Azt hiszem minden azon a vasárnap délutánon kezdődött, a budafoki házunk a nappalijában, ahova én egy kiadós családi ebéd után beültem ejtőzni. Édesanyám magában dúdolgatott valami felismerhetetlen dalocskán, miközben sorra vette elő az újabb és újabb ruhákat, hogy a gőzölgő, szörcsögő vasalóval simára simogassa azokat. Kókadtan bambultam ki a fejemből, és unottan kapcsolgattam a távirányítót. Tizenegy éves létemre, túl idősnek tartottam magam ahhoz, hogy holmi rajzfilmet nézzek, és már a tipikus vasárnap délutáni uncsi családi-filmek sem érdekeltek. Nem gondoltam, hogy aznap bármiféle hasznosat is fogok tenni, azt meg pláne, hogy pont ez a érdektelen, unott vasárnap délután fogja megváltoztatni az életem örökre.
Hirtelen megállt a ujjam a csatornaváltó gombon, én pedig a képernyőre meredtem, amin egy füstös buenos aires-i tangóbár elevenedett meg.
“Ez a lábak harca” – mondta a narrátor, én meg kerek szemekkel néztem a vonzás és taszítás játékos viadalát: hogyan lökik el egymást, majd, hogyan kap egyik a másik után. Milyen igazi szenvedély ül az arcokon, sehol egy megjátszott műmosoly, sehol egy frazír. Akkor még fogalmam sem volt arról, milyen leíró is ez a tánc, egy tökéletes metafora. És arra sem gondoltam, hogy mennyiszer át fogom én is ezt élni, amikor majd nagy leszek és szerelemes. A tizenegy éves önmagam  nem értett ebből semmit. Nem tudtam lefordítani ezt a hasonlatot, de egy másodperc alatt megfogott, az a megmagyarázhatatlan erő, ami a táncosok mozdulataiból, testtartásából, tekintetéből áradt. Ebben a pillanatban nem létezett semmi más, csak a tangó és én, és ha nem számítjuk az ovis futó kalandjaimat, ez volt életem első szerelme, ráadásul első látásra. Minthogyha az egész világot lenémítottam volna, a még mindig a kezemben lévő távirányítóval. Már nem hallottam a vasaló prüszkölését, ahogy anyukám permetezte a ruhákat, már nem volt dúdolás körülöttem, csak Charles Gardell egyik zseniális művének ritmusai a TV hangszórójából. Mozdulatlanul ültem, megbabonázva. Az az érzésem támadt, hogy az, amit most látok, csak a jéghegy csúcsa. Hiába mondott el, minden részletet a tangóról a mély férfihang, a narrátor minden egyes szava csak növelte a kíváncsiságom.
“Mivel a fiatalok ma már inkább járnak más szórakozó helyekre, modernebb zenére táncolni, a milongára manapság már csak az öregebb generáció jár.” Fájó szívvel értettem meg, hogy mit akarnak ezzel mondani: a tangó haldoklik. A füstös tangóbárokat már csak pár évig tölti majd meg az öreg táncosok szenvedélye.
Azonnal tudtam: Nincs sok időm. Nem várhatok életem végéig, hogy megnézzem ezt élőben, nem csak ezen a kulcslyukon keresztül, amit TV-nek nevezünk.
Azon a csendes, unott, vasárnap délután tehát, megpecsételődött a sorsom.
Sok sok év telt el, és ezt a filmet nem tudtam elfelejteni. Nem a tangó érdekelt. Nem az egy-és-kettő-és-három-ra csettintő budapesti tánctanárok, sem pedig azok, akik mindezt a színpadon mutatják meg nekem. Arra az őszinte szenvedélyre voltam kíváncsi, amit a filmben láttam annak idején. Még csak táncolni sem akartam, csak látni, hogyan változnak át emberek a szemem előtt. Hogyan élnek meg újra és újra olyan érzelmeket, amiket még a legszerencsésebb emberek is csak egy kapcsolat elején tudnak megélni, és mindezt hogyan vezetik bele egy mozdulatba.
Persze az én életem közben ment a normális kerékvágásban tovább. Az általános iskolát gimnáziumra cseréltem, letettem egy spanyol nyelvvizsgát, na meg az érettségit is, és a főiskola második évében egy évet tanultam Sevillában. Az életem kezdett olyan formát önteni, mint mindenki másnak. Haladtam azon az úton, amit milliók tapostak ki előttem. Elköltöztem otthonról, lett egy komoly párkapcsolatom és elkezdtem dolgozni egy multinál marketingesként.

21 nap – állt a papíron a végítélet. Úgy éreztem a Grincs eljött értem is, ellopta a karácsonyi szünetet, a VAKÁCIÓT az összes betűjével együtt, és adott cserébe ebéd- és kávészüneteket, délután öt órát, pár hosszú hétvégét – ha szerencsém van – és  huszonegy napot. Ezt a papírt első munkanapomon kaptam, miután főállású munkavállaló lettem a diplomázás után.
A recepciós lány megkérdezte miért meredek ennyire a papírosra. “21 nap” – Rebegtem. Felnevetett. “Nekem is nagyon nehéz volt az első nyaram a cégben. Majd megszokod.”
Visszaültem a gépemhez, és elhessegetem a gondolatokat, nyomogattam a billentyűzetet, meredtem a képernyőre tovább.
Eltelt pár hét, pár hónap, én meg szorgalmasan jártam a meetingegre, nézegettem a számítógépen az órát, és vártam. Vártam, hogy 11:30-at mutasson, és mehessünk enni. Majd vártam, a délután öt órát. Aztán vártam a pénteket, majd vártam a július huszonnyolcadikát, amikor elmehetek végre a barátommal Tunéziába egy hétre nyaralni egy félpanziós hotelbe, ahol megint előre megmondják, hogy mikor reggelizhetek, mikor vacsorázhatok, és milyen “fakultatív programok” vannak, amiken részt vehetek. Mikor pedig megkérdeztem az all inclusive hotel repecpióján, hogy hogyan juthatunk be a városba körbenézni, megint időpontokkal teli táblázatot adtak a kezembe, hogy mikor megy a FAKULTATÍV csoport. Nesze neked szabadság. Szépen beosztottam az időmet, reggeli, napozás, ebéd, napozás máshol, és egy hét után visszaültem a gépem mögé, és vártam tovább.
Vártam, hogy végre megszokjam.
Természetesen nehezebb volt észrevenni, hogy mindez engem zavar, mert mindenki más ugyanígy volt ezzel. Senkinek nem volt jobb az élete. Nem kaptak több szabadságot, ők is várták velem a szüneteket és a péntekeket. Az általános hozzáállás, hogy azért kell dolgozni, hogy meg tudjunk élni. Hiába gondoltam azt legbelül, hogy megélni nem ugyan az mint élni, nem tudtam valahogy dűlőre jutni azzal, hogy senki, de senki nem mondja ezt ki. És ha ezt én kimondom, akkor naiv kisgyereknek fognak titulálni, akinek még ott van a tojáshéj a fenekén.
Persze az is hozzájárult, hogy a cég, ahol dolgoztam, közelében sem volt ahhoz, amit már rémtörténetekből ismertem. Egy olyan közegben dolgoztam, ami szinte a második családom lett. Szerettem a kollégákat, szerettem a főnököm, és a munka, amivel foglalkoztam, Social Media volt, vagyis legálisan voltam fent a Facebookon nap közben. Az irodám a Dunára nézett, és egy csodálatos parkban volt, ahol a teraszra kilépve nyáron madárcsicsergést hallottam. A barátaim mind irigyelték a munkámat, és folyamatosan azt mondták, hogy nagyon szerencsés ember vagyok. És az is voltam. Láttam, hogy a volt osztálytársaim mennyire szenvednek a különböző multiknál, vadállat főnökökkel a hátukon, unalmas vagy csipkelődő kollégákkal körbevéve ülnek egy nyitott irodában, ahol ha valaki tüsszent, az egész emelet kíván egészségedre-t, és közben reménykedik, hogy elkap valami pár napos vírust, hogy hazamehessen nézni a kedvenc sorozatát.
Tudtam, hogy jó helyen vagyok. A probléma a kerettel volt. Azzal, hogy mindenki azt mondja, hogy az a normális, hogy 21 napot kapsz arra, hogy élj. Nem jutottam dűlőre a dolog felett. Hogyan lehet az, hogy nyolc órát dolgozom, egy-egy órát utazom, a munkahelyre és onnan haza. A maradék időben pedig eszem vagy alszom, és arról álmodom, hogy táncosokat nézek egy buenos aires-i tangóbárban.
Ma már látom, hosszú-hosszú évek teltek el úgy, hogy azt gondoltam, az álmok olyan dolgok, amik akkor jönnek létre, ha valakit nagy szerencse ér. Azt gondoltam, hogy nekem semmi közöm nincs ahhoz, hogy ezek hogyan fognak megtörténni. Vagy megnyerem a lottót, vagy befut a szőke herceg, akinek még a lova is zöldhasút eszik zab helyet. Eszembe sem jutott utána menni az álmaimnak.
Nem tudom, hogy alakult volna az életem, ha nem kapom meg azt a pofont huszonöt évesen. Lehet, hogy még mindig ugyanabban a pozícióban dolgoznék, és bizonyára várnék.
Történt ugyanis, hogy három év együtt lét után, kezdett egyértelmű lenni, hogy darabokra esik a kapcsolatom a barátommal. Az a fajta krízis volt ez, amikor se enni, se aludni nem tudtam. Rettenetesen összetörték a szívem, és alig kaptam levegőt a fojtogató önsajnálattól, a dühtől, és a féltékenységtől. Két hét szünetet kértem a sráctól, hogy átgondoljam túl tudok-e lenni ezen, és, hogy eldöntsem együtt maradjunk-e. Persze a szünet nem azt jelentette, hogy az agyamat is ki tudtam kapcsolni. Minden pillanatban belém haraptak a saját gondolataim, és egy kis időt sem hagytak, hogy végre átgondoljam, mit is szeretnék. Tudom, ez a csalódás nem volt nagyobb, mint bárki másnak, akinek összetörték már a szívét, de az első igazi nagy szerelem volt. Az a szenvedélyes, vonzós-taszítós. Mint a tangó.
Egyik reggel vállamra vettem a bringámat, lesétáltam a földszintre, hogy betekerjek az irodába. Utam a Duna parton vezetett, és a melengető tavaszi napsütés, megengedte a nekem, hogy önsajnálat helyett egy pár percig, szembe-mosolyogjam a reggeli bringásokat. Egy kis időre nem csak fájó gondolatok keringtek a fejemben, erőre kaptam. Feltettem magamnak a kérdést, amiért a szünetet kértem Gergőtől. “Mihez kezdek, ha ennek a kapcsolatnak, és a vele együtt megtervezett jövőnek vége? Mi lenne az első dolgom akkor, ha tényleg egyedül maradnék?” Talán már reflexből érkezett a válasz a nyelvem hegyéről: “Elmennék Buenos Airesbe!”
Szinte majdnem meg is álltam a bringámmal, annyira elgondolkodtatott, ami az imént, és az elmúlt tizennégy évben a fejemben zajlott. Hányszor mondtam már azt ki, hogy MAJD akkor elmegyek Dél-Amerikába. Hányszor és hányszor kötöttem valamihez, ami aztán sosem következett be. Mi ez a sok Majd és a sok De, amit egyfolytában ott van, de sosem jön el?
Ez volt az a pillanat, amikor végre megértettem, hogy így soha, de soha a büdös életben nem jutok el abba a tangó bárba. Miért követném ugyanazt a gondolatmenet mint eddig? Meddig dédelgetem még ezt az álmot. Miért hagyom, hogy csak egy képzeletbeli mentsvár legyen?
Olyan volt ez a momentum, mintha átszakadt volna egy gát az agyamban, ami “majd”-ból és “de”-ből épült. Már a attól mámoros állapotba kerültem, hogy ezek a szavak helyett, most olyan új gondolatok jelentek meg a fejemben, hogy : “Mi lenne, a ha MOST tényleg elmennék?” Már nem gondoltam az összetört szívemre, már nem sajnáltattam magam. Beletapostam a bringám pedáljába, és úgy tekertem mint még soha. Mintha utol akartam volna érni a fejemben lévő gondolatokat, aminek innentől kezdve, egészen a mai napig nem volt megállása.
Beértem az irodába, leláncoltam a bringámat, feltéptem a bejárati ajtót és felrohantam a számítógépemhez. Levegő után kapkodva, leizzadtan beírtam a keresőbe: “Budapest-Buenos Aires repjegy.”

