Kalandosan indult az útam New Yorkból. A Super Bowl megnézését, egy másik söröző, majd egy Karaoke bár követte. Három óra alvással, és meglehetősen erős émelygéssel indultam neki az egy órás útnak Brooklynból, hogy elcsípjem a gépem Quitóba.
Majdnem lekéstem…
Lehet, hogy jobban fel kellett volna készülni arra, hogy hogyan jutok ki. Vagy jobban kiszámolni az útam. Az előző éjszaka után arra sem voltam képes, hogy levonjak kettőt az indulásom időpontjából. Talán elkerülhető lett volna az a stressz, amit átéltem aznap reggel.
Kapkodva összepakoltam. A meleg cuccaimat, kabátot, kesztyűt és a szőrös sapkát a szállásadómnál hagytam, “úgy sem lesz rá szükségem” – alapon. Ezt már azért előre kiterveltem, és a meleg ruhákat egy turkálóban vettem még indulásom előtt pár nappal. Így nem fájt annyira otthagyni. Ezt a módszert, az űrhajó módszernek neveztem el: útközben megválok egy két darabtól, ami csak lehúzná a zsákom.
Már egy órája utaztam, amikor láttam, hogy még közelében sem vagyok a JFK-nek. Már csak egy órám volt a boarding time-hoz képest. Egyre esélytelenebb lett a dolog. “Még egy vonat, még egy kis busz és ott is vagy” -nyugtattam magam, de a vonat csak nem indult, a hatalmas hóvihar miatt, amit én egy pulcsiban vészeltem át. 12:45-kor volt a beszállás. Tíz perccel korábban értem be a reptérre. Futottam, ahogy csak a két hátizsák alatt bírtam, hátha még történik valami csoda.
Kétségbeesetten néztem a becsekkoló pultnál a Delta légitársaság alkalmazottjára, aki csak csóválta a fejét, és mondta, hogy már nem tudok becsekkolni. A hatalmas mázlim az volt, hogy a csekkolás már megtörtént online, és beengedtek géphez, mert az a hóvihar miatt még nem tudott elindulni, viszont a hátizsákomat nem tudtam feladni, így az átvizsgálás során megszabadítottak az új bicskámtól:(
Mi ez az idő?!
Éjfélkor izgatottan szálltam le a gépemről. Alig vártam, hogy megcsapjon a meleg, ahogy az szokott amikor ilyen helyre érkezem. Ehelyett azonban az eső csapott az arcomba, és mély megdöbbenésemre, mindenki kabátban volt a reptéren. Valamit elszámoltam? Lehet, mégsem kellett volna megszabadulnom a kabátomtól?
Egy nem-hivatalos taxis vitt a szállásomra, de szerencsére annyit kért el, amennyit megbeszéltünk. Mondjuk nem vezetett túl biztonságosan. A műszerfal helyén tátongó sötét lyuk egy kicsit aggasztott. Elmesélte, hogy kirabolták a kocsiját, és elvittek mindent. Mikor kérdeztem, hogy honnan tudja, hogy mennyivel megy, azt mondta: “érzem”.
Emberünk kicsit színvaknak is tűnt, mert az összes piros lámpán átment. Mikor meg kérdeztem, hogy ezt miért csinálja, azt mondta: “itt ez a rend”.
Sikerült végre kialudnom magam. Mivel a szobámban nem volt ablak, a mobilomon néztem meg, hogy mennyire öltözzek lengén. Ezt a képet mutatta:
Gondolhatjátok mennyire el voltam keseredve, de erőt vettem magamon, és megkérdeztem a recepción, hogy merre kellene mennem. Újabb meglepetésemre nem azt mondták, hogy merre menjek, hanem, hogy merre ne. A térképen konkrétan be volt jelölve, hogy hol kezdődik a gettó, amit nem ajánlanak a gringóknak.
Óvatosan, nehogy átlépjem a határt, két utcát sikerült sétálnom. Találtam egy éttermet, ahol 2 dollár volt a három fogásos ebéd. Szerencsére a spanyolom elég jó, így el tudtam magyarázni, hogy nem eszem húst…
– Helló, vega vagyok. Tudok valamit enni?
– Persze, van spárgaleves.
Gyönyörködtem a szép levesben, és kuncogtam a feltétnek felszolgált pattogatott kukoricán. Majd a következő pillanatban alámerítettem a kanalam. Na mi volt a levesben?
Jó, nem ment át, ez a vega dolog. A másodiknál is mondtam, hogy nem kérnék húst, de csak sikerült egy adag szőrös disznóbőrrel meghinteni a krumplimat. Ezt még gyakorolni kell.
“Add ide a telefonod”
Eldöntöttem, hogy a következő napokban magamnak főzök, és el is mentem bevásárolni. A nap is kisütött végre, és meg boldogan hallgattam a zenémet a mobilomon.
Egyszer csak elém pattant egy fiú csapat, és a vezetőjük nem engedett el. Először azt hittem csak véletlenül áll az utamba. Láttam, hogy mond valamit. Kivettem a fülemből a zenét, és végre megértettem mit akar: “add ide a telefonod”.
Mindig azt mondom, hogy ha egyszer megtámadnak, inkább add oda, amit kérnek, nehogy baj legyen belőle.
Na persze. Ez lett volna a logikus döntés. De! Pont mögöttem volt egy étterem, és ösztönből cselekedtem. Azonnal berohantam és mondtam az ott dolgozóknak, hogy megtámadtak. Persze azt reméltem, hogy megvédenek. De ehelyett, annyit mondtak: “Akkor bújj el”. Na veletek is ki vagyok segítve! Ők is be voltak rezelve.
Mint eddig minden neccesebb szituációban, most is megjelent a védőangyalom. Egy férfi látta, hogy megtámadtak és beszaladt utánam az étterembe. Megkérdezte, hogy jól vagyok-e, majd amikor majdnem könnyek között válaszoltam, vett nekem egy üveg vizet, és elüldözte a kint várakozó támadókat.
Megkérdezte, hogy hol lakom. Én egy kicsit vonakodva, bizalmatlanul, de más lehetőséget nem látva, végül megmondtam. Hazakísért. Persze ez az angyal sem volt teljesen ártatlan. Végig udvarolta a 10 perces utat. dél-Amerikában hordok áll-jegygyűrűt. Arra mutogattam egész úton, hogy a férjem már biztos nagyon aggódik.
Végül épségben hazaértem, és két napig nem hagytam el a hostelt.