Iguazu vízesés, avagy a vándor életem első állomása

Mikor úgy döntöttem, kijövök Dél-Amerikába, sok félelmem volt: féltem attól, hogy egyedül leszek és hogy nem találok majd olyan embereket, akik megértik, mit keresek én több ezer kilométernyire az országomtól, egyedül. Féltem, hogy nem találom majd a helyem egy idegen kontinensen.

Mint kiderült, nem vagyok egyedül, és rengeteg elmebeteg van rajtam kívül – az ún. backpackerek. Sokat tanultam tőlük, legfőképpen azt, hogy egyedül sosem vagy egyedül.

Ez bátorságot adott, és eldöntöttem, hogy a hátamra veszem én is a zsákom, nyakamba pedig a lábam, és tovább állok Buenos Airesből. Sorsom a szerencsére és a jelekre bíztam. Jelek. Igen, ezek voltak azok, amik idehoztak és ezek azok, amik tovább is visznek. Kihegyeztem hát a szemem ezekre és figyeltem, mit mutatnak, merre menjek.

Azt, hogy a következő állomás az Iguazu lesz, a metróban döntöttem el, egy héttel az árvaházas munka lejárta előtt. A megállóban ugyanis vannak tévék, amik mindenféle kisfilmeket mutatnak, hogy az argentinok ne unják magukat, amíg várnak. Na, pont ott láttam én is ezt a csodát, a világ egyik legnagyobb vízesését. Kétség sem fért hozzá, hogy Mendoza helyett előbb északnak megyek, a brazil-paraguayi-argentin határhoz.

17 óra autóbusszal nem is olyan vészes! Nem, ha Argentínában vagy, legalábbis. A szinte vízszintesig ledönthető ülésekben lehet kortyolgatni a welcome italként felszolgált whisky-t- jéggel és nézni a legjobb filmeket. Meg sem közelíti a repülőgépek nyomorát.

Kellemesen ringatott a hatalmas busz, én meg folyamatosan bámultam ki az ablakon. Ahogy haladtunk egyre inkább északra, úgy csöppentem bele az eddig még csak Discovery Channel-en látott tájba: a házak egyre kisebbek, a fák egyre nagyobbak lettek, az utak pedig téglavörös kontúrt adtak ennek az egyvelegnek. A félmeztelen gyerekek egymás kezét fogva, vagy egy vödörbe kapaszkodva sétáltak a legközelebbi tóhoz vízért, hogy lemossák a testüket, amit a vörös por téglaszínűre pingált.

Mikor leszálltam a buszról, érzetem, ahogy megcsap a rekkenő hőség, és a buszom légkondicionált üvegkalitkájából egyenesen egy dokumentumfilmbe csöppentem. Egy pillanatig nem tudtam, mit kell ilyenkor csinálni. Merre induljak el? Szerencsére hamar akadt valaki, aki megmutatta merre van a szállás, amit kinéztem.

Útitársak javaslatára a Hostel Inn nevezetű hostelben szálltam meg, ami sokkal inkább volt egy 4 csillagos szálloda, mint hátizsákos megszállóhely. A hatalmas pálmafák közötti medencében lubickoltak az utazók, a bárban meg 500 forintnyi pesóért osztogatták a caipirinhát.

Másnap nekivágtam az Iguazu vízesésnek. A recepción azt mondták, csak álljak ki az út szélére és intsek le egy arra járó buszt. Meglepődésemre az meg is állt. Hamar bejutottam a nemzeti parkba, ahol a lélegzetem is elállt. Megérkezett a pesti lányka a dzsungelbe. Hihetetlen növényzet, állatok, pókok, óriás lepkék, amik láthatóan élvezték az ingyen fuvart egy-egy turista vállán, feje tetején. Aliz csodaországa ehhez képest a Városliget.

A legnagyobb zuhatagot Garganta del Diablo-nak, vagyis az Ördög Torkának hívták. Több kilométerről lehetett hallani, ahogy hörög ez a torok, és amikor közeledtem felé, még a levegő is lehűlt. Egy nagyon hosszú pallón lehetett megközelíteni, és amikor egyszer csak kiléptem a fák árnyékából, egyenesen az arcomba kiabált az ördög.

Rögtön megcsapott a hely hatalmas energiája. Az elképesztően hangos zuhogó víztömeg  és az izgatott emberek, akik rohangáltak fényképezőgépeikkel, mint a hangyák az otthagyott szendvics körül, egy hatalmas egyveleget alkottak, amihez azonnal én is csatlakoztam.

Minden zsigerünkben éreztük a természet erejét. Ilyen is tud lenni, ha épp akar. Életemben először éreztem ilyen erősnek a természetet.

Egy japán nő a korlátba kapaszkodva, magán kívül üvöltözött. Ettől úgy elkezdtem nevetni, hogy 10 percig nem is bírtam abba hagyni. Jó dolog úgy nevetni egyedül, hogy az senki mást nem érdekel.

Eldöntöttem, hogy másnap ahelyett, hogy átmennék Brazíliába és megnézném ugyanazt a zuhatagot, inkább az argentin oldalon megyek el egy canopy kalandútra. Egész napos kis kiruccanás volt, amikor egy hámba bekötve végigsiklottam a hatalmas fák fölött, majd ezt követően megmásztam egy újabb zuhatagot, persze ezúttal lefelé.

admin-ajax

Végül 3 napot töltöttem a Hostel Inn nevezetű csodahostelben, mikor megint el kezdett bizseregni a talpam, jelezve, hogy útra készen állok. Egy ismerősöm már mesélt nekem Cordóbáról, és mivel kiderült, hogy Mendoza, eredetileg tervezett úti célom nem 10 , hanem 33 órányira van, a 22 órás cordóbai út mellett döntöttem.

Meg is vettem a jegyemet vasárnap este. Pittyegett a telefonom, jött az sms, hogy mennyi a számlámon a pénz. Hát… meglepő volt. Azonnal elkezdett zakatolni az agyam, hogyan oldhatom meg ilyen kevés pénzből a maradék két hónapot. Visszamentem a hostelbe, ahol már ki volt fizetve az aznapi szállásom, meg ugye a buszjegyem is megvolt már a következő útra. Már csak menedék kellett Cordóbában.

Ahogy visszértem a hostelbe, bepördültem a gép elé és beírtam: www.couchsurfing.com (ha nem ismered az oldalt, nézd meg, mi ez!). Összesen 8 embernek írtam, és sűrűn imádkoztam, hogy holnap reggelig válaszoljanak. Másnap reggel hat üzenet várt – mindegyikük azt írta, hogy tárt karokkal vár.

Elindultam hát, és valahol nagyon jó volt tudni, hogy idegenek barátsággal várnak rám egy idegen helyen.