Nem mondom a jegy nem volt olcsó, és akkoriban még azt sem tudtam, hogy hol és hogyan kell praktikusan olcsó repjegyhez jutni. De azon a tavaszi napon örökre leépítettem magamból a kifogásokat, és egy pillanatig nem érdekelt mennyibe kerül a repjegy. Az már sokkal inkább, hogyan fogom megszerezni rá a pénzt. Ekkor viszont már nem volt visszaút.
Ettől a naptól kezdve, minden nap, az irodában képeket néztem a Argentínáról. Elképzeltem magam, hogy ott állok az Andok lábánál, hunyorgó szemeim felé tartom a kezemet, hogy árnyékában jobban kivehessem a hegyvonulatot. Szinte éreztem a mellettem álló ló szagát, és a füstöt, ami a tábortűzből jön a sátram mellett. Akkoriban így képzeltem el a világgá-menést.
Ezekben az álmodozó napokban a kezembe került egy könyv, aminek a címe: Kérd és megadatik. Ajándékba kaptam egy céges rendezvényen. Otthon unottan belelapoztam. Az első pár oldalon az író leírja, hogy hangokat hall, és ezt a könyvet ŐK (a hangok) diktálták neki. Az első gondolatom az volt, hogy talán akkor nem a legmegbízhatóbb forrás a írónő, ha hangokat hall, de tovább olvastam, inkább azért, hogy szórakoztassam magam, és szarkasztikus megjegyzésekkel ékesítsem az olvasott szöveget. A könyv hosszasan taglalta, hogy nem arra kell figyelnünk, hogyan érjük el álmainkat, csupán jól kell magunkat érezni, és szabadon álmodozni. A többit majd a “hangok” megoldják.
“Na persze – majd holnap érkezik százötvenezer forint a számlámra. Csak úgy.” – mondtam, miközben a felemelt szemöldökeim alatt megforgattam a szemem és a könyvet a sarokba hajítottam.
Másnap bementem dolgozni, amikor megcsörrent a telefonom. A pénzügy volt. Lehívattak, hogy elmondják, adó-visszatérítésből százötvenezer forinttal többet kapok majd a következő hónapban.
Amikor visszakóvályogtam az íróasztalomhoz, szinte lerogytam a székre. “A mindenit, hát ez működik”. Kicsit sajnáltam, hogy ezt a ziccert nem használtam ki jobban, és nem rögtön egy millió forintot kívántam előző nap. Abban még mind a mai napig nem vagyok biztos, hogy ezek a hangok valóban léteznek-e. Abban sem hiszek, hogy pusztán álmodozással meg lehet valósítani az álmainkat. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha valamire igazán szükségünk van, akkor meg fog érkezni a segítség valahonnan.
Ez a százötvenezer forint arra volt elég, hogy elhiggyem, kapok még segítséget, ha eleget foglalkozom a dologgal. Abban is segített, hogy meghozzam a döntést: januárban elmegyek Buenos Airesbe.
Ettől a naptól kedzve, minden nap bújtam az internetet, hogy kitaláljam, hogyan juthatok ki. Olyanokat megcsináltam, mint még addig sohasem, például megnéztem, hogy hol van Buenos Aires – és jót csodálkoztam, amikor kiderült, hogy nem a tengerparton.
Naponta több órán keresztül néztem önkéntes lehetőségeket a környéken, és eldöntöttem, hogy elmegyek Peruig, ha már átrepülöm életemben először az óceánt. Idő közben elkezdtem félretenni pénzt. Fél évem volt arra, hogy összeszedjek valamennyi költőpénzt. Ma már visszagondolva, nagyon sok szerencse ért, hiszen még azt sem tudtam, hogyan kell utazni. Nem tudtam, hogy mennyi pénzre lesz szükségem, azt sem, hogy hogyan kell ott közlekedni és vigyázni magamra.

Január ötödike vészesen közeledett. Ez volt az a nap, amire a jegyem szólt. És a kezdeti izgalmat átváltotta egy nagyon erős félelem. “Nem vagyok normális, nem vagyok normális” – mondogattam magamnak. És az egyetlen válaszom magamnak az volt: hogy majd megoldom valahogy a felmerülő problémákat.

Kimentünk a reptérre a családommal, és a barátommal, akivel idő közben kibékültem, és aki megkért, hogy költözzünk össze miután hazajöttem. Egész testemben remegtem, ahogy hátat fordítottam szeretteimnek, és amikor átértem az ellenőrző kapun, azt gondoltam: most már csak én vagyok. Senki más.
Amikor leszállt a gépem, izgatottan léptem ki az új életembe. Sokáig próbáltam megtalálni a nevemet valamelyik argentin taxis által tartott kartonlapon, de be kellett látnom, hogy az önkéntes fogadó szolgálat elfelejtet fogadni. Nem volt ott senki.
Fogtam egy taxit, és elmentem a hostelbe, ahol a mosolygós recepciós ismertette a hostel szolgáltatásait, elővett egy térképet, és bejelölgette, hogy merre menjek és merre ne menjek az istenért se! Alig vártam, hogy végre kérdezhessek: Hol van tangóbár?

