Élet 3D-ben

Féltem a világunkat. Félek, hogy pusztán lustaság, vagy belénk táplált félelem miatt elveszítünk annyi mindent. Élményt, érzést, tapintást, látványt, hangokat, szagokat…életet. 8 éven át minden nap reggel bementem dolgozni. Bekapcsoltam a számítógépet, feltettem a fejest a fülemre, bekapcsoltam a zenét, és elkezdtem termelni. A tőlem 50 cm-re lévő monitort bámulva, kezemmel egyedül az egeret markolva, ültem egy helyben egész nap, várva, hogy kávészünet legyen. Vagy ebéd. Vagy kávészünet megint. Ültem és vártam. Vártam a meló végét, a pénteket, hogy otthon legyek, és nézzem a monitort, amin most egy sorozat fut. Az életem történéseit, ezen a pár colos képernyőn éltem meg. Facebook posztok, youtube videók, blogposztok és Skype hívások.  Ezek voltak a beszéd témák is gyakran a barátaimmal. Lassan kezdtem azt érezni, hogy feltöltöttük a világunkat a felhőbe. Már nem csak lexikális tudás érhető el az hálón, mint régen, hanem ott tároljuk az emlékeinket, társalgásainkat. Úgy éreztem, már csak halványan vagyunk jelen ebben a világban. Már csak a váz van itt, mi meg feltöltöttük magunkat két dimenzióba. Csak a billentyűzetet tapintva, szobahőmérsékleten, hát … vegetálunk. Várunk.

DSC_0160_2

Majd jött január 12 és bevettem piros pirulát.

Felültem a gépre és neki vágtam az ismeretlennek. Új illatoknak, hidegnek melegnek, homokos talpakkal, kocsiban aludva, csillagokat bámulva élem a három dimenziót. Úgy, ahogy el sem tudtam képzelni akkor, amikor két dimenzióban éltem.

DSC_0966

Mert ebben a világban vannak naplementék

Queenstownból az utam a gleccserek felé vettem, hogy ott egy motelben szállásért cserébe reggelente három órát dolgozzam. Reggel kilenctől tizenkettőig ágyaztam, ablakot pucoltam. Majd fogtam magam, felültem egy bringára és körbetekertem egy tavat, vagy megnéztem egy gleccsert, vagy pecáztam(!), amit mindig egy csodálatos naplementével zártam. Mert ebben a világban vannak naplementék. Meg csillagok.
DSC_0025_2

DSC_0087_2

DSC_0124_2

DSC_0854  DSC_0977

IMG_1288
Mindig azért tanultam, hogy legyen egy “rendes” munkám. És ott voltam reggelente pontban kilenckor, egy német lánnyal, aki 10 évet húzott le egy event management cégnél, és húztuk a párnákat, terítettük a lepedőt, igazgattunk, simogattuk, és gyönyörködtünk a végeredményben, ami végre nem egy rohadt Excel tábla. Meg lehetett fogni, voltak szélei és friss illata is. A két kezünket használtuk, a fejünket egyáltalán nem. És olyan jól esett. Annyira élveztük. Boldog 30 éves takarítónők voltunk, akik jelen vonnak a pillanatban. Végre nem vártunk semmire.

DSC_0075_2