Két évvel ezelőtt felszámoltam az életem. Ez nem csak a tárgyak eladásával és az albérlet felmondásával járt, hanem azzal is, hogy megtanultam mindent egyedül csinálni. Először egyedül dolgozni. Bárhol, bármikor. Majd megtanultam az Ashtanga sorozatot, hogy ne kelljen jóga stúdiókba járnom, hogy tudjak egyedül is gyakorolni. Végül pedig kiléptem a zenekaromból, és vettem egy ukulelét, hogy tudjak egyedül zenélni. Boldog voltam a döntésemmel, elkezdtem körbe-backackelni a világot.

Gyakoroltam a matracomon, az ukulelémen, és egyre könnyebben ment, hogy minden üzleti ügyet egyedül vigyek. Az út közben sok jó emberrel találkoztam, de a hostelekben, és guestházakban mindig én voltam a csodabogár, a digitális nomád, aki reggel előveszi a laptopját, este pedig időben lefekszik hétköznap. “Nem nyaralok, ez az életem”- mondtam mindig nagy mosollyal a szám szélén, amikor valaki megkérdezte, miért nem lazítok úgy mint mindenki más.

Mint mindennek, az én életvitelemnek is meg vannak a mellékhatásai. Amikor hazaértem tavaly, leesett, hogy se iroda, közös ebéd a kollégákkal, se zenekari próba, sem pedig közös Ohm-ozás a jógastúdióban. Úgy éreztem, hogy kezdek elmagányosodni. Ráadásul valahogy az a gondolat sem dobott fel igazán, hogy megint a hátamra vegyem a hátizsákot és hostelekben aludjak, más backpackerekkel.

December 9, 2016

Hajlani egy óra van, és egyáltalán nem vagyok kész. Még ki kell küldenem a számlákat, válaszolni pár emailre, betanítani valakit, aki a rendeléseket intézi a könyvemhez. Ja, és még be kell pakolnom. Fejben számolom vissza, hogy hány órát aludhatok, hogy el is érjem a gépem Gran Canariára.

Soha életemben nem voltam még ilyen stresszes. Hiába próbáltam mindennel kész lenni időben, hiába próbáltam meg mindent, hogy indulásom időpontjára fel legyek készülve, ez most nem jött össze. Előadások, a könyvbemutató, új üzleti ajánlatok, szponzorok, én meg ott álltam egy nappal az indulásom előtt, és azon gondolkoztam, hogy vajon, mi lett azzal az élettel, amit eddig éltem, a két-három órás munkával, a bloggal.

Valahogy csak sikerült elkészülnöm, és másnap felültem a gépre. Elindultam Berlin felé, hogy aztán átszálljak a gépre, ami a Kanári szigetekre visz. Miután becsekkoltam a hostelbe összeestem a fáradságtól, és úgy 10 órát aludtam.

Reggel, ahogy kinyitottam a szemem, azonnal robotoltak a hátralévő feladatok a fejemben. Reggeli után, ahelyett, hogy a hely nevezetességeit néztem volna meg, első utam a helyi coworking irodába vezetett, ami kongott az ürességtől. Róttam a szűk utcákat, eltökélten, hogy még időben el tudjam küldeni azt az emailt, ami határidős volt. Drága Spanyolország pedig elkeseredetten próbált kimozdítani ebből az elképesztő stresszből. Megcsapta az orromat egy tapas-bárból kiszivárgó illat, elsétált mellettem egy ötven körüli férfi, aki hirtelen belekezdett egy flamenco dalba, de eltántoríthatatlan voltam. Most nem azért vagyok itt, hogy ezeket észrevegyem, megéljem.

Este a hostelben azon kaptam magam, hogy mindenkinek magyarázkodom, hogy már csak pár órát ülök a gép előtt, és utána elmondom honnan jöttem, milyen az idő Magyarországon, hogy ejtik a nevem, és mióta utazom.

Soha nem történt még velem ilyen, de nem tudtam megérkezni három nap alatt. Nem tudtam felszabadulni. Előző útjaimon hátszaltóval ugrottam fejest az utazásba és az új élményekbe, most pedig úgy érzetem, mintha szép óvatosan ereszkedtem volna bele, még mindig dideregve a szélén, és csak nézem, ahogy lubickolnak a többiek.

Aztán egy délután elbeszélgettem magammal.Tisztáztam, hogy mi is történik: most így készülök az útra. Két év óta először, lehet, hogy nem lesz internetem, és a munkának kész kell lennie. Hirtelen rájöttem, hogy meg kell magamnak engedni azt is, hogy ne nézzek körbe Gran Canarián. Hogy ne legyek Backpacker Bori, hanem csak Vigh Bori, aki épp így készül fel. Lassan. A saját tempójában.

Elérkezett a reggel, össze kell pakolni, meg kell írni még pár emailt, még pár Skype call, és végre elindulhatok az új utamon. Horgonyt fel, irány az Atlanti óceán. Végre kidugtam az orrom a laptopom monitora mögül, körbenéztem, és végre mosolyogtam. Körülöttem négy öt ember ugyanakkora stresszben, mint én az előbb, ezerrel gépel, kattint. Látszik rajtuk, hogy sietnek, stresszelnek ők is. “NomadCruise?” – kérdeztem.  Hirtelen mindenki felnézett, és visszamosolyogtak rám. Megtaláltuk egymást! Elképesztő megnyugvást éreztem, elkezdtem felengedni: nincs velem semmi gond. Csak épp nem backpacker vagyok, hanem digitális nomád. És épp most találtam meg a törzset, ahova tartozom.

Ha szeretnél Te is digitális nomád lenni, katt ide.

Ha pedig az érdekel, hogyan tudsz helyfüggetlen munkát találni, kattints ide.