Két napot vártam, péntek lett, és a legöregebb tangóbárban összegyűltek a helyiek. Előtte volt egy kis tánctanfolyam turistáknak. Jól ki lettem nevetve, hogy flip-flop papucsban mentem, de engem nem érdekelt. Az óra után leültem egy asztalhoz, és vártam.
Szép lassan megtelt a hatalmas terem emberekkel, és felcsendült a tangó ritmusa. Az emberek megkapaszkodtak a párjaikban és elkezdtek mozogni a zenére. Az a sok pár nem is figyelt a magyar lányra, aki januári napégéssel az orrán, papucsban és pörgős szoknyában, lélegzet visszafojtva nézte őket. Csodálattal bámultam, hogyan változik meg az arcuk abban a pillanatban, hogy elkezdenek táncolni. Persze, hogy nem foglalkoztak velem, hiszen nem is annak táncolta, aki nézi őket. Egyedül arra koncentráltak, hogy megéljék azt a szenvedélyt, ami mozdulatokban jön át rajtuk. Már felnőttként is ugyanolyan elképedéssel néztem őket, mint a TV-ben, és megannyi youtube videón, de ez most más volt. Hallottam a cipőjük surrogását, ha közel kerültek hozzám, hallottam, ahogy lélegzetet vesznek, láttam, hogyan engedik el egymást, amikor vége van a számnak,és hogyan változnak át fiatal, perzselő szerelmesből, két kis totyogós öregemberré, akik valószínűleg már évtizedek óta házasok. Éreztem az öreg fa burkolat illatát, ami több generációt látott már itt egymásba gabalyodni. Éreztem a januári buenos airesi nyári este melegét, és hallottam, ahogy a nyitott erkélyen túl dudálnak az autók. Ez az élmény más volt, mert igazi volt, és amit kislányként láttam a tévében, kiderült, hogy nem mese. Hanem nagyon is valóságos.
Valahol a gyomromban elindult egy bizsergő érzés, fel kúszott a mellkasomba, majd a fejembe, és én hangosan kimondtam: Megcsináltam!
Nem tudom, hogy éreztél-e már valaha olyan boldogságot, ami még a kisujjad körmén is látszik. Azt éreztem, hogy ez a pillanat mindent megért.
Fél évig spóroltam, küzdöttem a kétségekkel, hogy meg tudom-e majd csinálni, majd átrepültem egy óceánon, mindezt egyetlen egy pillanatért, amit tizenegy évesen megígértem önmagamnak. Ráadásul ennek a pillanatnak semmi “értelme” nem volt. Nem egy nyelvvizsga volt, nem egy diploma. Senki nem veregetett hátba, hogy megcsináltam. Nem kaptam érte se papírt, se előléptetést. Ez a pillanat csak az enyém volt, és csak én értettem, hogy miért fontos nekem és annak a tizenegy éves kislánynak, aki voltam. Megértettem, hogy ezzel az élettel azt csinálok amit akarok. Nem kell senkinek az útját járnom. Ezt a boldogságot csak akkor fogom tudni megtartani, ha azzal foglalkozom, amit mindig is szerettem volna. Tűnjön az bármekkora hülyeségnek is kívülről.
Úgy gondolom, hogy ezek az álmok mindig sokkal többet adnak, mint amit először képzelek róla. Az életemet végül nem a tangótáncosok változtatták meg, hanem azt körbevevő utazás. Ahhoz, hogy elkezdjek utazni, kellett egy ilyen pillanat, amit át szerettem volna élni. Kellett az a dokumentum film, és kellett a párkapcsolati krízis is. Kellett egy lökés, egy erős motiváció, hogy el merjek indulni.
Ahogy már említettem, semmit nem tudtam az utazásról. Otthon nem ismertem senkit, aki hátizsákkal utazott volna, és azt gondoltam tényleg egyedül fogok elindulni, és az utamat egyedül járom majd végig. Ezért foglaltam el magam egy önkéntes házban, ahova fizettem, hogy heti két napot az árva gyerekekkel lehessek. Igen, fizettem. Nem kaptam semmit, se pénzt, se szállást, se ellátást. És ez volt a szerencse.
A szervezet ajánlott egy hostelt, ahol meg tudtam szállni. Első este lementem a hostel bárjába, és belemélyedtem a telefonomba, hogy mindenkinek jelezzem otthon, hogy rendben megérkeztem. Egyszer csak a pultnál ülő fiatalok odakiáltottak nekem, hogy miért nem csatlakozom hozzájuk. Azt hittem, hogy együtt utaznak, mert annyira jól elvoltak egymással. Aztán kiderült, hogy mindenki egyedül utazik, pont mint én. Elképedve kérdeztem mindenkitől egyesével: “Te is egyedül utazol? És Te is? Meg Te is?”
Otthon mindenki hülyének tartott, hogy egyedül vágtam neki az útnak, és itt ül velem szemben öt ember, aki engem igazol. Ők igazolták, hogy nincs velem semmi baj. Egy olyan közösség tagjai közé tartoztam, akikkel eddig még nem találkoztam. Volt egy kis “E.T haza” életöröm ebben a felismerésben. Ők, és a hostel többi utazója adták meg nekem azt, amit talán most vissza tudok adni. A bizonyságot, hogy lehet utazni kevés pénzből, akár egyedül is.
A hostelben sok emberrel megismerkedtem az egy hónap alatt. Jöttek mentek, szinte senki nem maradt olyan sokáig mint én. Hülyeség is volt, hiszen egy hónapos tartózkodásnál simán kérhettem volna önkéntes munkát a hostelbe is, de hát ezt akkor nem tudtam.
A lényeg, hogy ez sok új barát folyamatosan mesélt. Meséltek az Iguazú vízesésről, a bolíviai sósivatagról, Peruról és a Machu Pichuról. Ezer és ezer történet, amiket mindig irigykedéssel hallgattam. Már le volt szervezve a következő önkéntes kalandom Chilében, amikor eldöntettem, inkább a hátamra veszem a hátizsákom, és belevágok én is a nagy útba. Arra megyek, amerre kedvem tartja, azt nézem meg, amit szeretnék. Így január végén felvettem a hátizsákom, kimentem a buszmegállóba, és elindultam északnak, az Iguazú vízeséshez.
A következő két hónapban szinte minden második, harmadik nap buszra szálltam, hostelekben aludtam. Az Andokban raftingoltam, Mendozában boroztam, homokdűnéken siklottam le egy sandboarddal az Atacama sivatagban. Átszeltem a bolíviai sósivatagot jeep-pel, bementem a világ legmagasabban lévő bányájába, ahol tizenegy éves gyerekek dolgoztak, sétáltam a boszorkány piac szárított lámái között La Paz-ban, krokodilt simogattam és rózsaszín delfinekkel úsztam az Amazonaszban, csónakáztam a Titikaka tavon, bemásztam a lezárt Machu Pichu-ba, repülőről néztem a Nazca vonalakat, lovagoltam a tengerparton észak-Peruban, ahol szörf leckéket vettem. Láttam, tapasztaltam és fejlődtem. Kinyílt a világ, nem csak a szemem előtt, hanem egy kicsit bennem is. Sokkal jobban értettem a nemzetközi politikát, a környezetünkre mért csapásokat, hiszen már nem a médiából informálódtam. Végül de nem utolsó sorban: megértettem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint azt gondoltam.
Megírtam a saját utam. Utazó lettem. Idő közben újabb és újabb barátokra leltem, akik rövidebb-hosszabb ideig kísértek utamon, és akik tovább meséltek. Hallgattam őket, ahogy áradoztak a thai szigetekről, Indonézia csodás kultúrájáról, Új-Zéland hegyeiről, India fűszeres illatáról. Indulásom előtt fogadkoztam: “Már csak ez a három hónap szabadság, és utána ígérem, hogy rendes életet fogok élni! Megyek én is a sorban tovább, mint mindenki más. Ráállok arra a pályára, amit mások jelöltek ki nekem. Csak három hónap. Ez az utolsó. “
Aztán, ahogy élményekkel teli hazatértem, kicsit átfogalmaztam a fohászom. “Még öt évet utazom, aztán ígérem, mindent megteszek, rendes életem lesz. Nem csavargok tovább.” Szerencsére szép lassan rájöttem, hogy nem csaphatok be senkit, főleg nem magamat az ilyen kijelentésekkel.
Az utazásban a hazatérés a legnehezebb. Bár már alig vártam, hogy megint megölelgessem a szeretteimet, nagyon nehéz volt visszaszokni megint az irodai életbe. Borzasztó nehéz volt, igazából.
Ahogy megint ott ültem a gépem előtt, és nyomkodtam az egeret, néha, csak úgy a semmiből bevillant egy kép, ahogy épp egy buszon utazom, bámulok ki az ablakon, mellettem csak úgy húz el a külvilág. Majd visszameredtem az előttem lévő excel táblára. A szó: nosztalgia valójában azt jelenti, a múlt utáni vágyódás fájdalma. Amennyire nem szerettem kint arra gondolni, hogy mi lesz itthon, úgy nem szerettem már visszaemlékezni az utamra. Arra viszont nagyon szívesen gondoltam, hogy még mit szeretnék beletenni ebbe az életbe. Az út után már tudtam, hogy az, hogy mi fog velem történni, lehet az én döntésem is. Már tiszta sor volt, hogy nem fogom megnyerni a lottót (tekintve, hogy sosem játszottam).
Aztán egy ebéd szünetben leültem az íróasztalomhoz, kezembe vettem egy tollat, kitéptem egy papírt a jegyzetfüzetemből és rámeredtem az üres lapra. Eldöntöttem, hogy erre kis lapra, semmilyen ceremónia nélkül fel fognak kerülni azok a dolgok, amiket szeretnék az életben. Akkor is ha most nincs rá elég pénzem, akkor is ha éppen nem vagyok tehetséges hozzá, vagy esetleg még fel sem találták hozzá a technológiát. Azt játszottam, hogy mindent megtehetek, hogy kifogtam az aranyhalat, és az három kívánság helyett annyit adott, amennyit csak szerettem volna. Gyorsan járt az ujjaim között a toll. Annyi dolog volt a fejemben, hogy a kezem szinte alig tudta utolérni gondolataim folyamát. Néha felkuncogtam. “Milyen lenne énekelni sok ember előtt? Képeket szeretnék a National Georgraphic-ban! Megszeretném nézni a Taj Mahal-t. Indonééziiiaaaa, az is kerüljön fel gyorsan. Galápagos és a teknősök.” Csak írtam és írtam, amíg be nem telt papír mind két oldala.
Összehajtogattam a kis fecnit, és eltettem a pénztárcámba, ahol azóta is van. Aztán néha elővettem, ráböktem egy listaelemre, és kitűztem a következő célom.
Bakancslistám 8. pontján szerepelt Indonézia. Fogalmam sem volt, hogy miért is írtam ezt fel a papíromra abban a bizonyos ebédszünetben. Semmi kifogásom nem volt ellene, de nem feltétlenül égetett a tűz, hogy odamenjek. Ha viszont már rajta volt a listámon, és találtam is egy olcsó repjegyet, úgy döntöttem, hogy megnézem miért került fel “véletlenül” a listámra.
Minden utazás előtt szoktam izgulni, innentől kezdve a pakolás egy rémálom, mert nagyon kapkodok a zaklatott idegállapotom miatt. Pörgött az agyam, hogy mit hagyok otthon, és közben azzal nyugtattam magam, hogy ha bármit elfelejtek elvinni, még mindig meg tudom ott venni, ha tényleg szükségem lesz rá. Folyamatosan azt mantráztam: “ha a bankkártyám megvan, akkor mindenem meg van”
Amikor végre megérkeztem Balira, eldöntöttem, hogy átmegyek a Gili szigetekre. Kinéztem, honnan jutok át oda, és Padangbai-ban megaludtam egy éjszakát, ahonnan indult a hajó a szigetre. Másnap reggel kivettem pénzt egy bankautomatából, és felültem a hajóra.
Kiültem a fedélzetre, éreztem, ahogy melengeti arcom a napfény,kezdetem megnyugodni,élvezni az utazást, megérkezni abba a bizonyos békés állapotba, ahol mindig vagyok, amikor utazom. Akkor  hirtelen eszembe jutott, hogy nem választottam szét a pénzem a bankkártyám mellől, és ilyet nem szabad csinálni, hiszen nem jó mindent egyszerre elveszíteni. Visszamentem a táskámhoz, kinyitottam a tárcám, és éreztem ahogy a szívem a torkomban dobog, és izzad a tenyerem. “Hol a bankkártyám? Nyugi, nyugi, nyugi, meg lesz az valahol”-  próbáltam magam nyugtatni, de pár percnyi keresés után kezdett leesni. Elfelejtettem kivenni a bankautomatából.
Tapasztalt utazónak hittem magam, már – már nagyképűen, hogy mindent tudok az utazásról, de ekkor szembesülnöm kellett azzal, hogy elég nagyot hibáztam. Egy darab kártyával sikerült elindulnom útamra. Aztán megnéztem mennyi pénzt vett ki ez a “tapasztalt utazó”, és hamar kiderült, hogy még egy fatális hibát elkövettem: Annyi pénz volt nálam, hogy visszamenjek a hajóval, kifizessek egy éjszaka szállást, és ha nagyon ügyes vagyok, akkor lesz reggelim is. Ráadásul ez egy nagyon rövid utazás volt, összesen két és fél hetem volt Indonéziában, ami lássuk be, gombócból is kevés. Így ha visszamegyek, akkor buktam két napot, és gyanús, hogy nem tudom majd kibeszélni a kártyámat abból az ATM-ből.
Folyamatosan pörgött az agyam, hogy mit csináljak. Egyedül vagyok, egy olyan szigetre tartok éppen, ahol még úthálózat sincs, nem hogy Western Union. A hajó elkezdett lassulni, nekem meg meg kellett hozni a döntést, maradok-e rajta, vagy visszamegyek levadászni a kártyámat.
Szép lassan közeledtünk a szigethez, én pedig tátott szájjal fogadtam be a látványt. Fehér homokos part,  pálmafák, mosolygó helyiek, és izgatott, vigyorgó utazók. ( Akiket most legszívesebben elküldtem volna még melegebb éghajlatra féltékenységemben, hogy nem kell ilyen stresszel foglalkozniuk).
Nem volt kérdés: én már pedig itt leszállok. Lesz ahogy lesz!
Tudtam, hogy az az első feladatom, hogy megnyugodjak, szóval visszaszoktam gyorsan a cigire rögtön még a kikötőben. Idegesen nem lehet jó döntést hozni, ugyebár. Megint elkezdtem apró lépésekben gondolkozni. Először kell találnom egy olcsó szállást.
“Szerencsés lány vagy, ez volt az utolsó ágyunk”. – mondta a hostel recepciósa. Én pedig elhittem, hogy az vagyok.
Kicsit megkönnyebbülve sétáltam be a négy ágyas hostel szobába, legalább ma már tudok majd hol aludni. Egy mosolygós német lány épp pakolászott az alsó ágy mellett, amikor beléptem. Ő széles mosollyal üdvözölt. Azonnal hallottam a kiejtésén, hogy német, kétség sem fért hozzá. Belekezdtünk a kötelező körökbe, amit minden utazóval történő megismerkedés során végig kell játszani. Honnan jöttél, meddig maradsz? Majd egy kis beszélgetés után láttam, hogy fájlalja a térdét. Mikor rákérdeztem, mi történt vele, elmesélte, hogyan ütötte be a lábát búvárkodás közben, én meg elmondtam, hogyan vesztettem el kártyám és, hogy azt sem tudom, hogyan fogom elhagyni a szigetet. “Nyertem!” Mondtam, miközben végre kicsit tudtam nevetni a történteken.
Fé rámnézett és szinte gondolkodás nélkül azt mondta: “Én tudok neked adni pénzt, ha kell. Semmi gond”. Azt hiszem akkor még a nevemet sem tudta. Kimentünk a legközelebbi és egyetlen automatához, és ő megnyomta azt az opciót,  amivel a lehető legmagasabb összeget vette le a kártyájáról. Még mindig mosolyogva átnyújtotta nekem a pénzköteget, ami másfél millió ruppi volt.  Tetőtől talpig rázott a hideg, és én már ott az automatánál kértem minden adatát, hogy azon nyomban át tudjam neki utalni a kölcsönadott pénzt.A német lány teljes nyugalommal mondta, hogy tudja, hogy meg fogom adni. Mindenkivel előfordul, hogy bajba kerül, és nekünk embereknek segítenünk kell egymásnak. Azt is hozzátette, hogy ha véletlenül nem adom meg, akkor maximum csalódik, de eszébe sem jutna, hogy ne adjon nekem pénzt, azért mert benne van a lehetőség, hogy nem adom meg.
Fé, akinek a neve egyébként spanyolul hitet jelent, nem is tudja, hogy hány embernek segített. Azóta én is átvettem a filozófiáját, és ha bármelyik utazó anyagi gondokkal küzd, mosolyogva segítek neki. Eddig mind megadták, mint ahogy én is megadtam a német segítőmnek.
Aznap este elmentünk egy bárba. Még nap közben láttam, hogy este egy az egyik tengerparti bódéban lesz élő zene, aminek énekesként nagy híve vagyok. Az u alakú bárt körbeülte pár backpacker, és pár helyi. Amint megérkeztünk, Jey, az énekes, aki fura sapkában ült a bár közepén a gitárjával, nagy nevetve rögtön felszólított bennünket, hogy tessék bemutatkozni, ha már megérkeztünk. Így egy perc alatt mindenki egy társaság volt, és csendben szürcsölgettük a kis-üveges Bintang sörünket. Mellettem egy ötven év körüli ausztrál fickó ült, Mowie.
Meglátta a nyakamban a tükörreflexes kamerát, és megkérdezte, hogy fotós vagyok-e. Végignéztem magamon. Végülis lehetek. Akkoriban már olvastam egy könyvet a fotózásról, aminek a címe fotózás hülyéknek volt. Szóval, mondjuk, hogy tudtam valamennyire fotózni. Mowie ismertette a feladatot: van négy-öt bungalója, és kellenének a fotók a weboldalra. Felajánlotta, hogy a szolgáltatásaimért cserébe, ott aludhatok ingyen. Közben Jey-el is összebarátkoztam, és kiderült, hogy otthon énekelek egy zenekarban. Azonnal kaptam is egy mikrofont, és beálltam énekelni, amiért sört kaptam cserébe. Másnap még annak is híre ment, hogy természetgyógyászkodom. Sorra jöttek az emberek az új bungalómba, megnézni a magyar boszorkányt, aki pránanadizik. (Akármit is jelentsen ez). Cserébe ételeket hoztak.
Hihetetlen, de amint nem volt semmim, meglett mindenem. Emlékszem, utolsó nap, ott ültem a naplementében, hallgattam a zenészeket, néztem a naplementét, és ebben a giccsben arra gondoltam, mennyivel jobban megéri a tudást hajszolni mint a pénzt. A fotózás, az éneklés és a természetgyógyászat, mind azért voltak jelen az életemben, mert kiváncsi voltam, hogy mire vagyok képes. Nem volt mögöttes szándék benne. Az hajtott, hogy megismerjem a határaimat, így egy kicsit önmagam is. Akkor azt gondoltam, hogy ezek a határok engem körberajzolnak. Ma már úgy hiszem, hogy nem a határok azok, amik meghatároznak engem, hanem az erő, amivel ezeket át tudom lépni, vagy átalakítani.
Négy nap alatt, mindent megoldottam, pedig pénz és barátok nélkül jöttem a szigetre. Valaki megkérdezte tőlem akkor, hogy mit csinálok az otthon. Mi a munkám. Nem tudtam nevetés nélkül kimondani azt a mondatot: hogy marketinges vagyok egy szoftver cégben. Egyszerűen annyira irreálisan hangzott ez a számból, ott a fehér homokos tengerparton a pálmafák alatt. Aki megkérdezte úgy tette fel a kérdést, hogy mit csinálok az “igazi életben”. Ránéztem, és azzal zártam a gondolatot, hogy ez az igazi élet, a másik a mátrix.
Aznap este kezdett megfoganni bennem a gondolat, hogy talán nem kell nekem nyolc órát ülnöm egy íróasztal mögött, várva a huszonegy napot. Mi lenne, ha  út közben dolgoznék?
Gili Air-en kezdett megszületni bennem az új életem gondolata. Még csak ébredezett a dolog bennem, de ezen az indonéz úton, nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik út közben dolgoztak, vagy négy-öt évre utaztak el. Mindegyik engem igazolt: ezt is meg lehet csinálni, ha akarom.
Miután elhagytam Gili Air szigetét, még közel két hetet utaztam, végül utolsó napjaim egyikét szörfözéssel töltöttem egy Pachitan nevezetű helyen, Jáva szigetén. A hostel mind a nyolc lakója esténként összeült, és számomra teljesen érthetetlen kifejezésekkel, nagyon sokat meséltek arról, hogy hogyan szörföztek aznap. A szörfösök nagyon furcsa utazófaj. Semmi nem érdekli őket, csak a hullámok. Közben pedig a világ leglazább emberei, akik a hullámok meglovagolása közben valamiféle nirvánába kerülnek. A nevét sem tudom annak az utazónak, aki végül feltette az i-re a pontot a tervemen.
Amikor végig meséltem neki, hogy mennyi helyen jártam az elmúlt két és fél évben, hogy, szinte minden másnap más városban aludtam, mély bólogatással kísérte figyelemmel a számból kiömlő sok város nevet. Amikor végre abbahagytam a szövegelést,  szótlanul ült még egy kicsit, ujjával babrált valamit az előtte lévő asztal egyik kiálló szálkájával, majd összefoglalta: szóval mindenhol voltál, de nem érkeztél meg sehova sem.
Rám nézett. Hideg kék szemű német volt. Most én maradtam csöndben. Nem kavargott már semmilyen mondat a fejemben. Elnémultam, mert ez a fickó kimondta helyettem a saját bajomat. Utazni tudok, de megérkezni nem. Eldöntöttem: a következő utamra nem veszek retúr jegyet. Meg akarok érkezni.

