Utila Három Hazugsága

“Itt egy sör. Idd meg és menjünk bulizni” – mondta az egyik chilei fiú a hondurasi tengerparton. “Nem lehet, holnap reggel egy megbeszélésem lesz. Tudod, én Digitális Nomád vagyok. Útközben is dolgozom.”  A fiatal szőke srác rám mosolygott, és azt mondta. Még nem tudod, de Utilának három hazugsága van. 1. Ma nem iszom. 2. Holnap elhagyom a szigetet. 3. Szeretlek.

Elképedve néztem rám. MI ez a hely??? Messziről kerülöm a party hosteleket, és Ko Phi Phi óta a party szigeteket is. Gili T-re be sem toltam a képem, pedig többször is megfordultam a környéken. Csak csóváltam a fejem, és azt mondtam ennek a srácnak, hogy igazából, nekem erre a hétre komoly meetingeim vannak, de pénteken majd bulizunk. Pár óra múlva, a harmadik Cuba Librével a kezemben, konstatáltam, hogy bizony, enegem is utolért az első hazugság.

Az első hazugság: Ma nem iszom.

Na itt az ideje, hogy valami nagyon fontosról beszéljünk. Az alkoholról. Valahogy ez a rész kimarad az utazóblogok világából, és akkor én most itt azért leírnám: a backpackerek egy jelentős százaléka kisebb nagyobb mértékben, de alkoholista. Óriási nagy a baj a nyugati társadalomban. Azzal tisztában vagyunk, hogy Magyarország előkelő helyen van az alkoholista versenyben. Mondjuk ezt úgy, hogy gyakorlatilag nem tudjuk megfogalmazni, hogy mi az az alkoholizmus. Van aki deciben méri, van aki rendszerességben, és van, aki a páciens életére gyakorolt hatásban. Azokat a számokat tudjuk csak, akik regisztrált alkoholisták. Ha pedig azt mondjuk, hogy a gyógyulás első lépése a felismerés, akkor feltételezhetjük, hogy csak “gyógyulófélben” lévő alkoholistákat regisztráltunk. Az a nagy helyzet, hogy a fejünkben az alkoholista egy utcán a saját piszkában fekvő, elhanyagolt csöves. És ez sajnos nem igaz. Elég végigmenni a Király utcán hajnali 2kor, és meglátjuk, hogy az alkohol fogyasztás már-már kötelező. És ha mindenki iszik, akkor nehéz felismerni, hogy bajunk van. Egy ilyen országban, ami vezető az alkesz listán, egy azaz egy darab blog foglalkozik a témával. Na ekkora a baj. De nehogy azt hidd, hogy ez csak és kizárólag itthon megy így.

Nagyon sok helyen találkozom olyan utazóval, aki este nekiáll inni, nem csak söröket. Hajnalig bulizik, és másnap kezdi elölről az egészet. Sőt, gyakorlatilag ez az átlag.

Kiléptünk a 9-5 órás munkánkból, de a lazítás fogalmát nem sikerült megváltoztatni. Amíg “rendes” életet éltünk a lazítás, a meló utáni sörben volt, vagy a pénteki, szombati ivászatban. Most nincs 9-5 közötti munka, de az lazítást még mindig ugyanúgy értelmezik páran.

Granadában belefutottam egy olyan Party hostelbe, ahol reggel tízkor már shutgunokat ittak az emberek, és a “nagy ijeddségre” öt feles rumot húztak rá. Ezután egy kis beerpong, majd teljes bekészülés. Hányingerem volt az egésztől…pedig nem is én ittam.

Amikor hazajöttem, belefutottam egy cikkbe. A szerző fotósként látogatta meg az “ igazi Partot” (A Dicaprios film…). Valahol a világban van egy kis hely a dzsungel közepén, ahol él egy hippi kommuna. Olyan utazók élnek ott, akik meg szeretnék élni a teljes szabadságot. A teljes szabadság pedig masszív alkohol és drog fogyasztás, valamint hatalmas orgiák. A cikk az országot sem nevezi meg, nehogy az elszigetelet kis komunát elárasszák az emberek.

