Amikor már láttam, hogy nincs maradásom Buchsban, mert sajnos ez a kapcsolat kuka, összepakoltam a kis kocsit, és a zuhogó esőben, elképesztő idegállapotban beültem.  Ráadásul a fejemben csak úgy pörögteg a gondolatok.
A terv az volt, hogy a Buchsban maradok egy hetet a srácnál. Eredetileg. Baselből indult a gépem Sevillába, ahonnan majd Portugáliába megyek, és vissza Zürichbe a fiúhoz.
A terv az volt, hogy két hetente tallkozunk legalább 4-5 napra, ahogy eddig is csináltuk.
A terv az is volt, hogy decemberben átalakul az egyedül utazó lány blogja, hiszen már ketten leszünk.
A terv Kuba volt.

A szívfájdalom mellett azt is fel kellett fognom hamar, hogy még azt sem tudom, hogy ma hol alszom, nemhogy azt, hogyan tudok most tovább menni, és egyáltalán merre.

Beültem hát a Bömbibe, megkértem, hogy ha lehet, most nagyon vigyázzon rám. Bekapcsoltam a GPS-t, ami egy kis gondolkozás után kinyögte: Újratervezés.

Nagyon nagy mázlim volt. Mint ahogy lenni szokott. Van egy barátnőm Zürichben, és ráadásul a volt egy pár is, akik a blogom olvassák, és felajánlották, hogy náluk is meghúzhatom magam. Egy hetet kellett Svájcban maradnom, amíg felszállhattam a gépre.

Biztonságban megérkeztünk Bömbivel Zürichbe. Az első pár órában a Starbucksban dolgoztam, napszemüvegben, hogy eltakarjam a kibőgött szemeim. Azt hiszem az volt a mélypont:)

Aznap találkoztam a magyar párral, akik megetettek és megitattak rendesen, és amiért nagyon hálás vagyok nekik: megnevettetek. Másnap lakáskulcsot kaptam, GPS-t, telefont és egy listát, hogy mit lehet csinálni Svájcban. Hihetetlen emberek.

Amikor az ember életvitel szerűen utazik, nagyon tisztában kell lenni azzal, hogy a rossz napokon nem szabad semmit erőltetni. Csak napi pár órára tudtam elhagyni a lakást, mert életemben először borzasztó egyedül éreztem magam utazás közben. Így wifi közelben viszont kaptam a barátaim és a családom támogatását, amitől szép lassan visszaszállt belém a lélek.

Balázs szombaton elvitt kirándulni is egy csoda helyre. A 10 kilóméteres túra maga volt az alternatív gyógymód. A hegyek egy kis tavat fogtak körbe, aminek olyan lehetetlen szine van, hogy azt hittem káprázik a szemem. A tehenek kolompja pedig az egész völgyet körbe zengte. Svájc Európa Új-Zélandja.

Volt bőven időm gondolkozni. Mindenki azt mondogatja, hogy biztos van ok arra, hogy hazajöttem, és hogy így kellett történnie. És ezt majd csak sokkal később fogom látni. Ha belegondolok, az eddigi összes nehéz időszak adott nekem valami nagyon értékeset.

Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon racionalizálunk-e? Vajon tényleg a sors, vagy Isten az, aki eldönti mikor essünk pofára, hogy aztán megtanuljunk megint felállni és járni. Akár szaladni is. Vagy talán csak úgy kötögetjük a pontokat az életünkben, hogy értelmet kapjon a bennünket ért csalódás és igazságot találjunk az igazságtalanságban? Akárhogyis, a végeredmény ugyan az. Megnyugtat a tudat, hogy idővel, meg fogom találni ezeket a pontokat, amik kapaszkodók lesznek az életben, hogy újra egyensúlyba kerüljek.

A változás elkerülhetetlen az életben. Vannak olyanok, amiket mi választunk, és vannak olyan helyzetek, amik választásra kényszerítenek bennünket. Van az úgy, hogy az élet kicsavarja a kezünkből a kormánykereket, és csak sodródunk. Ezt el kell fogadnunk. Meg kell tanulnunk, hogy vannak és lesznek kudarcok az életben. Lesz még olyan, hogy pofára esek. És lesz megint olyan, hogy a világtetején érzem magam. Én azt hiszem ez a legszebb az egészben. Ha az életemben nincsenek völgyek, akkor hegyek sincsenek.
Azt, hogy merre megyek tovább, egyelőre nem tudom. De hiszek abban, hogy olyan dolgok fognak megint velem történni, amitől szerencsésnek fogom magam érezni, hogy ideszülettem. Hiszek abban, hogy egy ember többször meghal az életében. Hiszek az újjászületésben. És lassan hiszek az újratervezésben is.