Amikor el kellett döntenem, hogy mikor induljak, erősen bennem volt, hogy a szülinapomat már egy jó meleg szigeten, a homokba dugott talpakkal szeretném tölteni. Rengeteget utaztam: egy hetet, hogy Ritával találkozzam Koh Rong szigetén. Folyamatos stresszben voltam, Bangkokban és az úton Kambodzsában is.
Az első nap, amikor pihentek Koh Rongonra volt betáblázva. Ez van. Annyira megszoktam a folyamatos pörgést, hogy ezt is be kellett időzíteni. Jan 17: pihi!
A nagy találkozás
Ritán kívül még két magyar lány volt velünk. A szállás foglalás utána hamar sötétedett, mi pedig vacsi után kimentünk a partra sétálni egyet. Ahogy ott sétálgattunk, készítettem egy fotót az új telefonommal egy épp kikötő hajóról. Akkor lettünk figyelmesek arra, hogy magyar hangokat hallunk a hajóról. Úristen, hiszen ezek a barátaim a főiskoláról! Persze szó volt, hogy átugranak ők is Koh rongra, de az utolsó hajó már rég befutott, így nem számítottunk rájuk. Beszaladtam a vízbe egy ölelésre, és ahogy hatalmas extázisban jöttem vissza a partra, azt vettem észre, hogy nincs a zsebemben a telefonom. Ahogy tudtam futottam vissza a vízbe és a habok alatt világított a telefonom. Ez volt a szerencse – hogy belement a víz, és emiatt világított, különben sosem találom meg. Egy cikkben majd leírom, hogy mi történt végül a telefonommal, mert hasznos lehet. De addig izguljatok ti is egy picit.
Egy perc alatt annyi érzelmi sokkot kaptam, hogy alig kaptam levegőt. A telefon két napos volt, és persze nem olcsó darab. Betettem egy zsák rizsbe ( még jó, hogy Ázsiában történik ilyen, rizs mindenhol van:)). Ezután pedig fogtuk magunkat és elmentünk bulizni, mert a szigeten az is volt.
A sziget
Elemlámpával a dzsungelen kellett átvágni, hogy a Police beachre érjünk, ahol a party volt. Ha nem mondtam volna még, ezen a szigeten nincs se autó, se rendőr, se utak, csak vakítóan fehér homok, és kis vityillók, rengeteg kutya és rohangáló meztelen gyerekek. Na meg a dzsungel. Mindenhol dzsungel.
Neki álltunk ünnepelni, iszogatni a tábortűz mellett a homokban. Éreztem, ahogy kezdek egy kicsit kiengedni. Kezd elmúlni az elmúlt hetek és hónapok nyomása., az átázott telefon. Itt vagyok, megérkeztem és épp tűzijátékot lőnek a fejem felett. Nincs vissza út, nincs válasz a kérdésre, hogy mikor megyek haza. Azt csinálom, amit mindig is akartam, utazom, látok, írok. Itt ülök 30 évesen, és ahelyett, hogy azon paráznék, amitől általában ebben a korban, egy hatalmas megelégedettség tölt el: sikerült elérnem, hogy megcsináljam azt, amit más lehetetlennek gondolna. Nem kapuk záródnak, hanem kapuk nyílnak előttem. Nem harminc éves lettem ma, hanem 0. Ma kezdődik az életem.