Borzasztó volt hazaérni a Bem Rakparti albérletembe. Amíg én Indonéziában kalandoztam, a magyar fővárosba megérkezett az ősz. Napokon át csak szakadt az eső, az emberek elővették az őszi kabátokat én pedig ki sem dugtam az orrom otthonról. Az utazás utáni depresszió ezuttal sokkal erősebben ütött meg, mint valaha. Egész nap sorozatokat néztem, a munkahelyen beteget jelentettem, ami miatt még súlyos bűntudatot is éreztem. Mert a depresszió ugye nem olyan betegség, ami miatt az ember szabadságot jelent. Persze nem vettem észre hogy az vagyok, egészen addig, amíg be nem kellett kapcsolnom kattogós gázkonvektort. Felmentem aludni a galériára, amikor eszembe jutott, hogy még nincs bekapcsolva a szénmonoxid mérőm. “Nem is baj”, gondoltam, és még mielőtt elaludtam volna, az agyam legrejtettebb zugából még egy kicsi hang kiszivárgott: “Bori, ilyen mélyen azért még sosem voltál”. Visszamerültem az alvásba, aznap már a tizennegyedik órájába.
Másnap el kellett mennem meglátogatni a szüleimet. Csak a zuhany segíthetett, amit már pár napja meg sem közelítettem. Meleg vízet locsoltam az arcomba, hátha egy kis életenergiát is kapok tőle, Vagy húsz percig álltam forróvíz alatt, az egész a fürdőszoba párában úszott. Ahogy kiléptem a szőnyegre, csurom vizesen a tükörbe bámultam. Azt viszont teljesen belepte a pára, de volt ott valami, ami egy csapásra véget vetett az elmúlt egy hét szenvedéseinek. A párában egy szöveg rajzolódott ki: “You deserve to be happy”. (Megérdemled, hogy boldog legyél).
Lassan kezdett derengeni, hogy indulásom előtt firkáltam ezt fel a tükör párájába, és most végül saját üzenetem lett magamnak. Arra, hogy miért írtam fel ezt annak idején, mind a mai napig nem emlékszem. Óhatatlanul elkezdtem mosolyogni a fura véletlenen, és szép lassan leesett: ezt is meg fogom oldani, csak úgy mint minden más problémát eddig, mert igenis megérdemlem, hogy boldog legyek. Betettem az egyik kedvenc számom, feltekertem a hangerőt, és kiugráltam magamból minden maradék rossz érzést. Délutánra kisütött a nap, én pedig pár hét múlva már azon dolgoztam, hogyan menjek majd egyszer világgá.

Kellett ez a mély repülés. Ahogy visszaemlékezem ezekre a napokra, már látom, hogy ez a depresszió erőgyűjtés volt. Szinte kirobbantam a motivációtól, amikor végre talpra álltam. Olyan volt ez, mint a kézifékes indulás, belül komoly munka volt, és bár egy helybe álltam, egyik pillanatról a másikra, elengedtem a kéziféket, és elkezdtem szervezni a Nagy Utamat. Azt, amikor nem veszek retúr jegyet. Nem tudtam hova, csak az időpontot adtam meg magamnak: 2015 január. Vártam a jeleket, hogy hova és közben összeírtam, minden teendőmet.
Több mint egy éven keresztül dolgoztam azon, hogy a készen álljak. Megtanultam pénzt csinálni, spórolni. Összeírtam milyen előkészületek szükségesek a Nagy Út előtt. Megpályáztam az Új-Zélandi work and holiday vízumot, amit meg is nyertem. Teljesen más volt ez a felkészülés, mint amit eddig csináltam. Soha nem voltam ennyire tudatos. Most viszont szükség volt rá, hiszen megint egy nagyobb fába vágtam a fejszémet.
2015 január 12-én indultam útnak, amire tulajdonképpen minden utazásom felkészített. A Dél-Amerikai utamon hihetetlen szerencsém volt. Teljesen tapasztalatlanul vágtam bele, és igazából úgy is megoldottam a dolgot. Az összes hibát elkövettem, amit csak lehet. Tényleg. Nem mondom, hogy azóta nem hibáztam, sőt! Viszont szerettem volna neked, Kedves Olvasó, megadni a lehetőséget, hogy az én hibáimból tanulva, el tudj indulni Te is a saját utadon.
Nem állítom, hogy elég csak kívánni, bevonzani, mint ahogy a hangok mondták a “Kérd és megadatik”-ban. Nagyon sok munka áll előtted még.
Nekem az az egy év, amíg a Nagy Útra készültem, kőkemény volt. Rengeteg kétség, félelem és ezekkel történő munka. Meg mindenféle munka. Ennek az egy év felkészülésének a munkáit írom  majd le, hogy legyen egy vázlatod. Azért, hogy ne neked kelljen kitalálni, hogy mi mindenre kell gondolni indulás előtt. Talán így egy kicsit könnyebb lesz. Ráadásul szerettem volna adni valamit a magyar vándorvágyóknak: a saját példámat. Feketén fehéren. Főként azért, mert nekem volt olyan szerencsém, hogy személyesen találkoztam más utazókkal, először Buenos Airesben, majd a világ minden táján, akik megtanítottak utazni.
A sok munkának persze meg lesz a gyümölcse. Emlékszem, egy Kambodzsai buszon ültem, útban Ankor Watt felé. Alig fértem el, a mellettem ülő nő miatt. A levegő fülledt volt, az utastársammal egy emberré izzadtuk össze magunkat. Éhes voltam és szomjas. Napok óta nem aludtam. Ahogy szoktam, akkor is bámultam ki az ablakon, és figyeltem a fejemben hömpölygő gondolatokat. Visszaemlékeztem arra, mennyi munka van mögöttem. Mennyire nehéz volt. De most itt ülök ezen a buszon, előttem van még egy thaiföldi út, és irány Új-Zéland. Nem tudom, hogy mi vár rám, de még mindig szívesebben izzadok itt egy hétfő délelőtt, mint mennék be a világ legjobb irodájába dolgozni. Végre ott vagyok, ahol lennem kell: úton. A sok munkának köszönhetően lett egy ügyfélköröm, és onnan dolgozom, ahonnan akarok. Digitális Nomád lettem, és addig élem ezt az életet, ameddig én akarom.
Nem kell neked is rögtön egy egyirányú jeggyel világgá menned. Mint látod, nekem is hat év kellett ahhoz, hogy igényét érezzem annak, hogy így induljak el. Ebből a könyvből megtanulhatod azt is, hogyan vegyél ki szabadságot hosszabb időre, de azt is leírom, hogy lehet hosszútávon utazni. A döntés a Tied, hiszen ez a te utad, és a Te történeted lesz.

Mit várhatsz az utazástól?
Rendben. Komoly munka lesz, nem csak az előkészület, de igazából az utazás is. Sokszor halljuk a komfort-zóna szót egy szövegkörnyezetben a hátizsákos utazással. Ráadásul ezt a zónát át is kell lépni úton útfélen: kényelmetlen szállások, reptéren alvás, veszélyes autóutak.
Na de akkor miért vagyok érte annyira oda, hogy az egész életemet a feje tetejére állítottam?
Elsőként azt hiszem, hogy a békét emelném ki. Egy olyan érzését kaptam minden egyes utamon, ami lepipálta az otthon biztonságát. Meglepő módon, én akkor érzem magam egységben, amikor minden teljesen kiszámíthatatlan körülöttem. Nem mondom, hogy folyamatosan boldog vagyok, persze erre is van példa, de békét én jobban szeretem. Rájöttem, hogy a boldogság nagyon túl értékelt a mi társadalmunkban. Folyton azt hallom, hogy az emberek “keresik” a boldogságot, párkapcsolatokban, munkában, életben. Ezt mondják mindig a gyerekeiknek: csak az a lényeg, hogy boldog legyél. Ez viszont szerintem lehetetlen. Boldog lehet az ember percekre, vagy esetleg órákra, de ki van zárva, hogy hosszútávon fenntartható lenne. A béke az más. Amikor már nem annyira tudnak felidegesíteni a világ dolgai, vagy bármi, ami körülöttem történik, ezt az érzést érzem. Az elmúlt hat év utazása során a békét sikerült megtalálnom, és hazahoznom magammal. Nem hiszem, hogy mindenkinek kellene utazni. Azt sem, hogy mindenikek úgy kellene utaznia, mint nekem, és ebből kifolyólag az is elképzelhető, hogy egy másik utazó, teljesen mást talál meg, amikor elindul világot látni. Azt viszont bizton állíthatom, hogy mindenkinek alaposan megváltoztatja a hozzáállását a világhoz és a saját életéhez.
Persze látsz majd szép épületeket, gyönyörű tengerpartokat, csavargó ingákkal teli a dzsungeleket, rizsföldeket, sivatagokat, havas csúcsokat, olyanokat, hogy nem is hiszed el, hogy igazi, mégis, amikor majd hazatérsz, történeteidet nem ezek fogják majd kitölteni, hanem a kalandok, amiket itt megélsz, amikhez ezek mind szinteréűl szolgáltak.
Előre szólok, hogy meg fogsz változni, és valószínűleg ezt a változást nem fogod észrevenni hosszú-hosszú időn keresztül. Az út során sokat beszélgetek mindenféle más utazóval. Általában a világ dolgairól. Ezek a beszélgetések ébresztettek rá engem is, hogy mennyire megváltozott a világom, mióta utazom. Tudom, hogy meg kell neked is külön élni ezeket az élményeket, azért összeszedtem egy listát, hogy mit tanultam az út alatt.
A világ tele van jó emberekkel:
Kivétel nélkül, minden egyes ember, aki egyszer útra kél, ugyanazzal jön haza: a világ telis tele van jó emberekkel, akik segítek, ha baj van, és ugyanannyira kíváncsiak rád, mint Te őrájuk. Megszámolni sem tudom, hogy hány olyan helyzetbe kerültem, amikor a gyakran oly nagyon lebecsült emberiség megmutatta az igazi arcát: a segítőkészet, a mosolygósat, a szeretőt, a vigyázót. A helyiek többször befogadtak a saját házukba, ennem is innom adtak. Közösen zenéltünk. Ma még talán azt hiszed, hogy Európán kívül vademberek élnek, pedig igazából minden emberben ott van a jó szándék és a nemzeti büszkeség. Sok helyi szeretné majd, hogy úgy távozz, azt mondod:tyűűű, ezek grúzok (indonézek, thaiok…stb) milyen fantasztikus emberek.
Ez egy csodás világ és nekünk vigyázni kell rá:
A másik, amit minden ember belát egy idővel, az az, hogy a bolygónk egy csoda. Lélegzetelállító színekre, formákra képes a természet. Sokszor úgy beszélünk magunkról, mintha nem ennek a természetnek lennénk mi is az alkotásai. Pedig bizony, azért érzi minden egyes ember a szépséget és a nyugalmat, amikor megnéz egy naplementét, mert az pont olyan természetes, mint mi magunk.
Az én útjaim sorra szebbnél szebb helyeket mutattak meg nekem. Végül, beláttam hogy, a környezetvédelem az első számú prioritásnak kell hogy legyen az emberiség bakancslistáján. Meghoztam azt a döntést, hogy nem károgok többet, hogy valaki csináljon már valamit, hanem, amit lehet, én megteszem. Vizes palackot viszek magammal, hogy ne kelljen újra és újra műanyag flakonokat vásárolnom, nem használok nagyon műanyagzacskót, ha lehet busszal utazom ( nem mindig lehet), és az utazásom alatt rájöttem, hogy az állattermelés, nem csak kegyetlen, de nagyban hozzájárul az üvegház hatáshoz. Amint átléped a városod határait, és a szemed nem akad már meg egy házon sem, rögtön látni fogod, hogy a Földünk lenyűgöző. Sok utazó kezd tudatosan odafigyelni, hogy hogyan lehetne jobban megóvni a pusztulástól.
Goodbye fogyasztói társadalom:
Van egy hátizsákod. Ezt a hátizsákot megtömöd mindennel, amire szükséged lehet, majd felveszed a hátadra. Minden egyes tárgyad, amit magaddal cipelsz húzza a válladat. Jobb metaforát nem is lehet alkalmazni, amikor a fogyasztói társadalom kínjairól beszélünk. A sok kütyü, dísztárgy és töménytelen mennyiségű ruha, egy idő után nem a javunkat szolgálja. Nyomást gyakorol ránk, arra tanít minket, hogy többet, jobban vegyünk majd arra eszmélünk, hogy ezt a sok fölösleges dolgot nem tudjuk hova tenni a lakásunkban. Félünk, hogy ellopják, megsérül. Az egyik legfontosabb képesség, amire az utazás tanított: az elég. Elég az étel, amit kapok, elég jó nekem az ágy, ahol alszom, elég a ruha a hátizsákomban és elég egy sampon, hogy tisztán tartsam magam. Felszabadító. Szó szerint.
Kilépsz a komfort zónádból
Nem tudom, hogy csak az én fülemet üti meg többet, vagy tényleg mostanában kezdjük ezt a bizonyos zónát emlegetni. Nekem úgy tűnt, mintha egyszer csak megjelent volna a köztudatban. Mintha mindig is, mindenki tudná, hogy mi is az.
Szóval azért, hogy egyről beszéljünk: a komfort-zóna egy olyan állapot, amiben kényelmesen érezzük magunkat. Egy picit sem lüktet benne jobban a szívünk, nem lepődünk meg, teljesen otthonosan mozgunk benne. Viszont ha folyamatosan ebben a zónában mozgunk, semmit, de semmit nem tudunk tanulni. Itt erről van tehát szó. Nem csak arról, hogy egy zóna határait tologatjuk jobbra-balra, kijjebb és kijjebb, hanem hogy legyőzzük a félelmeinket, tapasztalunk, majd utána egy két konklúzió levonása után, tanulunk. Lehet, hogy magunkról. Sokszor meglepjük magunkat, hogy mire is vagyunk képesek. Amikor Új-Zélandon utaztam, két hónapot egy sátorban éltem. Akkor már kezdtem azt emlegetni, hogy nekem nincs is komfort-zónám, már annyira sok helyzetbe kerültem. Ahogy ezt írom, nagyon mosolygok, hiszen, hogy ne lenne ilyen zónám, és az utána következő utazásaim során is tovább tologattam a saját zónám. Soha nem szűnik meg, csak egyre jobban tudom kezelni a helyzeteket. Ez pedig adott egy egészséges önbizalmat.

