Az örök gyerekek Seholországban – India 6

India időutazás is: visszapörgeti az idő kerekét és megengedi, hogy megint gyerek lehess. Allepyben újraélhettem olyan dolgokat, amiket pár évesen engedtem csak meg magamnak, és ez egy fantasztikus dolog.

Az első alkalom, amikor kislány lettem hirtelen, az volt,  amikor egy újdonsült barátnőnk, Ina, elvitt minket Allepy legjobb masszázsára. Ina egy ötven-egynéhány éves holland nő, aki korábban már élt ebben a városban. Egy olyan nő, aki zsigerből él, énekel a taxisokkal, a pincérek ölelgetik, mindenkit imád és mindenki imádja őt. Minket is levett a lábunkról. Szóval a masszázsra ő vitt el bennünket, persze ott is családtagként tekintettek rá, és kisugárzásából mi is kaptunk egy kicsit, 150 rupi engedmény formájában.

Életem egyik legfurcsább, legenergizálóbb és legjobb masszázsa volt. Amikor levetkőztem, sehova nem tudtam elbújni, a nő végignézett és erős utasításokat adott, hogy teljesen pucérra kell vetkőznöm. Egy ágyékkötőt tett rám, de azt is gyors mozdulatokkal, így még szégyenkezni sem volt időm. Ezután egy kis sámlira ültetett és elmormolt egy imát felettem. Végigmasszírozta a fejbőrömet, a nyakamat, kis tincseket tekert fel a hajamból, majd erőteljesen meghúzta.

A masszázspadon el kellett nyújtózkodni, és a nő rám öntött pár liter olajat, amivel végül minden porcikámat átmasszírozta. Teljesen fura volt, ahogy ez az idegen teljesen profin viselkedik ebben az intim helyzetben. Sokáig nem tudtam magam elengedni. Szégyelltem magam. De aztán arra gondoltam, hogy gyerekként kezelték utoljára így a testemet, amikor még nem egy női testben laktam, hanem egy gyerekében. Akkor mosdattak, öltöztettek így. És ahogy ez eszembe jutott, elengedtem a félelmeimet, a szemérmességemet, és elkezdtem élvezni ezt a hihetetlen élményt. Egy óra után vége volt a masszázsnak, én csupa olaj voltam. A nő behozott egy lavórt, és egy szivaccsal lemosdatott. Mondom: lemosdatott.

Kótyagosan, gyakorlatilag egy új testben másztam elő a masszázs szobából, ahol a többiek hasonló állapotban vártak rám, hogy az új gyerekkorom egy következő állomására menjünk.

Ez az állomás egy étterem volt, ahol Ina megtanított minket kézzel enni. Ezt is kell tanulni. A naan evése persze nem okozott problémát, de rizst enni kézzel, na, ahhoz már kell technika. Első lépésként egy nagy, chips-szerű dolgot rá kell tenni a rizs tetejére és nyomatékosan telibe tenyerelni. Senki nincs, aki rád szólna: “Ne játssz az étellel!” – itt ez a szabály. Miután e chips-szerű dolgot összedolgoztad a rizzsel meg a szószokkal, az ujjbegyeiddel gyakorlatilag előrágod az ételt, felteszed a mutató-, középső- és gyűrűsujjadra, és a hüvelykujjaddal betolod a szádba. Mindezt szigorúan jobb kézzel. Aki kitalálta az evőeszközt, nagy marha volt. Ők mind az öt érzékszervükkel esznek, mi viszont nem tapintunk. Hiba! Így enni sokkal élvezetesebb.

Valahol ekkor döbbentem rá, hogy mennyi mindent vesztettünk el akkor, amikor elkezdtünk felnőni. Az, hogy megfürdetnek-e minket, vagy hogy ehetünk-e kézzel, még nem is annyira nagy dolog ahhoz képest, hogy elfelejtettünk hinni a csodákban és abban, hogy magunk is azok vagyunk. Indiában hatalmas szemekkel csodálkozunk rá mindenre, az utcán bambán sétálgató tehenekre, a majmokra, amik a fejünk felett ugrálnak, a tömött buszokra és a fantasztikus tájakra. Ez egy csoda – gondoljuk, és az indiaiak nevetnek rajtunk, hogy nem láttunk még majmot közelről. És pont mint gyerekkoromban, a helyi emberek nagy érdeklődéssel figyeltek engem. Közelebb jöttek, megnézegették a bőröm színét közelről, megsimogatták a vállam és mosolyogtak szeretetteljesen. Elfogadtak úgy és olyannak, amilyen vagyok. Se nem dagadtabb, se nem vékonyabb. Más és kész, és ez a másság érdekes volt számukra.

Sokan mondják azt, hogy bátor vagyok, hogy el merek menni egyedül ezekre az utakra. Erre a válaszom az, hogy nem bátor vagyok, hanem kíváncsi. Ezt őrzöm a kislány-Boriból. A kíváncsiságot és a hitet, hogy vannak még csodák.

Következő rész: Hello-hello, integetni jó!