Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elhagyom a déli szigetet, de találkozóm volt Wellingtonban, így fogtam egy hajót és átszeltem vele a két sziget közötti tengert.
Már jó ideje ment a hajó, amikor elmentem mosdóba. Véletlenül rossz helyen fordultam el, és kijutottam a hajó hátuljába, ahol éppen a nap hatalmas narancsszínű korongként ragyogott a déli sziget hegyei között. Az emberek a hajó hátuljában megbabonázva figyelték ezt a csodát. Eszeveszettül elkezdtem visszarohanni a fényképezőgépemért, de előbb meg kellett találnom a wc-t is. Gyorsan felvettem a harisnyám, mert kint hideg volt. A helyemhez visszaérve felkaptam a táskám, amire eddig németek vigyáztak. Rohantam vissza az ajtóhoz, amit az előbb még véletlenül nyitottam ki.
Ahogy kiléptem az ajtón megtorpantam, és hangosan kimondtam: elkéstem. A mögöttem álló férfi pedig hozzátette, “épp ebben a pillanatban ment le.”
Felsétáltam a fényképező gépeit elpakoló turistákhoz, akik dideregve ereszkedtek le a lépcsőn, miközben én épp ellenkező irányba tartottam. Bosszankodtam, hogy sikerült lekésnem, de azért még akadtak szép fények. Elkezdtem kattintgatni a géppel. Egyet jobbra, egyet balra. Mélységélesség rendben? Iso-t feltekerni. Hmm, menj már ki a képből. Közben az emberek egyre csak csicseregtek körülöttem. Nem tudtam koncentrálni. Eszembe jutott, hogy zenét kellene hallgatni.
A fejemre nyomtam a neon zöld fülesem és beindítottam a véletlenszerű lejátszást. A telefonom gyakran megérzi, hogy melyik zene klappol a legjobban a hangulathoz. A távolodó hegyeket nézve Ed Sheeran énekelt a fülemben, hogy ‘I see fire’ , miközben az ég izzott a hegyek között. A lemenő nap, még utánam integetett. Végre megálltam, és körbenéztem anélkül, hogy a telefonomat, fényképezőmet nyomkodtam volna. Kiálltam a korlát mellé, és hagytam, hogy a szél megint szétzilálja a hajam, viszont minden más mozdulatlan volt. Én belül teljesen megálltam.
Elgondolkoztam azon, hányszor játszom ezt el. Hogy nem tudok megélni egy pillanatot. Hogy nem érzem át teljes egészében, mert a fényképezésre koncentrálok. Ezzel nem vagyok egyedül. Akármerre járok, azt látom, hogy a többi ember is semmisnek érzi a pillanatot, ha nem készít róla egy képet. Vagy százat. Én is azért maradtam le a naplementéről mert a fényképezőgépemért rohangáltam. Meg kell tanulnom értékelni a pillanatot. Úgy ahogy van, megélni. Nem kell minden egyes pillanatot, de napi egyszer jó lenne a jelenben lenni. És ahogy hajóztam át két sziget között, múltból a jövőbe, tudtam élvezni a ringatózást is. 
