Soha életemben még nem voltam annyira tudatában, hogy nő vagyok, mint az Indiában töltött 3 hét alatt. Az emancipáció olyan hatásos volt, hogy szinte csak akkor gondolok a nememre, amikor a női wc-t keresem publikus helyen.

Már a Delhi reptéren kezdődött, amikor az általános átvizsgáláskor különválasztottak egy női sorba, ahol a fémdetektor mögött egy kis sátrat állítottak fel az átvizsgálásunkra. Érdeklődve figyeltem, mi történik: a sátor függönyét egy katonalány elhúzta, intett a következőnek, hogy jöhet, és mögötte megint elhúzta. Senki nem láthatta, mi történik a függönyök mögött. Ahogy ott álltam a sorban, és ahogy egymás után mentek be a nők, azon tűnődtem, vajon mi fog bent várni. Arra gondoltam, valami nagyon intim vár majd, olyan – kicsit ijesztő volt. Mikor sorra kerültem, kiderült, hogy egyszerű kézi-detektoros ellenőrzésről van szó. Az jutott eszembe, hogy a férfiak előtt ez az egyszerű misztikum sosem fog megnyílni, így én, mint nő, valami olyan csodalény leszek, akinek egy egész sátor kell az átvizsgálásához.

Utam során folyton találkoztam ezzel a megkülönböztetéssel: a buszon az első 3 ülés nekünk volt fent tartva, a mozinál a nőknek külön sorba kellett állni a jegyért, a vonaton és a metrón külön szerelvényeken utazhattunk. Nem csoda hát, hogy ekkora titokzatosság közepette a férfiak egy átlag turistánál is jobban megnéztek egy egyedül sétáló lányt. Amikor egy tömött helyen voltam – például egy metrószerelvényen, ahol nem találtam a női kocsit, csak a vegyeset, száz szempár feszült nekem. Az indiai szemek mintha fényesebbek lennének bármelyik más nemzeténél. Ezek a sötéten izzó szemek szinte égetnek. Amikor felnéztem és belenéztem egy-egy ilyen tekintetbe, a megfigyelő még akkor sem jött zavarba attól, hogy bámul. Egyszerűen néztek tovább. Ahhoz, hogy ne tartsam fent a szemkontaktust senkivel, ilyenkor a cipőmet néztem, és nem mertem felemelni a tekintetem. Furcsa, hogyan reagált az érzelmi világom erre a fejlehajtó testtartásra: elkezdtem magam szégyellni. Olyan volt, mint amikor gyerekként valami rosszat csináltam, és valaki leszidott. Fogalmam sem volt, hogy az, amit tettem, miért rossz; nem volt bűntudatom, de mégis szégyelltem magam valamiért.

Így kerültem be lassan az indiaiak által meghatározott “Nő” dobozba. Ez más, mint a mi dobozunk: ebben a dobozban védelemre szoruló nő vagy, olyan, akit máshova kell ültetni, olyan, akit el kell rejteni, olyan, aki nem nézhet vissza más szemébe, aki szégyelli magát.

Persze én egy furcsa dobozban voltam, hasonlítottam az övékre: gyenge és misztikus. De én turistaként még megfejthetetlenebb voltam mint a többi nő, és nem csak a férfiak számára.

Egy nap az állatkerben sétáltam, amikor mellémszegült egy lánycsapat. 15-16 évesek voltak és aznap osztálykirándultak. Megkérdezték, hogy honnan jöttem. Mondtam kedélyesen, hogy Magyarországról, majd látva, hogy ez a szó zavarba hozta őket, hozzátettem, hogy Európából. Megnyugodtak; egy fakk már megvan a dobozból. Azt mondták, helyesnek tartanak. Mondtam, hogy én is őket. Megkérdezték a koromat. 28, válaszoltam.  “Férjnél vagy?” Mondtam, hogy még nem. Ekkor valamit elkezdtek susmorogni Malayalam nyelven, amit nem értettem. Láttam rajtuk, hogy próbálták hova tenni a helyes, 28 éves európai szingli egyenlőtlenséget. “Miért nem?” – kérdezte az egyik legbátrabb kislány. Ez a kérdés pedig az én oldalamon okozott fejtörést. Vágjak bele, hogy az elmúlt időben nem igazán volt időm ezzel foglalkozni, vagy ha igen, nem úgy jöttek ki a dolgok, nem volt kémia vagy éppenséggel nem értette meg a delikvens a lelki világomat? Végül a lehető legőszintébben válaszoltam: “Nem tudom”. A lányok ekkor elmentek megnézni a tigrist. Oda legalább ki van írva, milyen fajta, hány éves, honnan jött és milyen nemű. Könnyebb volt ez így mindenkinek.

