Amikor a nyakamban volt a baj

Talán nincs is olyan interjúm, ahol ne kérdeznének kemény, meredek sztorikat az utazásaimról. Persze értem, hogy azok az izgik, hiszen ahogy az egyik mottóm is tartja: vagy egy jó napod van, vagy egy jó sztorid. Jó sztorikból pedig azért nekem akad bőven. Most a hello.hu felkérése alapján mesélek nektek egy pár történetet, amik valahogy még nem kerültek be a blogba, de már ezer éve gondolkodom rajta.

Amikor tűzharcba kerültem Athénban

Hogy ez hogyan nem került be a blogba eddig, az egy rejtély (annyira nem: lustaság). Pedig az egyik legelképesztőbb történetem.

Amikor megérkeztünk Iris barátnőmmel Athénba, a taxisunkat faggattuk a szokásos kérdésekkel: hol érdemes enni és mit, hova érdemes menni, és nyilván, hova nem. Ezt az utolsó kérdést mindig megkérdezem, akárhova érkezem. A válasz: “Ahhh, nem kell aggódni, Athén nagyon biztonságos! Jó, talán az X környékre ne menjetek, ott azért sok a furcsa ember.”

Megnyugodva csacsogtunk tovább a sofőrünkkel, miközben izgalommal figyeltük a graffitikkel díszített házakat elsuhanni az ablakunk előtt. Közben sofőrünk, Pakosz (igazából nem) kicsit jobban szemügyre veszi a GSP kijelzőjét, majd finoman megjegyzi:

“Ohh, még annyi van, hogy az a városnegyed, ahol laktok, na, ott néha azért szoktak bombákat dobálni rendőrautókra.”

Iris felhúzott szemöldökkel kérdez vissza: “Bombákat? Mármint Molotov-koktélokat?” “Yes, yes, de nem kell aggódni. Nem veszélyes”. Hát, mi azért kínunkban vihogtunk rendesen. “És milyen gyakran történik ilyen?” “Jaj, nem kell megijedni, nem olyan gyakran……Kéthetente kábé”. “Hát ez fantasztikus. És mikor volt a legutolsó?” “Úgy 10 napja.”
Itt már sikítva nevettünk a beszélgetés komikumán, és azon, ahogy emberünk még mindig azt próbálja elmagyarázni, hogy ez egy biztonságos város. “ Szóval, mit kell csinálni, ha ez megtörténik?” Pakosz ránk nézett, majd legyintve azt mondta: “Then you run and hide” (akkor fuss és bújj el).

Érkezésünk utáni napokban azt tapasztaltuk, hogy igazából egy nagyon kellemes hipszter városrészben élünk, rengeteg vegán étteremmel és kávézóval és megannyi kreatív utcai díszítő elemmel, vagyis streetart-tal :) Ahogy teltek a napok, mi szép lassan elfelejtettük, hogy milyen rémtörténeteket hallottunk Pakosztól.

Egyik este egy nagyobb társasággal mentünk el vacsorázni, majd egy barátommal kitaláltuk, hogy körbenézünk, hova tudnánk átvinni a társaságot egy italra, hol van hely úgy harminc ember számára. Lesétáltunk az utcán kettecskén, az étterem előtt hagyva a többieket. Az utca végén egy sor rendőrrel találkoztunk. Úgy öt méterenként álltak egymás mellett, és épp a plexit húzták be az arcukba. Johannes megkérdezte, vajon mi lehet itt, én meg elmeséltem neki a taxissal folytatott beszélgetésünket. Abban a pillanatban, ahogy ahhoz a részhez értem: “Then run and hide”, mögöttünk 20 méterre lövéseket hallottunk. A körülöttünk lévő emberek azonnal elkezdek futni és valamilyen menedéket keresni. Volt olyan nő, aki bepattant egy taxiba, valakik egy kuka mögé húzódtak be, mi pedig csak futottunk előre, ahogy bírtunk. Gyorsan hátrasandítottam, amikor megláttam, hogy Molotov-koktélokat kezdtek el dobálni a rendőrökre. Jobban belehúztam a futásba egészen addig, amíg már nem láttunk menekülő embereket. Akkor megálltunk, én ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy Iris írt: “Úristen, megtörtént!“ Azonnal hívtam, hogy mindenki jól van-e a társaságból. A lövések pont onnan jöttek, ahol hagytuk a barátainkat.  Szinte biztos voltam benne, hogy őket is elérte a támadás. Üvöltöttem a telefonba: “Találkozzunk a lakásban, amit bérlünk. Az biztonságos! Hozd a többieket is!” Közben azért kapkodtam a lábaimat, siettem a lakásunk felé. “ Bori, itt mindenki jól van, biztonságban vagyunk. Ti jól vagytok?” “Igen, nem esett bántódásunk…” De ahogy ezt kimondtam, ismét lövések dördültek, és egy nagyobb Molotov-koktél robbant nem messze tőlünk. Ismét elkezdtünk futni, ahogy csak tudtunk, majd még annyit mondtam a telefonba: “Oh shit, itt még mindig lőnek.” Aztán futás közben eszembe jutott, amit az öreg taxis mondott: “Then run and HIDE!”

