Hova lett Backpacker Bori?

Egy blézerben állok egy luxushajó színpadán. Nyakamban “Nomad Cruise” feliratú lógó, hajam kivasalva. Szememmel végigpásztázok a közel 500 digitális nomádon, aki minden idegszálával figyeli, hogyan formálom a szavakat. Mozdulatlanul tűri az éles csendet, amivel beléjük vágok, és fellélegeznek, amikor elengedem a csend markolatát. Zsigereimet átjárja az az energia, amit figyelem formájában kapok a közönségemtől, alázattal telt erőt érzek, amivel őket akarom szolgálni. A reflektorfény rajtam, a szám jár, a gondolataim kék fényt hányva, sisteregve száguldanak a fejemben, és közben az agyam hátuljában felteszem a kérdést, amit már ti is feltettetek talán: hova lett Backpacker Bori?

Egy pólóban és kényelmes nadrágban állok a színpadon, tekintetem körbevezetem az engem merev érdeklődéssel bámuló 350 emberen a Kolorban. Sejtjeimet alázattal kevert közlési kényszer járja át: el akarom mondani ezeknek az embereknek, hogyan lehet elutazni a világ másik végébe. Hogyan lehet világgá menni. 2015 januárja van, és holnapután elindulok  megkeresni valamit, amiről nem tudom, hogy mi az. Egy olyan szomj ez, amit nem tudom, hogy milyen itallal enyhítsek, egy erős kíváncsiság, egy igazi vándorvágy. Világgá menni, megismerni, ahova valóban születtem: a Föld nevű bolygóra. Megismerni, hogy kik is a XXI. század emberei. Legalábbis azt hittem. Aztán kiderült: saját magamat indultam el keresni. Ki az, aki ide születetett, erre a bolygóra, és ki az, akivel a XXI. század emberei élnek ezen a Földön.
Vállaltam mindent ennek megismeréséért: vállaltam a bizonytalanságot, a szegénységet. Azt, hogy másokra legyek utalva. Vállaltam a kiszolgáltatottságot. Vállaltam a veszélyt, a kalandot, az új barátságokat, és talán pár régi elvesztését is. Vállaltam a távolságot, hogy közelebb kerüljek magamhoz.
Most már pedig vállalom azt is, hogy megkövezzen a magas lovon ügető szkeptikus tömeg, akik azt skandálják: világgá menni, hogy megtaláld saját magad, egy feminista úri huncutság.

Az előadás végén járok a Kolorban, amikor megkérdezik tőlem: meddig lehet ezt csinálni? Meddig lehet utazni a nagyvilágban, cél nélkül? Megdöbbenve állok a közönségem előtt. Mindenre tudom a választ, de erre a kérdésre nem készültem. Nem tudom, meddig tudok tervezés nélkül, egy hátizsákkal a hátamon, otthon és tervek nélkül létezni.

Nos, kedves kérdező: közel négy évvel a kérdésed után megtaláltam a választ: pontosan addig lehet, és addig kell csinálni, amíg szeretnéd. Egy pillanattal sem előbb vagy tovább. Igen, már nem vonz az, hogy egy hostelben 16 másik emberrel együtt aludjak. Vagy, hogy a lehető legolcsóbban hozzam ki az utazást. Már nem érdekel az, hogyan énekli egy maroknyi turista a “Wonderwall-t” egy szál gitárral (bár ebbe azért még mindig sokkal többször belefutok, mint ahányszor szeretnék). Most épp valami más érdekel… na de akkor mi lesz Backpacker Borival? Még mielőtt a szívedhez kapnál, nem az utolsó sorokat olvasod tőlem. Nem az változott bennem, hogy írjak. Nem is az, hogy utazzak. De négyévnyi én-keresgélés után nyilván az ember talál jó pár választ a tömérdek kérdésére.

A jó hír az, hogy megváltoztam. Igen, most ugyanúgy feltölt energiával az, hogy egy luxushajó színpadán állok, és egy konferenciát szervezek. Szép lassan elengedem azt, hogy bűntudatom legyen azért, mert már nem szegény emberként élek. Vagy, mert már máshogy utazom. El kellett fogadnom, hogy az identitásom nem én vagyok. Kicsit mosolyogván az irónián: el kell fogadnom, hogy a címke: szabad utazó, amit magamra biggyesztettem, most épp korlátoz. Az identitás nem egy rigid, stabil anyag. Abban a pillanatban, amikor a magadénak érzed, a tied. De egy pillanattal se tovább. Annyira sok olyan dolog van, amit azért csinálunk, mert a környezetünk a címke vagy a maszk által ismer fel bennünket. De mi van akkor, ha az identitás nem más, mint egy kommunikációs eszköz?

Szóval, kedves olvasóim, hoztam még egy választ… – Hol van Backpacker Bori?- Itt vagyok. Itt vagyok, csak a címke: backpacker elkezdett eltakarni. Féltem, hogy nem fogtok szeretni, ha már nem lesz rajtam, és így nem meséltem sokat mostanában.  Minden szavamat, minden cikkemet bele akartam erőszakolni egy kis dobozba, amit hátizsákos utazásnak hívnak. Csak hogy a mostani életem már sajnos nem fér bele ebbe a dobozba.

Szóval, kedves olvasóim, itt állok előttetek. Egyenesen, magam kihúzva, néha blézerben, néha bikiniben, néha hátizsákban, néha vasalt hajjal, de egy biztos: címke nincs rajtam. Agyamban cikáznak a gondolatok, beszívom a figyelmetek, és fürkésző szemekkel, alázattal feltöltött kíváncsisággal, szolgálatra készen kérdezlek benneteket: adhatok még valamit?

Még több kép az Instagramon

Kövess Instagramon