Jó pár évvel ezelőtt lehetett, amikor belebotlottam a neten  egy videóba. Ebben a pár perces ki filmben, egy srác végigtáncolja a világot. Csodálatos helyeken, olykor egyedül, olykor afrikai gyerekkel  körbevéve, víz alatt, sziklán, sivatagban, mindenhol ugyanazt – a kicsit lüke – táncot ropja. A videó mellett megjelenő cikkben megírták a “Where the hell is Matt” videó főszereplőjének a történetét. Az amerikai srác, egész fiatalon kezdett el dolgozni egy cégben, mint játékfejlesztő és ideje nagy részét a videojátékoknak szentelte szabadidejében. Aztán 23 évesen gondolt egyet, és világgá ment.

Én is épp 23 éves voltam, szintén egy szoftver cégben dolgoztam akkor már két éve, és azt gondoltam, bizonyára Matt-et apuci befizette ezekre az utazásokra. Hogy máshogy engedhetné meg magának ezt egy velem egy idős fiatal? Egyrészt csodálkozva, de javarészt mély megvetéssel és irigykedéssel néztem Matt videóját. Újra és újra.
Nem elég, hogy Matt-et apukája szponzorálta, de a videói olyan sikeresek lettek, hogy most meg már ebből simán megél! Fel voltam háborodva az élet igazságtalanságán, hogy vannak ezek az amerikaiak és a gazdag szüleik, akik mindent megtehetnek, körbeutazhatják a világot. Keserű szájízzel ültem vissza az Excel tábla elé, és tovább nyomogattam az egeret, még úgy két évig.

Aztán történt valami. Egy francia barátnőm Facebook oldalán láttam egy képet, ahogy épp ott járt, ahol Matt is a videó elején. Eleinte azt hittem, hogy ez egy kamera trükk, de mint utóbb kiderült, a Salar de Uyuni, a bolíviai sósivatag tényleg létezik, és tényleg visszatükrözi az eget. Megkérdeztem Anna-t, a francia lányt, hogy hogy került oda. Azt mondta, hogy spórolt egy kicsit, majd felvette a hátizsákját és útnak indult.
Nekem ezer éves álmom volt egyszer kijutni Dél-Amerikába, Argentínába, és mint sokan mások, akkoriban én is azt hittem, hogy az álmok olyan dolgok, amik véletlenszerűen történnek meg az emberrel, például ha megnyeri a lottót, vagy van egy gazdag amerikai apukája.
Viszont az, hogy valaki, akit személy szerint ismerek, elindult egy ilyen útra, feje tetejére forgatta az életem.

Először tettem olyat, amit még eddig sosem: megnéztem, hogy mennyibe kerül egy repülőjegy Buenos Aires-be. Meg azt is, hogy hol van… mély meglepetéssel konstatáltam, hogy NEM a tengerparton. Egyre inkább elkezdte mozgatni a fantáziám egy őrűlt utazás gondolata. Elképzeltem magam, ahogy a Pampákon lovagolok, vagy ahogy tangótáncosokat nézek egy öreg, füstös bárban. Szép lassan az álmaim céllá váltak.
Őszintén szólva, nem is volt olyan nehéz megszerezni a pénzt, mint ahogy gondoltam. Elkezdtem odafigyelni a költéseimre, és sikerült félretennem annyit, amivel bele tudtam vágni egy ilyen kalandba. Sikerült kialkudni egy hónap fizetéses és két hónap fizetés nélküli szabadságot, így az út felére még járt is nekem a bérem. Fél év spórolás elég volt ahhoz, hogy valóra váltsam azt, amire mindig is vágytam. Amikor megérkeztem, végül el sem hittem, hogy ez ennyire egyszerűen ment. Visszanézve gyakorlatilag az segített ebben, hogy felhagytam a kifogásokkal. Azt az energiát, amit eddig abba fektettem, hogy panaszkodjak, irigykedjek, felhasználtam inkább arra, hogy megoldásokat találjak a felmerülő problémákra.
Akkoriban nem tudtam, hogy vannak hátizsákos utazók, így nem is ismertem a praktikákat. Alapvetően úgy gondoltam, hogy a kontinensen leszek én, a hátizsákom, és a helyiek. Meg néhány ezer ló. Ettől azért egy kicsit féltem, így egy árvaházba jelentkeztem önkéntesnek, hogy legyen egy kis társaságom, és várjon valaki, amikor végre megérkezem majd álmaim városába.
Szerencsére a sors egy backpacker hostelbe sodort, ahol hamar találkoztam más utazókkal, akik szintén egyedül utaztak. Fellélegeztem. Nem őrültem meg. Nem vagyok egyedül. Ezt mások is csinálják!
Ezek az utazók aztán tanácsaikkal szép lassan megtanítottak engem is hátizsákkal, az ismeretlenbe utazni és nem sokkal később már én is ott álltam a bolíviai sósivatag közepén. Akkor végre elhittem, hogy meg lehet ezt csinálni.