“Johannes, el kell bújnunk! Keressünk egy helyet, ahol el tudunk bújni!” Ő erre a következő kávézó kilincsében megkapaszkodva belendült az ajtón, én pedig utána. Be egyenesen egy felolvasó estre, ahol harminc ember bámult ránk- nem túl szépen. A felolvasó épp az ajtó mellett ült, így mi pont a reflektorfénybe estünk be, lihegve, megszeppenve, majd a nevetést visszafojtva próbáltunk elbújni a látszólag irritált nézőközönség elöl.

“Elnézést….“- mondtam levegőért kapkodva- “csak… huhhh… csak.. Molotov.. Molotov-koktél…” Az est folytatódott tovább, mi meg, amint kaptunk levegőt, és nem hallottunk már több lövést, azonnal tovább is álltunk.

Visszaérve az étterembe kiderült, hogy csak a barátaink rémültek meg, az étterem többi vendége épphogy csak felkapta a fejét a lövésekre.

Számomra az volt az elképesztő, hogy mindez Görögországban történt meg velem, pedig voltam már számos “veszélyes” helyen.

2. Amikor majdnem ellopták MINDENEMET

Közel négy éve történt, Indonézia keleti részén, Floresen a következő történet. Akkoriban Jucó barátnőmmel utaztunk együtt pár hónapot. A gépünk leszállt Endében, ahol arra készültünk, hogy onnan felmenjünk majd a háromszínű tóhoz. Kinéztünk magunknak egy viszonylag megbízhatónak ható taxist (már ha van ilyen), és megbeszéltük vele, hogy elvisz minket egy jó szállásra.

Beszálltunk a kocsiba, és szép lassan elindultunk. Megkérdeztük, hogy nem tud-e esetleg egy éttermet valamerre az úton. Erre rávágta, hogy tud, és nagyon szívesen el is visz minket most, ha éhesek vagyunk. Neki úgyis lenne egy kis dolga, úgy 10 perc.

A kocsi megállt, én kipattantam, és elindultam a csomagtartó felé, hogy kivegyem a hátizsákom, amikor azt láttam, hogy a kocsi szépen megindul, és faképnél hagy.

Mindenem a kocsiban maradt. Mezítláb álltam a poros utcán, és még egy szendvicset sem tudtam venni magamnak. Az útlevelem, az ukulelém, a bankkártyáim mind odavesztek.

Először reménykedtünk benne, hogy tényleg csak 10 perc lesz, és visszajön. De amikor már 90 perce se híre, se hamva nem volt, már lassan feladtam a reményt. Összesen két óra várakozás után megállt a taxi az étterem előtt. “Bocs lányok, kicsit elhúzódott a dolog”- mondta, én meg akkor megfogadtam, hogy soha, semmit nem fogok betenni többé egy taxi csomagtartójába.

Amikor parazitám lett

És egy egzotikum a végére. Hondurasból hazatérve láttam egy cikket az egyik magyar oldalon: a Karib-tengeren nyaralt egy amerikai nő, amikor otthon kiderült, hogy egy parazita van a lábában. Amikor elkezdtem nézegetni a képet, megállapítottam, hogy ohh ilyen az a cucc az én lábfejemen is, ami annyira viszketett. Még nézegettem is, hogy milyen fonál alakja van.

Felhívtam a háziorvosom, aki azonnal fogadott: tényleg parazita volt a lábamban… Felszívódott.

A levont tanulságok:

Amint látjátok, vannak olyan dolgok, amiket nem nagyon lehet elkerülni, és olyanok is, amiket igen. De itt van három tipp, amivel biztonságban tudhatjátok magatokat. 

1. Hallgass a megérzéseidre!

Mindig nyitott szemmel járj, és figyelj, hogy leselkedik-e rád valamilyen veszély.

2. Ne legyél hülye…

Talán az egyik legfontosabb szabály: ne legyél hülye! Mondjuk, ne mászkálj egyedül sötétedés után, ne szelfizz a favellában, és a ne hordj miniszoknyát Indiában.

3. Legyen utasbiztosításod!

Van egy-két blogger, aki arra buzdít olvasókat, hogy nyugodtan menjenek el utazni biztosítás nélkül. Ez óriási felelőtlenség! Igenis kell biztosítás! Nagyon nehezen tudok szívből biztosítást ajánlani, és ennek egy oka van: nekem szerencsére nem kellett még a kárigényt behajtanom senkinél. A Molotov-koktél nem rám esett, a taxis visszajött, a parazita pedig felszívódott… De azért ezt egy cikkben látva úgy érzem, erős őrangyal-gárda vigyáz rám. A lényeg, hogy azt nem tudom megmondani, hogy hogyan viselkedik a hello.hu, ha baj van, de azt igen, hogy náluk (végre) hosszabbítható a biztosítás, ha még nincs kedved hazajönni, ár-értékben teljesen rendben van, van kármentességi bónusz, és végre egy normális telefonos applikáció is.

Ráadásul: most nyerhetsz fél millió forintot, ha náluk kötsz biztosítást. Ezért – dobpergést kérek- ők az első biztosító, akik helyet kaptak a backpacker.hu oldalán. Pedig volt már, aki próbálkozott :)

Mindenkinek szerencsés utat kívánok!