Nincs autóm, nincs lakásom.Nincsenek magassarkú cipőim. Nincs ágyam, de még egy sátram sincs. Nincs pénzem buszjegyre. Van egy útlevelem, és két hátizsákom. Van egy hüvelykujjam, ami megállítja az autókat, ha felmutatom. Van couchsurfing profilom és pár mindenre képes barátaim, hogy ingyen szállást szerezzenek nekem. És végül, vannak a kiwi emberek, a nagy mosolyukkal, a mezítlábukkal és nyitott házaikkal.

Így utazom én itt Új-Zélandon mert itt így lehet és így is kell. A Fox Gleccsertől egy idős pár folyamatos veszekedését hallgattam a kocsijuk hátsó ülésén. A főnökeim tukmáltak rájuk, de a kezdeti nemakarásból hamar fogadott unoka lettem. Együtt mentünk meglátogatni az üknagypapa sírját. Kávét, sütit, ebédet és hozzá finom bort kaptam. Csak úgy. Mert ott voltam, és mert nem engedték, hogy fizessek. Semmit.

Egy másik idegen kiwi házánál tettek ki. Egy email cím csere és sok hálálkodás után besétáltam a házba, ahol a kanapészörfös házigazdám, már nagy mosollyal várt. Láttam rajta, hogy fáradt, de így is felnyitott egy üveg bort a tiszteletemre, és vacsorát főzött nekem mielőtt elővette volna a matracot, amin aludtam aznap éjjel.

Abban a pillanatban, hogy elkezdtem földönfutóként utazni, többet kaptam, mint azt gondoltam. Ha most úgy utaznék, mint ahogy Indiában, Kambodzsában vagy Boliviában, megvenném a buszjegyem és kifizetném az 5 dollárt a szállásra. Ezek után elfogadnám, ami jár nekem.
Most viszont pénz híján egy dologgal fizetek: a hálával. Köszönetet mondok egy nap százszor. Az ételért, amit kapok, a puha párnákért, a meleg zuhanyért, a fuvarért, és a kávéért, a bizalomért. Itt már semmi sem természetes többé, minden egy ajándék, és úgy érzem gazdagabb vagyok, mint valaha.