Az, hogy nem voltam még házas, azért volt furcsa ezeknek a kislányoknak, mert Indiában a házasságok 90%-a érdekházasság. A szülők választják ki egymásnak a fiatalokat. Ez nekünk legalább olyan horrorisztikusan hangzik, mint a női kasztrálás – gyakorlatilag az is, házasság szerelem nélkül… Egy pályaudvaron ismerkedtem meg 2 nővel, pontosabban egy nővel és egy 22 éves lánnyal. Egyből megtaláltam velük a közös hangot. Nagyokat nevettünk, szinte abban a percben, amikor leültem melléjük a női váróban (!) a mathurai váróban. Az idősebb 36 éves volt, és vele volt a férje meg a két gyereke is. Aztán, mint utóbb kiderült, a váróban minden egyes ember az ő rokonuk volt. Nagyon sokat csacsogtunk és hamar kiderült, hogy a 22 éves lány lagzijára mennek. Természetesen érdekházasságról van szó. “És tetszik neked a vőlegényed?” – kérdeztem. Roppant furcsa kérdés lenne ez itthon, és valószínűleg náluk is az lehetett, mert a lány elpirult és nem válaszolt. Konkrétan szégyellte, hogy nem közömbös érzelmileg a fiú iránt. Megkéreztem, mi történik, ha valakibe beleszeretnek, miközben házasok mással. Már a kérdést sem értették, egyszerre kezdték el darálni, hogy ez egy áldozatokkal járó szerződés, ez egy életre szóló kötelezettség. Itt dolgozni kell, pont úgy, mint ahogyan egy munkaszerződésben. Mindenkinek megvannak a maga feladatai, és azt el kell végezni. Az, hogy szerelmes leszel, nincs a terítéken. “És te? Voltál már szerelmes?” – “Előfordult már, igen”. – “És teljesítettél is?” Nem, én sem értettem a kérdést. “Hát tudod…intim dolgokról beszélek”. Pironkodva vallottam be, hogy erre is akadt már példa, sőt együtt is éltem valakivel, akivel nem jöttek össze a dolgok. Indiában nincs szex házasság előtt. Főleg egy nőnek. Láttam, hogy én vagyok az első nem házas és nem szűz nő, akivel valaha találkoztak. Ismét szégyelltem magam és azon gondolkoztam, hogy az én világomban az a kínos, ha valaki még nem csinált ilyeneket ennyi idősen. Akkor azt gondoljuk, valami nagyon nem stimmel.

A pályaudvaron töltött pár óra arra is megtanított, hogy lehet, hogy másmilyen dobozban vagyunk, lehetünk egy hullámhosszon, lehet hasonló a humorérzékünk, és igenis lehetünk barátok 2 óra alatt. És azt hiszem, ehhez a kulcs az volt, hogy akármennyire is más a világunk, egy pillanatig sem ítéltük el egymást, hanem nyitottan kérdezgettük a másikat a világáról.

Hálás vagyok Indiának azért, mert rávilágított arra, hogy a mi tanításainkkal szemben nem biztos, hogy mindig az vagy, aminek gondolod magad, hanem az is, aminek látnak. Vajon nem vagy-e gyengébb, ha tudod, hogy mindenki gyengének tart? Azt gondoljuk, milyen jó sorunk van, hogy megválaszthatjuk kihez mehetünk hozzá. De hát nem ez a legnehezebb döntés az életben? Egy olyan életben, ahol dolby surroundban kapjuk, hogyan élehetnénk boldogabb életet soványabban, Coelhóval, dúsabb hajjal, megértőbb férfivel, bordázott kotonnal vagy vitaminokkal, és hogy elviseljük a lehetőségek e nagy tárházát rendszeresen fogyaszthatunk alkoholt is meg antidepresszánst? Nem vagyunk-e hát ugyanolyan fogságban mint azok a nők, akik érdekből házasodnak?