Ahogy néztem a képeket, egyszer csak bevillant… én itt voltam. Ez bizony az a bizonyos hostel Ometepe szigetén, ahova néha lejártunk az én kis hippi társaságommal. Olyanok voltunk mint két törzs. Mi voltunk a hegyi-népek, akik meditálgattunk, jógáztunk, és maximum szívtunk. ( Én nem, mert kell a fenének a paranoia egy pókokkal, skorpiókkal teli dzsungelben). A másik hostel a tóparti nép. Ők naphosszat készen voltak. Emlékszem, amikor először beléptem az ajtón, egy lány-félét láttam, ahogy épp LSD-n flessel. A következő pillanatban meg egy srác esett össze mellettem, akit a többi zombi vitt ki a friss levegőre. Én csak bámultam az őrült népséget, ahogy lógnak fejjel lefelé a kis ház gerendáin. Üvöltve táncolnak a bárpulton délután háromkor, és megkérdeztem a barátaimat: “Ezek meg min vannak rajta?” “Mindenen”.

Rebecca Ruetten

Utila azért nem volt olyan kemény, mint a Little Morgan ( hopp, bocsi leírtam…). Szép lassan férkőzik a bőröd alá, gy főz meg mint a béka.  A negyedik nap észreveszed, hogy reggel négykor még mindig táncolsz olyan zenékre, amiket nem is ismersz, és az ereidben kezd rum csordogálni vér helyett. Akármennyire is elszánt tudok lenni, ha munkáról van szó, engem is kezdett szépen megenni Utila. És, ahogy a szőke srác mondta az első adandó alkalommal, én is hazudtam. Minden. Egyes. Nap.

Utila Második Hazugsága: Holnap elmegyek

Az első nap találkoztam Lucy-val, a mérhetetlenül szimpatikus francia lánnyal. Elmondta, hogy holnap reggel 6kor indul a komppal. Erre pedig a körülöttünk ülő emberek felhördültek: Peeeerszeee! Állítólag ez volt az ötödik próbálkozása. Az esetek többségében azért maradt el a reggeli indulás, mert még mindig bulizott, vagy elaludt, és nem tudott felkelni. Szinte egyetlen egy olyan emberrel nem találkoztam a szigeten, aki tényleg annyi ideig maradt volna, ahogy tervezte. Talán én voltam az egyetlen, aki tényleg napra pontosan akkor hagytam el a szigetet, ahogy akartam eleinte, de ennek az a nyomós érve volt, hogy már a zsebemben volt a repjegy hazafelé.

Egy idő után jöttem rá, hogy miért van ilyen varázsa ennek a helynek: Egy pozitív és egy negatív oka van annak, hogy senki nem megy sehova. Első sorban a fent már kivesézett alkohol fogyasztás, és hogy csak két hajó van egy nap. Az is reggel.  A másik pedig az, hogy minden sziget egy zsákutca. Behajtás csak célforgalom számára. Ezért van egy kialakult mag, erős baráti kapcsolatok alakulnak ki. Utila harmadik a szabálya ellenére…

A harmadik hazugság: Szeretlek

Az utolsó, és számomra a leggyomorforgatóbb mind közül.

Első nap találkoztam Katie-vel is, az angol lánnyal. Épp egy kis szigeten próbálta kiheverni az előző buli fáradalmait, közben magyarázta, hogy ma is lekéste a kompot. A szemüvege eltakarta a fél arcát, dé még így is átsütött rajta a szürke közöny a világ felé. Valahogy egyszerre volt mérhetetlenül taszító, és borzasztó érdekes. Ahogy elindultunk a szállás felé, el kezdte sorolni: “Szóval van Jack, ő az egyik dugópajtim. Meg van Peter, és John. Na azokat még szintén szoktam elvinni éjszakára. Ha leléptem megkaphatod Jack-et. Őt nagyon ajánlom. Zseniális a teste.”