Azóta hat év telt el, és ma már világutazónak hívnak, akik ismernek. Az első utam olyan hatással volt rám, ahogy a legtöbb emberrel: még többet akartam látni a világból. Kő kemény munka következett: elkezdtem 26 évesen kialakítani egy online marketing vállalkozást, ügyfelet gyűjtöttem, hogy idővel onnan dolgozzam majd, ahonnan akarok. Online marketinghez ugyanis nem sokat kell személyesen jelen lenni. Nem mondom, hogy könnyű volt, de azt igen, hogy megérte. Másfél éve felálltam az íróasztal mögül és azóta a laptopommal utazom körbe a világot.Ott dolgozom, ahol erős internetet találok, ez volt már helikopter leszálló pálya, egy függőágy egy kolumbiai törzsnél, vagy egy kis bungaló a dzsungelben. Jobb esetben azért vannak kávézók is, remek kilátással. A munka után mindig eszméletlen kalandokban van részem.
Az elmúlt években láttam komodó-i sárkányokat Indonéziában, delfinekkel, cápákkal, és ördögrájákkal úsztam, együtt éltem maori zenészekkel, búvár lettem, óriás teknősöket láttam vacsorázni Galápagoson, bemásztam a lezárt Machu Picchuba (az nem volt egy jó ötlet), egy kis szigeten laktam egy hónapot, a Karrib-tengeren táncoltam a helyiekkel, ahol egy kis rózsaszín házam volt a tengerparton. Nem, időközben sem nyertem meg a lottót, csak rájöttem, hogyan lehet olcsón utazni. A komfort zónámat gumiállagúvá alakítottam, néha wc-t pucoltam az ingyen szállásért, néha pedig egy gyorsétterem előtt dolgoztam a földön ülve egy eresz alatt, hogy szabadúszó online marketinges feladataimat ellássam.

Gyakran vagyok itthon is, és ilyenkor olyan kérdéseket kapok, amiket eleinte zokon vettem. Ma például a redőnyös kérdezett rá arra, hogy mit csinálok. Amikor elmondtam neki, hogy épp könyvet írok arról, hogyan menjünk világgá, már záporoztak is a megszokott kérdések.
Először finoman kezdik. Nem félsz, hogy bajod esik? – Itt is eshet bajom. “És fogod a hátizsákod, és elindulsz valamerre?” “Igen, nem fizetek be senkinek, semmit. Egy repjegyet veszek, általában egy egy irányút. Nincs előre foglalt szállás és nincs útiterv sem nagyon”. Aztán szépen rátér a lényegre: “És ki szponzorálja neked mindezt?” Nem mindenki jut el odáig, hogy a kérdést így szegezze nekem. Általában csak azt szokták megkérdezni, hogy hogyan engedhetem meg ezt magamnak, anyagilag. De ma már tudom, hogy mindenkinek ott van a fejében, hogy valahol nekem is van egy gazdag amerikai rokonom, aki fizeti a hobbimat. Pedig nincs. Nagyon kevés ember tudja azt elképzelni, hogy egy fiatal lány, magának, önerőből teremtsen meg egy ilyen életet. Először én is azt hittem, hogy egy csúnya szexizmus áldoza vagyok,  aztán eszembe jutott Matt és az a Bori, aki  annak idején még az irodából nézte meg ezt a videót, és ugyanazt gondoltam, mint azok mind, akikkel most összehoz a sors.
A különbség annyi, hogy én ráadásul magyar is vagyok, és nő is. Még Matt-nél is furcsább, hogy nekem sikerült. Pedig nem is volt nehéz.
Ahogy mondtam, először kicsit megbotránkoztam a kérdéseken, majd szép lassan elfogadtam. Mindenki szépen felteszi ugyanazokat a kérdéseket én meg egyesével megválaszolom őket. Majd nézem, ahogy a ráncolt homlokok mögött megszületik a ki nem mondott kérdés. “Mi elől menekül ez a lány?”. Ezt merik a legkevesebben megkérdezni, de azért akad bőven olyan is, aki csak nekem szegezi a gyanakvó felvetést.
Annyiszor kaptam meg ezt a kérdést. hogy egy időben kénytelen voltam elgondolkozni, hogy vajon tényleg menekülök-e. Egy ideig úgy válaszoltam: “Nem innen megyek el, hanem oda megyek. Nem azért megyek el, mert itt rossz, hanem mert kíváncsi vagyok, hogy mi van Európán kívül”. Mivel ezzel nem szoktak megelégedni, ma már azt válaszolom: “Menekülök egy olyan élet elől, amit mások döntöttek el számomra. Egy előre kitaposott életút elől. Az iroda elől, ahol nem érzek se hideget, se meleget, egy olyan élet elől, ahol a komfort-zónám határai határoznak meg. Egy olyan élet elöl, ahol azt gondolom, szerencse kell ahhoz, hogy véghezvigyem azt, amire mindig is vágytam, bármi is legyen az. Egy olyan élet elől, ahol azt gondolom, hogy külföld csak a környező országokat jelenti. Egy burok elől, amiben eddig éltem. Egy olyan világ elől, amiben úgy lépek ki a komfort zónából, hogy konzollal irányítom az avatárom. Az elől menekülök, hogy videó játékokban keressem a valósságot. Pont mint Matt.