Gyógyulsz
Tudom, klisé az én történetem is. Összetörték a szívem, én meg durciból világgá mentem és ez megváltoztatta az életem. Nem egy, és nem kettő olyan emberrel találkoztam, aki egy lelki sérülést kezelt azzal, hogy elindult megnézni mi van a világ másik oldalán. A szkeptikus emberek, erre mindig azt mondják, hogy nem menekülhetsz el a problémáid elől. Jelezném, hogy: DE. És nagyon is megéri. Amikor benne vagy, kislábujjtól a fejed búbjáig egy adott konfliktusban, baromi nehéz tisztán gondolkozni, és a megoldással előállni. Elmehetsz sportolni, vagy bulizni, hogy kicsit lazíts, de a közelében sincs ahhoz, amikor kiragadod magad a saját környezetedből pár hétre, és tisztázod egy kicsit, hogy mit érzel vagy mit gondolsz.
A Nagy Utamról, egy szerelem miatt jöttem haza, ami sajnos elég hamar véget is ért. Ezek után sorra jöttek itthon a traumák. Nem mennék most bele, hogy milyen, elég az, hogy terápiára kellett járnom. Amikor pedig az orvosom gyógyszert szeretet volna nekem felírni, alkudozni kezdtem. Mi lenne, ha inkább elmennék Ecuadorba teknőst simogatni. Biztos jobban lennék tőle. Megegyeztünk, és pár héten belül már a repülőn sajnáltattam magam, miközben szomorú szerelmes számokat hallgattam. Nem azt mondom, hogy az első pillanattól kezdve visszatért a derű az életemben, és feldolgoztam a traumákat, de szép lassan azt vettem észre, hogy ismét önmagam vagyok és vigyorgok a teknősökre Galápagoson.
Az utazás megint meggyógyított. Lehet, hogy épp azért tartod ezt a könyvet a kezedben, mert vége lett egy ilyen kapcsolatnak, és te is hallgatod mások bölcselkedését, hogy nem fog semmit sem megoldani. Akkor a következő mondatot, kérlek vedd jelnek: szerintem minden esélyed meg van arra, hogy meggyógyulj.
Ciki nem ciki, a sztereotip történet működik.
Jobban kezeled majd a stresszt
Nyilván lesz stressz, ahogy ez már most sokszor elhangzott. Nem határidőket kell majd tejesítened, hanem buszokat elérni, kiismerni magad egy új helyen, felmérni, kiben bízhatsz meg, és kiben nem. Ez mind része lesz majd az utadnak. Bár ebben a könyvben megpróbálunk majd mindenre felkészülni, de ez gyakorlatilag lehetetlen. Mindig szemben fogod találni magad új és új helyzetekkel, amik a te megoldásodra várnak. Hogy mi a jó ebben? Nevetve oldod meg az itthon felmerülő problémákat, hogy úgy mondjam, keményebb és kreatívabb leszel.
Sok új barátod lesz…
…pláne, ha egyedül utazol. Csak, hogy számokban beszéljünk: nekem a három hónap alatt 120 új barátom lett a Facebook-on. Nyilván, ezek csak Facebook barátok, ami semmit nem jelent, hacsak nem annyit, hogy ennyi ember volt, akivel nem csak pár szót beszéltem.
Amikor azt mondom: egyedül utazom, sokan azt képzelik, hogy hónapokig nem beszélek senkivel.Pedig az egyedül utazás annyit jelent, hogy Magyarországról nem jön velem senki, de gyakran előfordul, hogy már a repülőn találok magamnak olyan társaságot, akikkel tovább utazom. Ezekkel az emberekkel a legtöbb esetben ugyanolyan fából faragtak bennünket, hiszen, mindannyian hihetetlen kíváncsiságtól hajtva, sok spórolás után felvettük a hátizsákunk, hogy megismerjük a világot. Egy közös már van bennünk, az biztos. Olyan csodálatos, amikor órákon, sőt napokon keresztül tudunk beszélgetni egy idegennel, akivel az együtt-töltött napok után szinte sírva válunk el.
Megtanulsz majd elengedni
Ha már itt tartunk: az egyik legborzasztóbb az utazásban, hogy szinte folyamatosan el kell engedned. Hol embereket, akiket megszerettél, hol helyeket, ahol jól érezted magad és nálam elég gyakran: tárgyakat, amiket valahogy elveszítettél.
Egyrészről úgy gondolom, hogy az élet egyik legnagyobb leckéje, mindenki számára, hogy megtanulja ezt a bizonyos elengedést. Mert muszáj. Minden egyes emberrel, aki valaha az utadba kerül, egyszer el kell búcsúznod. Ehhez még csak el sem kell utazni. Viszont amikor úton vagy, van olyan időszak,amikor három-négy naponta jön valaki az életedbe, akivel zseniálisan érzed magad, és amikor ott álltok a vonatállomásnál, ő északra, Te délre, akkor tudni kell kimondani, hogy isten veled. És legközelebb, pedig tudni kell ugyanígy beengedni a következőt. Érdekes, és egyszerre fájdalmas játék ez, amibe egy idő után azért belejön az ember. A lényeg, hogy ezer “viszlát” után se féljünk megint kitárulkozni.
Jobban átlátod majd a világot
Mivel ezek az emberek, akikkel megbarátkozol, nagy valószínűség szerint nem magyarok lesznek, nagyon sokat fogsz tanulni, nem csak a helyiekről. Jobban érted majd, mi zajlik a világban, mert mindenki mesél majd neked, hogy az ő országukban milyen a helyzet. Már nem csak a média, vagy a történelem könyvek festik le neked a múltat és a jelent, hanem személyes tapasztalataidból tudod majd, hogyan is működik ez a világ, amiben élünk.
Nyitottabb leszel
Amikor Spanyolországba készültem, hogy egy évet éljek ERASMUS-sal Sevillában, biztos voltam benne, hogy ott megtalálom a helyem. A spanyolok olyan nyitottak, olyan pozitív emberek, akik szeretnek bulizni, és másokkal ismerkedni. Az egy éves külföldi tanulás után rá kellett jönnöm, hogy a sztereotípia abszolút nem állja meg a helyét. Sőt, megkockáztatom, hogy ez a nemzet az egyik legzárkózottabb, akivel valaha találkoztam. Sokkal könnyebben sikerült mély beszélgetéseket véghezvinnem egy némettel vagy egy svéddel, mint egy spanyollal. Igaz, mindig könnyen beszédbe elegyedtem egy spanyollal, de ez általában megállt az időjárásnál. Volt egy olyan lány, akivel konkrétan ötven percet beszéltem az időjárásról. Amint tereltem a témát, rögtön jött a mondat: “jaj, de fúj a szél most meg”. Persze ott is akadt olyan barátnő, akivel tudtunk egy kicsit mélyebb témákról beszélgetni, de ő volt a kivétel. Félre ne érts, nem arról van szó, hogy a világunkat egyáltalán nem színesítik kulturális különbségek, hanem arról, hogy előre nem lehet megállapítani. Csak akkor, ha már egy kis időt eltöltesz a helyiekkel.
Ebből kifolyólag pedig egy idő után megtanulod, hogy amíg nem ismersz valamit vagy valakit személyesen, addig nem tudsz róla egyátalán véleményt alkotni. Ezt hívják nyitottságnak.

Hálás(abb) leszel
Mit érzel, amikor reggel beállsz a fürdőkádba, és arcodba, tarkódra locsolod a vizet? Álmosságot? Egy kis energiát? Abban biztos vagyok, hogy nem hálát és extázist. A legutóbbi utazásomon két hónapig nem zuhanyoztam meleg vízben. Bár alapvetően meleg helyeket voltam, és nem frusztrált nagyon, hogy nincs meleg víz, mégis, amikor először álltam meleg víz alá a két hónap után, le nem lehetett törölni a vigyort az arcomról. Simán elmentem volna egy tusfürdő reklámba, ahogy vihogva álltam a meleg víz alatt.
Egy-egy ilyen úton megtanultam, hogy a legtöbb dolog, amit természetesnek veszek az életemben, egyáltalán nem az. Legyen az meleg víz, legyen az egy puha ágy. Egy csöndes pillanat, vagy egy szép naplemente. Amíg a burokban éltem csak, amit Európának hívnak, azt gondoltam, hogy ezek mind normálisak.

Megtalálod az utad:
Na jó, nem biztos. De a fent leírt példák egyike sem biztos, hogy igaz rád lesz is, szóval ezt is leírom. A lényeg, hogy most legalább meg lesz az esélye annak, hogy egy olyan irányba tereld az életed, amit valóban szeretnél csinálni. Én akármikor utazom, teli vagyok vállalkozás ötletekkel. Naponta úgy 3-5 új ötletem van, ami nem azt jelenti, hogy mindegyiket meg is csinálom. Ahogy megtalálom magamat, megtalálom azt is, hogy mivel szeretnék foglalkozni.
Egy pár szó erejéig kitérnék az “önmegvalósítás” és a “megtalálni saját magad” fogalmára is. Sajnos ezeket a jelzőket is gyakran hallom szarkasztikus környezetben. Mintha csak valamilyen nagyon eltévedt embernek kellene megkeresnie saját magát. Mintha mindenki úgy születne, hogy az első OÁ után azt kiáltja: Én igenis gyerekeket szeretnék gyógyítani. Mégis, ha valaki mer azon agyalni egy kicsit, hogy kicsoda ő valójába, az rögtön spirituális (ergo bolond) vagy feminista (legalábbis nők esetében). A sok károgó mellett mi pedig úgy érezzük, hogy az önmegvalósítás a ciki, és nem az, hogy fogalmunk sincs, hogy mi a fenét szeretnénk kezdeni az életünkben. Ha pedig keresést egy utazással párosítjuk, akkor tuti magunk elől menekülnünk. Baromi nehéz egy ilyen károgás mellet tényleg felvenni a hátizsákot és elindulni. Hát még milyen nehéz hazajönni, és azt mondani, hogy megtaláltam amit kerestem.
A nyugati országokban nagyon nagy divatja van az úgy nevezettet Gap Year-nek. Ez egy olyan év, amikor valaki kiszakad az eddig végzet robotból, és kicsit fellélegez. Remélem hamarosan nálunk is teljesen normális lesz az, hogy az ember egy kicsit elmegy kitalálni magát, legyen az két suli, vagy két munka között. Ahogy jársz kelsz majd a világban, rengeteg olyan dolog jut majd az eszedbe, ami itthon nem. Talán azért, mert menet közben lehetetlen a megszokott kis dobozban gondolkozni, talán azért, mert nem egy megszokott ritmusban élsz, vagy talán azért, mert több időd lesz gondolkozni.

Nulladik lépés: Álmodj nagyot!
Bakancslista workshop
Elérkezett az az idő, hogy végre elkezdjünk belemenni a részletekbe, hogy hogyan is menjünk világgá. Nem a repjegyekkel, kezdjük, nem a pakolási tanácsokkal. Ennél sokkal fontosabbnál áll meg a legtöbb ember: nagyot kell álmodni.
Akármennyire is egyértelmű ez a pont, muszáj beszélni róla. Azt vettem észre, hogy sokan már itt elbuknak. Bár szívük szerint elmennének a Maldív szigetekre, vagy Honoluluba, inkább választanak egy könnyebb “álmot”, illetve inkább egy könnyebb utazást. Megelégszenek azzal, hogy csak ide a környékre mennek, hiszen olyan sok pénz vagy olyan sok munka lenne az igazi vággyal.
Minden egyes vágyunknál, álmunknál nagyon fontos, hogy tudatosítsuk, hogy létezik, anélkül, hogy arra gondolnánk, hogyan fogjuk azt megvalósítani. Enélkül bármit is csinálni olyan, mint amikor valaki belül a kocsiba, és nem tudja merre tart. Tudnunk kell, hogy mi a cél, és nem azzal foglalkozni, hogy hányszor kell váltani, vagy balra fordulni. Ezek már részletkérdések.
Ahhoz, hogy valaki világgá menjen, meg kell tanulnia aggódás-mentesen álmodni. Ebben a fejezetben ehhez szeretnék adni egy kis segítséget: bakancslistát fogsz írni.
Akkor is ajánlom, hogy írd meg, ha ezt a könyvet azzal a céllal vetted meg, hogy eljuss egy régóta áhított országba. A következő részt akkor is olvasd el, ha már neked is ott lapul a pénztárcádban a lista. Mindig lehet hozzáírni.
.
Na, de miért kell leírni a bakancslistát?

