfelkeltét. Ez nem csak a mi ötletünk volt. Annyi ember volt, hogy már attól féltem, valami bajunk lesz (van egy kevés szociofóbiám, ha nem jöttél volna rá abból, hogy egyedül utazom ;]). Persze a négy mellénk szegődött útitárs folyton figyelt ránk.
A napfelkelte inkább egy koncerthez hasonlított: megannyi kis monitor leste, hogy mikor jön már a sztár, a nap. Amikor első sugarait megpillantottuk, mindenki nagy őrjöngésben tört ki. Így kell imádni a természetet!
A következő állomás maga a vulkán megmászása volt. Volt egy kis modern-western hangulata annak, ahogy a kocsikkal csalinkáztunk a sivatagban, a vulkán lába alatt. Ahogy megérkeztünk, lovas banditák ajánlották fel lovaikat, hogy az út további részét úgy tegyük meg. Nem volt bennem kétség, hogy ezt a ziccert nem hagyom ki. Megbeszéltem a lovásszal, hogy nem kell fogni a lovat, mert kiskorom óta lovagolok. Mindenkit beelőzve vágtáztam a vulkán felé, lehagyva a sok turistát, akik csak bámultak. A nap már egyre erősebben sütött, a szemembe csapódó homok pedig csak fokozta a bennem robbanó adrenalint.
A vulkán még füstölt, de már nem volt meleg. Felültünk a szélére és elfogyasztottuk a kekszeket, amiket hoztunk. Csak néztük ezt az ázsiai western tájat, és tátottuk a szánkat. Ez az igazi 3D mozi! :)
