Ismét egy hosszabb, 22 órás utacska várt rám elhagyva a dzsungelt, vissza közép-Argentínába, Córdobába az Iguazu-vízesés után.

A buszom két órát késett, én meg ideges voltam, hogy a pár, akinél lakni fogok, nem lesz már otthon, mikor megérkezem. Hamar megtaláltam a lakást, de hiába csöngettem, ahogy sejtettem, senki nem volt otthon. Na, elkezdtem egy kicsit aggódni, de nem tartott sokáig: a szomszéd lány kijött és segítségemre lett. Beinvitált és megkínált egy kávéval. Elmondtam neki, honnan ismerem Josét és Anahit, erre ő: “Ja, az más, ha nem jönnek haza, akár nálam is lakhatsz, ameddig akarsz.” Igen, egy vadidegen.

Mikor elindultam az utamra, otthon mindenki azzal ijesztgetett, hogy elfognak rabolni, meg fognak erőszakolni vagy egyszerűen csak megölnek valami rituális szertartás miatt. Nos, kérem szépen mélyen tisztelt tévénézők, jó hírem van: az emberek alapvetően jók. És ha lehet, talán ez volt a legnagyobb és legszebb dolog, amit megtanulhattam.

A másik vadidegen, José is befutott. Nagyon megnyugodott, amikor meglátta, hogy a szomszéd lánynál vagyok, épségben. Ugyanis ez a vadidegen kiment értem a buszmegállóba, mert aggódott, és már vagy 1 órája nézte a szintén vadidegeneket, hátha megtalál a Couchsurfingre feltett képem alapján. Hát így lett valaki a barátom, még mielőtt egy szót is beszéltünk volna.

José és Anahi, a két építészhallgató egy kicsi lakásban élnek a süket kutyájukkal.  Igen, süket, nem sértegetésnek szántam. :) Úgy kellett neki mutogatni, hogy maradjon csöndben vagy menjen ki, vagy csináljon már valamit.

A párocska hihetetlen nagy vendégszeretettel fogadott. Először persze nagyon furcsa volt körbenézni a lakást és közös témát találni. De aztán belejöttünk. Megkérdezték, hogy mate-t szeretek-e reggel inni vagy kávét, hogy mennyire állítsák be a ventillátort, hogy hova akarok menni és milyen progikat szervezzenek nekem, hogy adjanak-e tangócipőt, hogyha elmegyünk tangózni, hogy főzhetnek-e nekem nemzeti kajákat, hogy hozzanak-e sört, hogy elkísérhetnek-e a cukrászdába, ahol van wi-fi, hogy értem jöjjenek-e amikor befejeztem a beszélgetést, hogy eljöjjenek-e velem shoppingolni és úgy egyáltalán… hogy miben segíthetnek.

Persze nem csak a kedvességükkel volt hatalmas szerencsém. José nagyon művelt , és amikor körbe vittek a városon mindenről tudtak egy két- három perces kis történelmi és építészeti összefoglalót mondani. Sokat tanultam Dél Amerikáról.

Egyik nap felmentünk Che Guevara házához. Nagyon meleg volt, és a kis falucskának épp akkor volt az éves legnagyobb eseménye, amikor minden ország kajáját bemutatják. Egész évben erre készülnek. Joseék már megszokták ezt a meleget, de én valahogy nem bírtam vele. Folyamatosan vizet ittam, és az egyből ki is csapódott rajtam. Hmmm, ahogy elnézem, másra nem is emlékszem az egészből, csak a hatalmasssss melegre.

Persze meg is lett a böjtje, és mint mindig, most is elfelejettem, hogy amit kívánok, mindig válogatás nélkül valóra válik. Most esőre vágytam… és meg is érkezett: egy másodperc alatt hatalmas vihar kerekedett. Beszaladtunk egy felállított sátorba, Almeria sátrába, ahol a kikent-kifent táncos bakfisok visítoztak a hirtelen jött víz miatt, le ne mossa a fellépősminkjüket. Mi pedig csak araszoltunk a szárazabb helyek felé a sátorba betörő víz elől. 2-3 perc múlva már a bokánknál volt a víz, öhm, folyó. Persze megvolt a maga varázsa, mint minden zivatarnak. A véletlenszerűen összetömörülő emberek, a helyzet túlreagálása, pánikká fokozása, majd kinevetése.

Épp ezt a hangulatot éreztük, amikor egy hatalmas robbanást hallottunk. A mellkasom is benyomódott a nagy nyomástól, és mire odafigyeltem, egy 20 méter átmérőjű tűzlabdát láttam a levegőben. Az emberek elkezdtek a baleset irányába futni. Az eső már tényleg vészjóslóan esett, és az emberek is elhallgattak egy pillanatra. Már nem a játszották meg a pánikot. Inkább a nyugalmat.

José is odafutott megnézni, hogy mi történt. Mint kiderült, a szél fellökött egy gázpalackot, az robbant fel. A bulit lemondták, mi meg hazamentünk.

Másnap kiderült, hogy senki sem sebesült meg a balesetben, így kalandnak jó volt.

Amikor megint éreztem, hogy hív az út, a párocska kikísért az udvarra, és addig integettek, amíg el nem tűnt a buszom. Őszintén, tisztán, a szeretetért, a barátságért és a jóság hirdetéséért.