A dimenzióugrás – India 2

Helsinkiben olyan nagy volt a köd, hogy az erkélyig nem láttam ki. Bár még soha nem láttam ezt a várost, a hidegfóbiám meggyőzött arról, hogy jót fog tenni nekem, ha inkább igazi couchsurferként Rahat kanapéján vészelem át a gépem indulásáig hátralévő órákat.

Este nyolckor szállt fel a gépem Delhiben. A kapu előtt már sorakoztak az indiaiak, nekem meg hevesen vert a szívem és izzadt a tenyerem: megcsináltam, nincs visszaút. A vízum, az oltások, a repjegy… minden megvan . Már csak fel kell szállnom a gépre.

A repülő egy furcsa dolog: rengeteg ember összezsúfolva, műanyag ételeket rágva nézi a műanyag filmeket. Egy lány mellett ültem, akinek szerencsére (és nagy meglepődésemre) nem volt semmilyen furcsa szokása. Nem szipogott, nem csattogtatta a fogát, morgott vagy horkolt de még csak nem is remegtette a lábát. Ezeket eddig soha nem sikerült elkerülnöm. Alig tudtam elaludni. Talán egy órát, ha sikerült, amikor valami furcsa érzés felébresztett. Mindenki szuszogott körülöttem, a székek háttámláján csak néhány helyen futottak az amerikai plasztikfilm kockái. Ahogy kinéztem az ablakomon, kis városok fényeit láttam. Ám ezek a fények nem a megszokott utcai lámpák voltak: tűz volt. A monitoromra pillantva láttam, hogy éppen Afganisztán felett repülünk. Hirtelen elfogott a régi érzés: végre valami más, végre KALAND, végre emberség a droidvilág után.

Delhiben 2 órám volt, hogy megtaláljam a másik terminált, ahonnan a gépem indult Goára. 8 fok volt, amikor leszálltam. Egy tömött busszal jutottam el a másik terminálhoz. Sűrű köd borított mindent, az út szélén pedig a ködben itt-ott emberek sziluettje bukott elő, vállukon kapával meneteltek előre a sűrű ködben.

A kétórás út Goára nem volt egy leányálom. Valahogy vonzom a hiperaktív gyerekeket. Ez a kis nyolc éves ördögfióka, aki a hátam mögött ült ugrált, a székemet használta mászókának. Egész idő alatt rugdosta, csimpaszkodott rá, lehelgette a fejem búbját. A kimerültségtől még így is sikerült egy órát aludnom. A gépből kiszállva az első gondolatom az volt, hogy a fekete farmer, ami olyan kevésnek tűnt Helsinkiben, Goára talán nem volt a legmegfelelőbb választás.

Mikor a reptéren a fotocellás ajtó kinyílt, vagy negyven ember kezdett el nekem kiabálni, hogy az ő taxijával menjek. Szerencsére volt a kormány által ellenőrzött taxi stand, ahol előre tudtam fizetni. Mondjuk, valószínűleg a kormány is elég korrupt lehet, mert mindenki más összeget fizetett ugyanarra az útra. Tisztán szimpátia alapon megy.

Malayalam Beach, ahol a szállásom volt, még  több mint egy óra volt taxival. Ekkora káoszt még sosem láttam az utakon: a dzsungel keszekusza útjain néha 4-5 autó is próbált egy sávban menni, harsányan egymásra dudálva, hogy jelezzék, ott vannak. Van olyan autó, ahol nincs is visszapillantó, csak egy matrica a kocsi hátulján, Please horn! felirattal. A mélyen hívők pedig csak annyit írnak: I believe in God. Ez is egy megoldás… Rengeteg a robogó, gyakran egy egész család nyomorog rajta: apa vezet, anya hátul, a kettő között pedig csak a kilógó végtagokból lehet következtetni, hogy hány kisbabát szorítanak anya hasa és apa háta közé.

Teljesen letekertem az ablakot, és mélyen belélegeztem az idegen nyüzsgés édes illatát, és a levakarhatatlan mosoly véglegesen elfoglalta jól megérdemelt helyét az arcomon.

Eyal azt írta, kijön elém az útra. Kicsit aggódtam, hogy milyen lesz újra látni másfél év távlatából. Aztán, amikor ott állt, 1,9 m magasan kiemelkedve az indiaiak kis bódéi között, elmúlt minden aggodalmam. Ezt se akkor, se most nem tudom megmagyarázni. Öleléssel köszöntünk, és elvitt egy kis ösvényen a szállásunk felé. Az ösvényt kis házak szegélyezték, amiken még mindig karácsonyi díszítés volt, jászolok, Merry Christmas feliratok a pálmafák árnyékában. Rövidesen felcaplattunk egy homokdűnére, ahol olyan látvány fogadott, amire egyáltalán nem készültem fel: a százméter széles tengerpartot kis dombok övezték, amin a pálmafák és egyéb egzotikus növények között itt-ott kis kunyhók voltak. Meg kellett állnom, mert nem hittem a szememnek. A három óra alvás, az időeltolódás, a cirka 40 fokos hőmérséklet váltás 12 óra alatt  valamint ez a látvány olyan koktél volt az agyamnak, hogy nem tudott vele mit kezdeni. Ráadásul az, hogy Eyal is ott állt mellettem, végképp valószínűvé tette, hogy ez csak egy álom, ami rám szállt egy fagyos éjszakán a Krisztina körúti lakásomban.

Következő rész: Szilveszter egy egzotikus helyen.