Rengeteg emberrel beszélek a listámról, hiszen megváltoztatta az életem. Beszélgető partnereim gyakran azt válaszolják, hogy nekik is van listájuk, csak nem írják le őket.
Sokat tűnődtem azon, hogy miért sajnál valaki 20 percet az életéből arra, hogy leírja az álmait, és arra kellett jutnom, hogy félelemből. És talán ez a legfontosabb, amit itt el akarok mondani.
Az álmok nagyon félelmetes dolgok, és nagyon meg tudunk ijedni tőle.
Sokan nem merünk álmodni, mert félünk attól, hogy nem fog teljesülni. Ezek a kis álomfoszlányok hihetetlen valóságosak lesznek abban a pillanatban, hogy papírra vetjük őket. Lesz egy fizikai kinyilatkoztatása annak, ami a fejünkben van. Valóságos lesz, és valóságos lesz maga a kudarc is, ha nem sikerült.
Szinte már fóbiásan félünk a csalódástól. Ez valahogy az évek során rakódott ránk. Csak nézd meg, hogy egy gyerekek milyen elszántsággal tanul meg járni. Egy pillanatra sem lehet azt látni, hogy nem fogja megint megpróbálni, mert egyszer, kétszer, tízszer, százszor elesett. Tudja, hogy meg fogja egyszer csinálni, mert mi, felnőttek, mind megcsináltuk. Ezen Te is átmentél, és mindenki más is. Gyerekkorban azért tudunk olyan gyorsan tanulni, mert nincs szégyenérzetünk a kudarc után.
Amikor én pici voltam, nagyon lassan tanultam meg járni, mert a bátyám féltékeny volt, és folyamatosan ellökött, amikor próbálkoztam. Nekem egy kicsit nehezebb volt. De nem haragudtam rá,  nem hibáztattam a szüleimet, vagy az élet igazságtalanságát. Ha felnőtt fejjel gondolkodtam volna akkor, gyerekként, teli szorongással és félelemmel, akkor lehet, hogy nem is tudnék járni ma. Egyszerűen azt mondanám mindenkinek: nekem nem voltak olyanok a körülmények, hogy megtanuljak járni.
Ahhoz, hogy igazán megértsük mire is vágyunk, meg kell értenünk, hogy rengeteg szorongás és félelem lebeg körbe bennünket. A legnagyobb harcot ezekkel a rejtett félelmekkel kell megvívni, ahhoz, hogy el tudjunk indulni. Ez igaz akkor is, ha nem az utazás a legnagyobb álmod.
Persze, hogy ijesztőek az álmaink, ha arra koncentrálunk, hogy hogyan fogjuk őket elérni. A hegymászók mindig azt mondják, hogy úgy nem lehet megmászni a hegyet, hogyha arra gondolsz mennyi van még hátra. Mindig a következő lépésre kell koncentrálni. Ami egy mászónál szó szerint  a következő lépés, az nálunk szerintem az, hogy elfogadjuk magunkban, hogy valamit szeretnénk, és azt leírjuk, annak ellenére, hogy nem tudjuk, hogy hogyan fogjuk majd véghezvinni a Nagy Tervet.
Bár a Kérd és Megadatik könyvben azt ígérték, hogy mindent elintéznek majd a hangok, én ezt itt nem mondanám. Ahhoz, hogy az ember le tudjon húzni a listájáról 17 elemet két dolog kell:
Optimizmus, és pesszimizmus. Optimizmus az álmodáshoz, ahhoz, hogy tudjuk melyik hegyet akarjuk megmászni, és hogy sikerülni is fog, és pesszimizmus a tervezéshez. Ahhoz, hogy tudjuk melyik lábbal lépjünk és hogy hova. Fel kell készülnünk arra az esetre, ha megcsúszna az a kő, amire a lábunkat tettük. Kell magunkkal vinni elég élelmet és a vizet. Fel kell készülnünk olyan helyzetekre, amik nem biztos, de lehet, hogy bekövetkeznek. Pesszimistán kell végig  gondolni, amolyan: ami elromolhat, az el is fog attitűddel.
Ezt tesszük majd mi is ebben a könyvben.Ebben a részben most megengedhetetd magadnak, hogy bármit kitalálj. Ahhoz, hogy el tudj egyszer indulni, tudnod kell, hogy el fogsz indulni. Nincs DE.
Szóval, hogyha eljutottál odáig, hogy elővetted a papírt és a tollat, felírtad a tetejére, hogy bakancslista, kétszer aláhúztad, lehet, hogy megáll a toll a kezedben, és csak meredsz majd az üres lapra.
Tudni, hogy mit akarunk igazából nem is olyan könnyű. A legtöbb embernek fogalma sincs, hogy mi a nagy álma. Kérdezd csak meg a körülötted lévőket, hogy mit csinálnának, ha megnyernék a lottót. Két válasz lesz túlnyomó részben. (általában nagy csöndet követve). Az első az, hogy utazna, a másik pedig, hogy befektetné, általában valamilyen ingatlanba. Lesznek olyanok is, akik azt mondják, hogy vennének dolgokat maguknak. De konkrét missziót, projektet nem nagyon fogsz hallani.
Már oviban kondicionálnak minket arra, hogy keretek között gondolkodjunk. Gondolj csak a színezőre: maradj a vonalon belül. Egész életünkben azon vagyunk, hogy a vonalon belül maradjunk, és amikor egy tiszta lappal szemben találjuk magunkat, amikor mindent lehet, amikor már nem kapaszkodunk a félelmeinkbe, akkor leblokkolunk. Mit is akarok én csinálni az életemben?

“Hallgass a fejedre – módszer”
Sokszor hallottam már jó tanácsként:  “Hallgass a szívedre”. Ez a lehető legrosszabb tanács, amit adhatsz valakinek, aki nem tudja, hogy mit csináljon egy adott szituációban. Amikor nekem valaki ezt mondja, teljesen összezavar, és nagyon mérges leszek az illetőre. Olyan, mintha azt mondaná nekem, hogy én valójában pontosan tudom, hogy mit kell tennem, csak nem hallom meg. Na de hogy tudom meghallgatni, hogy mit akarok, ha épp nem akarom meghallani? Ez a tanács számomra “nesze neked fogd meg jól”, akármennyire is úgy hangzik, mintha az élet titkát osztaná meg a tanácsadó.
Én sem fogom neked ezt ajánlani, mert ha tudnád mit mond a szíved, nem néznél farkasszemet egy üres papírlappal. Ne a szívedre hallgass, hanem a gondolataidra. Akár a szavaidra, mondataidra, amit kimondasz.
Nem tudom, hogy meditáltál-e már valaha. Meditálni könnyű. Csak nem szabad gondolni semmire. Sok sikert! Amint megpróbálsz nem gondolni semmire, rájössz, hogy a fejed telis tele van gondolatokkal, amit nem te irányítasz. Bekapcsol a rádió, és Te csak hallgatod, hogy mi van a fejedben. Meditáció alatt csak ülsz és figyeled, ahogy ezek a gondolatok szánkóznak végig agyadban.
Egyszer megtanítottam az Ashtanga jóga sorozatot egy szörfös fiúnak, akivel együtt önérzeteskedtünk Új-Zélandon. Ez a fiú amolyan egyszerű lélek volt. Legalább is én azt gondoltam róla egy egész hónapon keresztül. Nem nagyon lehetett vele beszélgetni, és óriásiakat röhögött a saját poénjain, amiket én nem is értettem. Meglehetősen kellemetlen egy ilyen szituációt átélni.
Az egy órás gyakorlás végén meditáltunk egyet. Azt mondtam neki, hogy próbáljon nem gondolni semmire. Ezután egy kicsit beszélgettünk, és ez a szörfös srác olyat mondott, amit nem feltétlenül néztem volna ki belőle. Ez pedig a következő volt:
“ Sokszor azt gondoljuk, hogy mi találjuk ki a gondolatainkat, mi érezzük az érzelmeket. Pedig mi csak azok vagyunk, akik figyeljük ezeket. És ha jobban belegondolsz, amikor meditálsz, az vagy, aki figyeli, ahogy figyeled ezeket a történéseket.”
Elkerekedett szemekkel néztem rá, és azonnal értettem, hogy mit mond. Úgy éreztem magam, mintha én lettem volna Timón, ő pedig Pumbah, az Oroszlánkirályból, amikor Pumbah csak úgy bemondja a tutit.
Nem kell neked meditálni ahhoz, hogy halld mi van odabent a fejedben. Most, hogy olvasod ezeket a sorokat, ebben a pillanatban is van egy narrátor benned, aki kommentálja az olvasottakat. Mindenkinek van. Erre a narrátorra kell figyelni, mert olyan sokszor kimondja, hogy mit szeretnél. Először nehéz észrevenni, hiszen minden ilyen álom be van csomagolva egy kifogásba. Ilyenekre gondolok: Úgy elmennék Mongóliába, DE nincs rá pénzem. Úgy megtanulnék zongorázni, DE nem vagyok tehetséges.
Minden esetben ott van az álmod, és még ugyanabban a pontban el is nyomod magadban. Ahhoz, hogy észrevedd mit szeretnél, arra kell figyelned mikor használod a DE szócskát. Amint meghallod, hogy azt mondod: DE, már meg is van mire vágysz. Nos, ahhoz, hogy kitöltsd a fehér lapot, a mondat első felét kell leírnod, és a második felével pedig nem szabad foglalkozni. Most legalábbis nem kell. Egyelőre azt tanuljuk, hogyan ne korlátozzuk le magunkat.
Amikor erre rákaptam, olyan dolgokat is leírtam az bakancslistámra. ami teljesen lehetetlennek tűnt akkor amikor megírtam. Ilyen volt például az, hogy szeretném megtapasztalni a súlytalanságot.
Azok, akik olvasták a listámat mind, egytől-egyig, megkérdezték tőlem, hogy ezt hogyan akarom megcsinálni. “Nem érted. A lista lényege nem az, hogy eldöntsem, hogyan fogom megcsinálni, hanem az, hogy felírjam, mit szeretnék” – válaszoltam minden alkalommal.
Nem tudtam, hogy hogyan fogom, és úgy éreztem nem is feladatom eldönteni.
Aztán nemrég Kolumbiában merültem éjszaka. Életemben először búvárkodtam sötétben, be is voltam tőle rezelve rendesen. Ilyenkor nagy elemlámpákkal megyünk le, hogy olyan állatokat lássunk, amiket nap közben nem lehet. Végül elég könnyen sikerült felengednem, mert valójában nem volt olyan félelmetes, mint azt gondoltam. Hatalmas elemlápáink segítségével szinte mindent láttunk, és nem a vak sötétben kellett úszkálni.  Majd hátrafordultam, és azt láttam, hogy, ahogy keverem a vizet a lábammal, ott, ahova nem világít a lámpám, látszanak a világító planktonok. Egyből elnémítottam a lámpám fényét, had lengjenek körbe ezek a világító csodák. Élveztem, hogy nincs se előre, se hátra, nincsenek irányok, hiszen nem látom a napot.  Nem vonz a gravitáció, megszűnt a lent és fent értleme, én meg csak lebegek, súlytalanul, a planktonok között, ami olyan érzés és látvány volt, mintha az űrben lettem volna, csak szkafander nélkül. Ahogy ezt gondoltam, felnevettem. Már amennyire ezt lehet a víz alatt. Erre nem számítottam – ahogy hat éven keresztül mondogattam, hogy nem tudom, hogyan lesz meg ez a pipa, úgy is lett. Megtapasztaltam a súlytalanságot.
Bevallom, a bakancslista írásánál egy kicsit játszottam is. Illetve inkább utána, amikor már rákattantam, és az előre felírt élményeknek előre, szabadon, szorongás nélkül örültem. Ki akartam magamból szedni mindent, amit eddig álmodtam, csak nem vettem észre. Azt akartam, hogy semmi ne maradjon előttem titokban. Akkoriban jöttem rá én is arra, hogyan nyomtam el magamban ezeket, és hogy mennyi kifogás volt az életemben idáig. Rájöttem, hogy álmodni, bakancslistát írni, lehet a másik oldalról közelítve is: a félelmeimmel.
Különböző kérdésekkel tornáztattam az álmodásért felelős izmot az agyamban.
Ha a pénz nem számítana hova utaznál?
Ez volt az első. Ez gyakorlatilag megnyit egy csapot a fejedben, hiszen a pénz szinte kivétel nélkül mindenkinek ott van a kifogás-listáján. Nem véletlenül szentelünk majd ennek egy egész fejezetet később. Amint azt gondolod, hogy minden pénzed meg van a világon, akkor végre elengedheted ezt a kifogást, és felírhatod, hogy mire vágysz igazán.

