Irány Kambodzsa!

Sokat nem aludtam. Kótyagosan, vodkaszagúan, elég érdekes emlékekkel ébredtem. Ki kellett csekkolnom a szobából, emiatt próbáltam fókuszban maradni egy zuhany segítségével. Majd a fejemre nyomtam fejhallgatómat, kezembe vettem egy jegeskávét, benyomtam egy indie-playlistet az új telefonomon és magamra helyeztem az utazós mosolyom. Így indultam el, nagyon jó kedvűen (mint később rájöttem még részegen) buszjegyet vadászani. Amikor otthon voltam, megbeszéltük Ritával, a Sárga Ruhás Lánnyal, hogy összefutunk Kambodzsában, megülni a harminc(z)-adik szülinapom. A baj csak az volt, hogy nem több, mint két napom volt, hogy Koh Rongra, Kambodzsa déli részére érjek.

Amazing race 

Már Rutinosan felültem a magasvasútra Bangkokban, hogy eljussak a pályaudvarig, ahol elmondták, hogy éjszakai busz nuku, és a határ is bezár 10-kor. Így annyi lehetőségem maradt, hogy odaáig ejussak, és a többit majd meglátjuk. Nem volt könnyű a döntés, hiszen pont az ellenkező irányba kellene haladnom, Phuket felé, ahonnan 31-én indul majd a gépem Sydneybe. kb 20 percet tébláboltam a buszpályaudvaron, mire edöntöttem, nem az eszemre, hanem a jelekre fogok hallgatni…. és Kambodzsa hív, tiszta erőből.

Egy elég komoly sprintet vágtam vissza a hostelbe és megint vissza a pályaudvarhoz. Amazing race-t megszégyenítő tempót diktáltam. Az utolsó fázist, egy motoros taxival tettem meg, aki a járdán repsztett végig, úgy, hogy rajtam volt a nagy zsák.

Ebercsempész oroszok? 

A buszt éppen elértem. Összekuckóztam magam az ülésen és csak bámultam ki az ablakon, ahogy a Szárnyas Fejvadász városa elhalványul, és kis viskók veszik át a helyét. Alig voltunk páran a buszon. Rajtam kívül egy külföldi család, egy úgy 1,5 év körüli gyerekkel. Igen, üzenem: így is lehet utazni. A kislány hősként bírta, hogy 11 fele szálltunk le a htárnál, ahol együtt kezdtünk el szállást keresni. Ezen a helyen semmi nem volt, csak 3 szálloda, és pár masszázs szalon, ahol épp buliztak a lányok, őrült hangerővel. Alig aludtam valamit – már megint. A probléma az is volt, hogy amikor a két szülővel beszéltem, mind a kettő külön külön elfelejtette a kislány nevét. Ráadásul nagyon gyanús volt, hogy azt ők kérdezték meg, hogy nincs-e kedvem reggel velük menni át a határon. Azt gondoltam embercsempészek. Erre töbször felébredtem éjszaka, de másnap mégis ott voltam a megbeszélt időben.

A közös TukTukolás közben kiderült, hogy a férj egy felkészült fenegyerek, és nekem sokkal nagyobb szükségem van rájuk, mint nekik rám. Tudta, hol merre mennyiért intézünk vízumot, és hogy milyen scam-ek várhatóak, így zökkenőmentesen sétáltunk át a határon. Na igen, mert ez alapjában véve nem olyan egyszerű. A vízumot sok helyen megveheted, csak az ára más, és nem annyi az egész, hogy átsétálsz két katona ekőtt, hanem különböző épületekbe kell menni pecséteket gyűjteni. Úgy 1 óra alatt végeztünk is, és el is váltunk, mivel ők Siem Reapbe mentek. Engem egy buszmegállóba irányítottak, ahonnan azonnal indult is a busz Phom Penbe. Elvileg ott lehetett átszállni, hogy lejussak Shihanouklville-be, ahol Rita már várt rám. Délután kettőre ígérték, hogy ott leszünk, de a sofőr minden egyes bokorban megállt, hogy újabb és újabb felszállkat zsúfoljon be, a már amúgy is teli buszra. Mellettem már így is másfél ember ült, terpeszkedve, teljesen belemászva a privát szférámba. Egy idő után a folyosó is megtelt, nekem meg wc-re kellett volna mennem, de esélyem nem volt, hogy szóljak a sofőrnek, ebben a tömegben. Csak bámultam az ablakon kifele, és próbáltam magam megnyugtatni, és mélyeket lélegezni. A tömeg és kalusztofóbia egyszerre dolgozott bennem, nem beszélve, a 2 hetes nem alvásról és arról, hogy már 2 óra késésben voltunk. Tudtam, hogy megint az első feladat az, hogy megnyugodjak, mert ez így pokol lesz. Először a légzésemen lassítottam, aztán szép lassan a gondolataimat is tudtam rendezni. El kell fogadnom, hogy ebben az országban nem úgy mennek a dolgok, mint nyugaton. Az embereket nem érdekli, hogy egymáshoz érnek idegenekkel, vagy másnak a cuccához nyúlnak. Nekem kell alkalmazkodnom az ő szokásaikhoz és nem fordítva, ez része a csomagnak.

DSC_0188

DSC_0206

DSC_0209

Este 7-kor értünk Phom Pen-be, ahol buszt kellett váltanom, de erre már képtelen voltam, és felültem inkább egy tuktuk-ra, és elmentem egy szállásra, amit a Lonley Planet ajánlott. Ahogy az lenni szokott, megint én voltam az utolsó. Szerencsés.

IMG_0082

Már csak egy feladat volta napra, még pedig az, hogy éjfélkor koccintsak a harmincadik szülinapomra. A sors úgy hozta, hogy már 10kor egy közeli bárban tácoltam, egy baromi jó élőzenés helyen. Annyira jó volt a zenekar, hogy teljesen megfelejtkeztem az egész napos sztressztől, és másnap délután fél 2kor végre befutott az utolsó buszom is a kikötőbe, ahol Rita már várt rám. Mint régi ismerősök úgy futottunk egymás felé, én a nagy zsákommal kerülgetve az embereket. Végül egy nagy ölelés és egy nagy nevetés lett belőle, hogy hogyan tudtam egy egész napot elkésni valahonnan.

Még több kép az Instagramon

Kövess Instagramon