Úton

Ezer éve nem sírtam a boldogságtól. Hol is? Jah, igen, Gili Air-en utoljára, ahol minden kezdődött. Nem gondoltam, hogy a következő adag boldogság könny egy zötyögős kambodzsai buszon fog rám törni, úton Siem Reap-be.

Nem történt semmi igazán különös. Csak ültem a pici székemen, körülöttem mindenhol helyiek. Aztán egy pillanat alatt eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy eljutottam erre a buszra. Nem, nem ma reggel, hanem, ahogy alakult, illetve alakítottam az életem úgy, hogy most itt ülhetek.

Körbenéztem. Nem ismerek senkit, nem tudok senkihez egy szót sem szólni, mégis és jól vagyok, mert végre hallom a saját gondoltaimat. Az elmúlt 3 és fél órában nem csináltam mást, csak bámultam ki az ablakon, belélegeztem a port, ami beszállt az ablakon, hallgattam a zenéim és voltam. Nem pötyögtem a telefonomon, nem néztem filmeket, nem hallgattam másokat és nem beszéltem egy szót sem máshoz. Itt ülök, egy viszonylag gagyi buszon, a lábam bekötözve egy kisebb sérülés miatt, az ebédem egy fürt banán, és mégis úgy érzem, nincs szükségem semmi másra, mert végre ott vagyok, ahol lennem kell: úton!