Próbáltam felszedni az állam a földről, de túl gyorsan mentünk haza, és még rengeteg közölnivalója volt arra tekintettel, hogy milyen partikat nyomott itt az elmúlt időszakban. Majd végül hozzátette: Csak arra vigyázz, nehogy beleszeress valamelyikbe. Tudod: Utilán nincs szerelem.

Ezután Katie a legjobb barátnőjének nevezett a szigeten.Azt mondta lányokkal valahogy eddig nem tudott barátkozni.

Lassan kezdtem belekerülni Utila véráramába, és kezdett tiszta sor lenni, hogy ez egy húspiac, én pedig meglehetősen friss vagyok ezen a piacon. Ráadásul egzotikum, mint kelet-európai lány. Szóval udvarlóm akadt bőven, de a srácok balszerencséjére engem már nem kifejezetten vonz az egyéjszakás kaland. Úgy 20 perc udvarlás jutott mindenkitől, miután a legtöbben feladták és mentek a következő lányra.

Egyre elkeserítőbb volt megismerni ezt a kis minitársadalmat. Elég ha annyit mondok, hogy szerintem az “Exek az édenben” ehhez képest lópikula. Amikor valaki esetleg intimebb kapcsolatba ( nem keverendő a szexuális kapcsolattal, pláne Utilán) kezdett lépni egy másik személlyel, az hanyatt-homlok menekült egy másik fiú vagy lány karjaiba. És erre a magyarázat az volt: Ez Utila!

Szóval ez Utila, avagy, ahogy én hívom: Sekély(es) Sziget. Egy olyan gyűjtőhely, ahol félreértik a szabadságot. Azt hiszik, csak úgy lehet valaki szabad, ha nem köteleződik el. Ha nem szeret. Akkor lehet csak szabad, ha az alkohol vagy a drogok fogságába kergeti saját magát.

Azt hiszik, hogy sikerült elmenekülni a társadalom által kreált rendszerből, és kialakítottak egy olyan mini társadalmat, ahol új szabályok vannak. Ahol a legfontosabb az, hogy nem vállalnak felelősséget senki és semmi iránt. Láttam az arcukon, hogy ez mennyire fájdalmas. Benne volt minden pohár emelésben. Minden hamis csókban. Minden ki nem mondott szeretlekben. Ezek az emberek a legmagányosabbak, akikkel valaha találkoztam. És habár a legbátrabbnak is tűnnek, hiszen körbeutazzák a világot, vízesésekről ugranak le, vulkánokat másznak meg… tulajdonképpen a leggyávábbak is. Félnek megnyílni. Félnek megszelídíteni valakit. Félnek felvállalni, hogy törékenyek. És végül, félnek elbúcsúzni.

Csak álltam és fújtam a magamét ezen a szigeten. Kimondtam, hogy Utila három hazugsága, csak saját magukat hazudtolja meg. Hogy semmi igazi nincs benne. Hogy álomvilágban élnek, és tessék felébredni.

Aztán szép lassan hárman mellém ültek. És elkezdünk beszélgetni. Úgy igazán. Elmondtuk egymásnak a traumáinkat. Elemeztük korábbi életünk bukásait. Meséltünk egymásnak tanulságos történeteket, és szép lassan megszelídítettük egymást. Ezzel a pár emberrel könnyekkel küszködve öleltük egymást, amikor el kellett indulni. És kimondtuk Utila Első Igazságát.

Ha most megkérdezik tőlem, mi a kedvenc helyem: gondolkodás nélkül rávágom:Utila. Hogy miért? Pont a három hazugság miatt. Egy ilyen közegben az a lázadás, ha igazán őszinte tudsz lenni. Egy ilyen közegben az igazi értékek és érzelmek megvillantása az, ami miatt deviáns lehetsz. És ez a pár fura ember, aztán nagyon könnyen megtalálta egymást. Azóta nem félek Viszlátot mondani. Mert ha egy elválás nehéz, az azt jelenti, hogy abban a kapcsolatban volt valami igazi.

Képek: http://rebeccaruetten.com/

Ha szeretnél Te is digitális nomád lenni, katt ide.

Még több kép az Instagramon

Kövess Instagramon