Ha nem félnél, hova mennél?
Nagyon sokan mondják nekem azt, hogy bátor vagyok, amit jó pár évig nem is értettem. Nem éreztem magam annak. Úgy gondoltam, hogy a bátorság azt jelenti, hogy nem félek, és én igenis be vagyok rezelve az összes utam előtt. Aztán kiderült, hogy a bátorság azt jelenti, hogy annak ellenére megcsinálsz valamit, hogy attól izzad a tenyered, és felmegy a vérnyomásod.
Van jó és rossz félelem. A jó félelem azért van, hogy megvédd magad attól, hogy bajod essen. Például félsz attól, hogy kiesel egy tíz emeletes ház legfelső emeletéről, ha az ablakpárkányon állsz. Itt az van, hogy ha leesel, akkor abba tényleg bele is halsz. Valós félelem, és téged véd. De nagyon sokszor csak az ismeretlentől félünk. Attól, hogy csak a médiából tudunk valamit egy adott országról. Például Kolumbiát veszélyesnek tartják, és sokan mondták, hogy nem mernének ott egyedül utazni. A valóság pedig az, hogy bár tényleg vannak rablások, akár fényes nappal is a nagyobb városokban, de a legnagyobb területen egyáltalán nem éreztem, hogy félnem kellene ettől. Szegény Kolumbiának kicsit rossz a marketingje, igaz, hogy a kilencvenesé években nem volt ajánlatos itt utazni ( bár ismerek egy nagyon menő nyugdíjas párt, akik ennek ellenére, akkoriban utaztak az országban, attrocitás nélkül), de azóta, hogy Pablo Esocbar meghalt, a közbiztonság jelentősen fejlődött.
Bár nincs a listámon, de egyszer azért szívesen elmennék Afganisztánba. Most éppen sajnos nem lehet, és neked sem ajánlom, hogy olyan helyre utazz, ahova nem ajánlja a külügy. De azt viszont igen, hogy annak ellenére, hogy MOST nem lehet elutazni valahova, még írd fel a kis papírodra a helység nevét. Mert ami késik nem biztos, hogy múlik. Attól, hogy ott most háború van, nem jelenti, hogy mindig az lesz.

Ha a pénz nem számítana, mivel foglalkoznál?
Amikor elkezdtem blogolni, tartottam élménybeszámolókat, egyrészt azért, mert szeretek közönség előtt beszélni,(tudom, furcsa perverzió), másrészt pedig azért, mert érdekeltek azok az ismeretlenek, akik követték a blogom már akkor. Épp egy ilyen előadásra készültem, amikor a anyukám megkérdezte, hogy hol éri meg nekem a blogolás. Mennyit keresek vele. Megrántottam a vállam és azt mondtam, hogy nem keresek vele semmit, de szeretem csinálni. És azt hallottam, hogy ha az ember azzal foglalkozik, amit szeret csinálni, akkor az előbb-utóbb megéri neki.
Egy nagyon okos ember, Alan Watts tanított meg erre a gondolkozás módra. Azt egyik előadásán megkérdezte a diákokat, hogy ha a pénz nem számítana, akkor mivel foglalkoznának. A diákok pedig egyesével jelentkeztek, és elmondták, hogy lovászok vagy festők lennének. Erre Alan Watts azt mondta, hogy akkor legyetek azok, mert ha valamit szeretsz csinálni, akkor azt sokat csinálod. És ha valamit sokat csinálsz, abban előbb utóbb jó leszel. Akkor pedig majd már pénzt is lehet vele keresni. Mélységesen egyetértek azzal a gondolatával, hogy teljesen illogikus napi nyolc órát dolgozni úgy, hogy fizessük a számlákat egy olyan életért, amit nem szeretünk, és ezzel ugyanezt tanítjuk a gyerekeinken. Talán nem is annyira utópisztikus jövő egy olyan, amikor mindenki olyan munkát választ magának, amit szeret csinálni.
Ehhez még hozzátenném azt, hogy egy nagyon erős társadalmi nyomás van a mai fiatalokon. A mi szüleink azt tanulták, ha nem tanulnak tovább, nem fognak sokat keresni, mi pedig nem akarjuk észrevenni, hogy ez a trend megváltozott. Ma már rengeteg olyan fiatal van, aki diplomával sokkal kevesebbet keres, mint egy autószerelő, vagy egy burkoló. Mi azt tanultuk, hogy ezekkel a munkákkal nem lehet jól keresni, ezért nagyon kevesen is választják maguknak ezeket a szakmát. A fiatalok 70%-a továbbtanul, főiskolán, egyetemen. Egyértelmű, hogy ez olyan hiányt okoz bizonyos szakmákban, amik miatt már meg is éri vele foglalkozni.
Félre ne értsd, nem azt akarom mondani, hogy menj el kőművesnek most rögtön, csak azt, hogy egyszerűen nem éri meg egy mások által választott úton menni, mert az sosem fogod olyan jól csinálni, mintha Te magad választottad volna.
Miért ne kerülhetne fel a bakancslistádra egy olyan foglalkozás, amit eddig sosem mertél hangosan kimondani? Ha most megkérdezné valaki azt a kérdést, amit annyiszor megkérdeztek tőled gyerekkorodban: “Mi leszel ha nagy leszel?” Most mit válaszolnál?

Ha a tehetség nem számítana mivel foglalkoznál?
A legnagyobb kifogás a világon, a jackpot: a tehetség. Azért nem vágunk bele nagyon sok dologba, mert azt gondoljuk, hogy nem vagyunk hozzá tehetségesek.
Már Peruban voltam a Dél-Amerikai utam során, amikor alaposan fogalmazódott bennem a lista. Elkezdtem magamra odafigyelni, mik azok amik még szülhetnek nekem boldog pillanatot. Épp egy sráccal ültünk a parton, ahol tüzet raktunk és ő énekelt. Ez a fiú egy nagyon tehetséges zenész volt, angyali hanggal megáldva. Megkértem, hogy énekelje el nekem Simon and Gartfunkel egyik számát, a Sound of Silence-t, mire ő azt válaszolta, hogy az csak úgy szép, ha ketten énekeljük. Teljesen zavarban voltam, de mégis belekezdtem az éneklésbe, és ő pedig gyönyörűen ráénekelt a hangomra. Egy pár másodpercig tudtam csak szépen tartani a hangokat, mire visszakapcsolt az agyam: “Bori, te nem is tudsz énekelni.” Azonnal kiestem a “hangból”.  De  az azt megelőző pár másodperc hitetlen élmény volt. Énekeltem én már előtte is, de csak ilyen tábortüzes alkalmakkor, a “Börtön ablakában”-t. Ez valahogy egészen más volt, mert sikerült egy kicsit két szólamban énekelni, és azt éreztem, hogy a zene most olyan helyre vitt el, mint még soha semmi más. Ezt hívják flow élménynek, azt hiszem. Nem volt több 10-15 másodpercnél, amíg ebben az állapotban voltam, de ahogy kiestem belőle, már tudtam, hogy “vissza akarok oda menni”. Meg akarok tanulni énekelni.
A listámra ez már úgy került fel pár héttel később: “Embereket az éneklésemmel szórakoztatni.”
Amikor hazatértem a három hónapos útról, készen álltam, hogy egy olyan listaelemet húzzak le, amihez komoly munka kell, nem csak egy repjegy.

Találtam egy nagyon jó énektanárt, akihez el is mentem nem sokkal később. Az első, ismerkedős óra után másnap, az irodai konyhában összefutottam egy kollégával, akinek elcsacsogtam, hogy elkezdtem énekelni. Ennek ő nagyon megörült. “ Hát ez nagyon jó! Épp énekest keresünk a zenekarunkba”. Erre még nem igazán voltam felkészülve az egyetlen darab énekórám után, így kértem tőle két hónap haladékot, amíg legalább még párra eljutok.
Az első próba után, a zenekar bevett énekesnek, amiért mind a mai napig nagyon hálás vagyok nekik. Nem voltam kifejezetten jó azon a próbán, de adtak egy esélyt. Rajtuk, az énektanárom és pár jó barátomon kívül, mindenki cikizett a döntésem miatt.
Egyszerűen nem járja, hogy valaki 25 évesen kezdjen megtanulni valamit. Mindig azt mondtam, hogy valószínűleg nem vagyok tehetséges, mert az már kiderült volna kiskoromban. A probléma csak az, hogy sosem adtam neki esélyt. Most már arra helyesbíteném, hogy nem vagyok egy zseni, aki már három évesen tudott zenélni.
Rengeteget dolgoztam, hogy menjen nekem az éneklés. Egy teljes éven keresztül minden nap 1-2 órát gyakoroltam, szorgalmasan jártam az énektanárhoz, és a zenekari próbákra, amíg el nem jött az első koncert ideje.
Soha életemeben nem voltam még annyira ideges. “nem vagyok normális, nem vagyok normális” – mondogattam magamban, miközben ijesztően közeledett a kezdés időpontja. Ahogy besétáltam a terembe, ahol hamarosan felléptünk szinte azonnal megnyugodtam. Valami szervezési probléma miatt összesen öten voltak a teremben, beleértve a két bárpultost. A koncertet akkor is lenyomtuk, és amikor két hét múlva, Budapesten szerveztünk egy koncertet, már százhúsz ember előtt léptünk fel. Az előtte lévő minikoncert miatt, már nem voltam nagyon ideges. Tudtam, hogy lesznek hibák. El fogom felejteni a szöveget, lesz olyan hang, amit nem fogok tisztán kiénekelni, nem lesz tökéletes, de abban biztos voltam, hogy jobban fogok énekelni, mint egy évvel az előtt. A koncert sikeres volt, és mindenki aki addig nem hitt bennem, külön gratulált.
A legnehezebb listaelem volt, de tény, hogy ebből tanultam a legtöbbet. Na nem csak magas hangokat kiénekelni, hanem megtanított arra, hogy bármire is a tehetséget hívni mentegetésül, semmivel nem komolyabb, mint a többi kifogás.
Ha valamit szorgalmasan gyakorolsz, ha naponta nyolc órát csinálsz valamit, akkor senki ne mondja nekem, hogy nem leszel sokkal jobb, mint tavaly.
A tehetség nem jelent mást, mint azt, hogy valamit könnyebben tanulsz meg, és kevesebbet kell vele foglalkoznod.

Tudom, hogy a fenti kérdések nem mindegyike szól az utazásról, de ahogy már fentebb is említtettem, az álmodást is gyakorolni kell. Meg kell tanulnunk kikapcsolni az agyunkban zakatoló kifogásokat, figyelnünk kell a DE szókra, amit szóban, vagy csak fejben kimondunk. Ahhoz, hogy belevágj egy nagy útba, muszáj, hogy tudj álmodni.
A fent leírt feladatokkal remélem már megindul a kezedben a toll, és elkészíted a listát saját magadnak. Fontos tudni, hogy soha nem fogsz a végére érni ennek a listának. Nem azért mert nem vagy rá képes, hanem azért, mert mindig adsz majd hozzá újabb és újabb pontokat. Szóval ne aggasszon, ha nincs teli a lap mindkét oldala, egyszer be fog telni.

Tippek a listádhoz
Fogalmazz pontosan, az életnek zseniális humorérzéke van, és szereti kiforgatni a kéréseidet ezen a papíron.
Mindig egy pár órás pillanatot írj rá, ami eldönti sikerült-e vagy sem. Például hosszú-hosszú évekig volt a listámon az, hogy megtanuljak zongorázni. El is kezdtem leckéket venni, és egyre ügyesebb lettem. Aztán rájöttem, hogy soha nem lesz olyan pillanat, amikor ki tudom húzni ezt a listaelemet. Soha az életben nem fogom azt érezni, hogy megtanultam zongorázni, mindig lesz mit javítani a tudásomon. Ilyen értelemben nem lehet megtanulni semmit. Amint erre rájöttem, hozzáírtam: koncert egy bárban. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mikor és hol lesz az a bár és mit fogok játszani. Ha rágondolok, már van is egy kép a fejemben, ahogy nyomkodom a billentyűket. A háttérben kis zsab-zsab van, koccannak a poharak, én pedig belemerülök az előttem terülő fekete-fehér billentyűk nyomkodásába. Egyrészt könnyebb így álmodni, másrészt pedig tudom, mikor kerülhet pipa a listámra.
Ha egy helyre szeretnél eljutni, érdemes ott valamit csinálni. Jó, értem, hogy ez hülyén hangzik. Szóval, a legjobb, amit tehetsz, hogy nem azt írod fel a listádra: Indonézia, hanem azt, megnézni egy balinéz táncestet Indonéziában. Nekem speciel így volt fent a listámon ez az ország, és két és fél hétig azon agyaltam, melyik lesz az a pont, mikor le tudom húzni a listámról. Nem húzhatom le rögtön a reptéren, és akkor sem amikor hazajövök. Abban nincs flow.
Mindennek eljön az ideje. Nem kell azonnal mindennel foglalkozni. Nálam az jön be, hogy egy sima és egy fordított, vagyis egy nehezebb feladat után, valami könnyebbnek esek neki. Az egy év éneklés után, vágytam egy könnyű feladatra. Egy olyanra, amikor csak veszek egy jegyet valahova és kész is. Valahogy mindig rendeződnek a konkrétumok, amikor eldöntöd, hogy mit szeretnél csinálni. Amikor az éneklés volt a prioritás, otthon kezdtem neki a gyakorlásnak. Az eredmény katasztrofális volt. Annyira rosszul ment, hogy már a saját nevetésemtől nem tudtam énekelni. Nem sokkal később vezettem hazafelé Bömbiben, az öreg Ford Fiestámban. Kapcsolgattam a rádiót, és azon gondolkoztam, hogy énekeljek-e az autóban, amíg haza nem érek, vagy hallgassak egy beszélgetős műsort a rádióban. Végül az utóbbira tettem le a voksom. A kedvenc adómon egy női vendég volt. Nem fogod elhinni, de egy énektanárnő. Arról beszélt, hogy igenis mindenki, akinek van hangszála, tud énekelni. Ehhez csak egy megfelelő módszerrel kell edzeni a torokban lévő izmokat. Ekkor azt mondta: “Ha te most mondjuk ülsz a kocsidban, hallgatod azt az adást, és azt gondolod, soha nem leszel képes énekelni, gyere el hozzám, és megmutatom, hogy igenis tudsz!
Azonnal felírtam a nevét a tanárnőnek és ahogy hazaértem írtam neki egy emailt. Ez nem egyedi eset volt. Egy hirtelen megjelenő repjegy ajánlat az országba, ahova amúgy is terveztem menni, vagy egy kis extra pénz, amikor szükségem volt repjegy-vételhez. Mindig kaptam segítséget, amikor valamelyik álmom célba vettem. És akkor el is érkeztünk a következő feladathoz. Célokká alakítani az álmaid.

Álmokból célok, kifogásokból feladatok:
Szóval meg van a listád, és eldöntötted, hogy melyikkel fogsz most foglalkozni. Nyilván egyszerre nem tudsz mindent kipipálni rajta, így muszáj lesz sorban haladni. Az, hogy melyik lesz az, amivel most foglalkozol, az teljesen tőled függ.Nem kell ebben a szent pillanatban eldobnod a könyvet a kezedből, lesznek még segítségek később, amiből tudsz ihletet meríteni.
Megint csak egy apró lépést kell megtennünk, bár majdnem ugyan olyan fontos ez is, mint leírni az álmainkat. Ez pedig az újrafogalmazás a fejedben:
Ha valaki megkérdezi tőled, hogy mit jelent az a szó: álom, mit válaszolnál? Nem is olyan könnyű igaz?  Én valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy egy olyan vágy, amit nagyon szeretnél egyszer  elérni. Általában csak úgy, szerencséből, a fent már említett lottószelvény, szőke herceg, esetleg jó-tünder segítségével.
Az álom attól különbözik a céltól, hogy nem valószínű, hogy teljesül. Látod? Amíg egy álom  “teljesül” magától, úgy a “célt” Te éred el. Abban munka van. A te, saját erőfeszítés.
Szóval azzal, hogy te felírod egy listára az álmaidat még nem sokkal jutsz előrébb, ha csak nem nevezed át őket fejben: céllá. Akár életcéllá.
Ahogy ezt kimondod magadnak, már érzed is, ahogy a felelősség, amit eddig másra, egy külső tényezőre hárítottál, hogyan száll a te saját vállaidra. Ez jó hír! Már csak rajtad múlik.
Na most vehetjük elő a DE után következő mondatrészt.
Azt, amit eddig kifogásékén mondtál mindenki másnak, de legfőképp saját magadnak.
A rend kedvéért hozzáteszem, hogy van olyan, hogy bakancslista jackpot, amikor csak úgy véletlenül történik meg valami. Olyan, amit nem lehet előre megszervezni, mint pl látni az északi fényt. De mondjuk ahhoz is el kell menni legalább olyan helyre, ahol ezt a jelenséget majd láthatod.
A célt pedig, mint tudjuk, lépésről lépésre kell elérni. Nem szaladhatsz át a célvonalon, ha nem futottad le előtte a köröket. Nincs ezzel semmi gond. Nem szabad megijedni attól, hogy feladataid lesznek azzal, hogy elutazz. Hidd el, hogy ahogy elkezdesz dolgozni célodon, nem csak egyre valóságosabbnak fogod azt látni, de még élvezni is fogod. Minden apró kicsi lépéssel közelebb jutsz, és ezek mind hozzá fognak tenni az önbizalmadhoz, vagy… “célbizalmadhoz.”
Teljesen rendben van az is, hogy teli vagy kérdésekkel. Elég nagy baj lenne, ha nem lennének félelmeid, és soha nem mondanál valamit az álmaid után. Félni teljesen normális. Azért nem megtenni valamit, mert félsz, az szerintem veszélyesebb, mint megtenni. Mondhatni “életveszélyes”, hiszen, ha sohasem teszel olyan dolgokat, amik megijesztenek, akkor soha nem is lesz részed nagy csodákban, és egy unalmas életet fogsz élni.
Abban a pillanatban, ahogy az agyadban átkapcsolod az álom és cél közötti kapcsolót, már látni is fogod, hogy a kifogásaid valójában végrehajtandó feladatok.

A majdnem minden kifogást nyitó megoldókulcs: ?
Mielőtt még felhoznék pár példát a kifogásokra elmondom, hogy mi a kulcs az összes kifogás kezelésére, és mi az, amivel egy másodperc alatt feladatot tudsz belőle csinálni. Ez nem más, mint egy nyelvtani művelet: a kifogásodat kérdéssé kell alakítanod. Egy kifogás csak kijelentő módban létezik. Például azt mondod: Ezt nem engedhetem meg magamnak. Itt vége a történetnek. Nem engedem meg magamnak, és kész. Vita lezárva. Illetve el sem indítva. Ilyenkor szépen mentséget adunk magunknak. Ja,hogy nem engedhetem meg magamnak. Nem az én hibám. Abban a pillanatban, hogy ebből kérdést farigcsálsz, így: Hogyan engedhetem meg magamnak? – rögtön választ is kell rá adnod. Innentől már működik, dolgozik az agyad. Ugyanezt gyakorlatilag bármivel el tudod játszani, bár érdemes odafigyelni, hogy ne evezz olyan vizekre a válaszokkal, amikor bármit vagy bárkit hibáztatsz egy jelenlegi helyzetért. Ilyen például amikor a kérdésedet úgy teszed fel: Miért nem engedhetem meg magamnak? – mert a szemét főnököm nem ad több fizetést. Hát így nem jutsz sokkal előbbre, csak méginkább önsajnálatba. Olyan válaszokat kell tehát keresned, amikért Te vagy a felelős. Még ebből a helyzetből is ki tudsz jönni, egy jobb kérdéssel. Hogyan érhetem el, hogy több fizetést kapjak? És még véletlenül sem abba az irányba kell gondolkozni: hogy Na de miért nem ad nekem több fizetést ez a szemét?
Azt hiszem már érted. Soha nem szabad ott megállnod, amikor nincs meg az a válasz, ami akciót hoz létre. Például, amikor megkérdezed azt, hogy “Hogyan engedhetem meg magamnak”, akkor az egy következő kérdést fog szülni: “Mennyi az, amennyit nem engedhetek meg magamnak?” És akkor el kell kezdened számolni. Mennyibe kerül, például az utazásod. Hogyan szerezhetsz ennyi pénzt? Ahogy egyre több kérdést teszel fel, és válaszolsz meg magadnak, úgy nyílnak ki szépen lassan a kapuk előtted.

Jackpot: A “Nem vagyok olyan….” kifogás:
Gyakorlatilag bármit meg lehet oldani a kérdezés módszerrel, kivéve egyet. Ahogy mondani szoktam a jackpot kifogást. Azokat amik úgy kezdődnek “Nem vagyok olyan…”, és a három pont helyére bármit be tudsz helyettesíteni: “tehetséges, bátor, talpraesett, fiatal, rózsaszín.”
Ez általában az  a kifogás, amikor az emberek széttárják a kezüket, és kicsit meg is nyugszanak, hogy hát nem születtek valamilyennek, vagy már eljárt felettük az idő.
Mennyi ember szorul be a saját börtönébe, egy-egy ilyen mondattal. Amikor engem első pár alkalommal bátornak hívtak, nem értettem. A bátorság ugyanis nem egy érzés, a félelem az. Olyan ez mint az egészség. Nem azt érzed, hogy egészséges vagy, hanem azt, hogy vége egy fájdalomnak. Szokták kérdezni, hogy nem félek-e. Természetesen nagyon szoktam félni. A kalandosabb útjaim előtt mindig azt mondom magamnak: “Te nem vagy normális!” A bátorság azt jelenti nálam, hogy a kíváncsiságom erősebb a félelmemnél. Illetve, ha már van egy repjegyem, akkor vagyok elég smucig, hogy nem akarom elveszíteni azt a száz-valamennyi ezer forintot, amit már kifizettem.
Nem lehet annélkül utazni, hogy egy-egy helyzet ne nyomná a komfort-zónádat. Borzasztó veszélyes életet szeritem az él, aki csücsül békésen ebben a zónában, kimond olyan mondatokat, hogy valamire nem képes, és ezt nyugtázva beletúrja kezét a pattogatott kukoricába amit tévénézés közben ropogtat.
Azon is gondolkoztam, hogy vajon miért mondják nekem ezt ilyen sokan: hogy ők nem olyan bátrak, vagy nem képesek valamire. Nem tudom eldönteni, hogy tőlem várnak-e felmentést, hogy azt mondjam: valóban, és sokkal jobb vagyok nálad, ezért én képes vagyok arra, amire te sohasem. Vagy épp ellenkezőleg, ilyenkor azt várják-e tőlem, hogy elkezdjem őket továbbra is biztatni, hogy de igenis meg tudod csinálni. Őszintén szólva, én nem tudom megmondani, hogy valaki mire képes és mire nem.
Annak idején még én is néztem villába-menős valóságshow-kat, ahol szinte folyamatosan azt mondták a szereplők: Én ilyen vagyok! ÉN ILYEN VAGYOK! amire én meg mindig azt gondoltam, hogy ha tudsz egy rossz tulajdonságodról, akkor miért nem akarod azt megváltoztatni? A lehető legrosszabb tulajdonság beletörődni abba, hogy valamire nem vagyunk képesek, és nem gondolkozni, hogy ezt hogyan tudjuk valamelyik irányba változtatni.
Azt gondolom, hogy bármire is azt mondani, hogy nem tudod megcsinálni, nagyon nagy kiszúrás magaddal, mert meg sem fogod próbálni. Bocsánat, de persze, hogy képes vagy felszállni egy repülőre és találni egy szállást egy idegen városban. Találkoztam már 80 éves utazóval Kolumbiában, siket-néma hátizsákosokkal Indiában, 19 éves, negyven-kilós csendes kislánnyal Új-Zélandon, akik mind jelentősen átlépték a komfort-zónájukat, hogy ott lehessenek, és mind nagyon nagyon boldogok voltak a döntésükkel. Amint átléped ezt a láthatatlan határt, amit te állítasz fel saját magadnak, a határt el is törölted. Innentől kezdve már tudod, hogy meg tudod csinálni.
Amikor 20 évesen ERASMUS-ra mentem, a reptérre kijött velem az egész családom és a barátaim. Nagyon nehéz volt az elválás, és borzasztóan be voltam rezelve. Nem ismertem senkit Sevillában, a jegyem csak Barcelonáig volt meg, és csak egy-két napra volt szállásom a városban. Ha belegondoltam, mennyi feladat vár rám kint, a földbegyökerezett a lábam. Az sem segített, hogy még nem volt nagy rutinom abba, hogy hogyan kell repülővel utazni. Szerencsére elég gyorsan leesett, hogy úgy nem fogok tudni elindulni, ha egyszerre meg akarok oldani mindent.
Mindent szép lassan. Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem magamnak utasításokat adni: Rendben, most csak oda kell lépni abba a sorba, és megmutatni a jegyed. Utána jött a következő üzenet az agytól: most pedig csak tedd fel az átvilágító szalagra a bőröndöd. Így jöttek szépen az instrukciók. Picik, amiket tudtam, hogy meg tudok csinálni.
Ahogy már többször is írtam, semmi sem olyan ijesztő, ha kis lépésekre osztod fel az oda vezető utat. Minden kis cél teljesítése után erőt kapsz, és így haladsz, szép lassan közelebb a megvalósításhoz. Ha valamihez tehetség kell, gyakorolj többet, mint bárki. Ha túl öregnek érzed magad az utazáshoz, akkor kezdj kisebb utakkal, akár országon belül. Egy útra is lehet edzeni. Ha úgy érzed nem vagy elég bátor valamihez, akkor legyél kíváncsi, éld bele magad, hogy ott vagy, ahova menni szeretnél, és ha már eléggé vágysz rá, akkor a félelmeid ellenére meg fogod csinálni.

Az “Az a baj” emberek
Úgy terveztem, hogy ebben a fejezetben megválaszolom az összes kifogást, amit eddig hallottam akár ismerősöktől, akár egy egy konzultáción. De rájöttem, hogy ha valaki kifogásokat gyárt, akkor a leghajmeresztőbb dolgokkal tud néha előállni. Olyanokkal, hogy egyszerűen nem tudok mit szólni hozzá. Ezek az emberek minden egyes megoldásra úgy válaszolnak:” Igen…deee” vagy a másik kedvencem, a “ jó, csak az a baj, hogy…”. Persze ilyen emberekkel nem is állok neki vitatkozni, mert teljesen fölösleges. Bár úgy tűnhet, hogy ezek az emberek megoldásokat keresnek a felmerülő problémákra, sajnos nem ez a helyzet. Az “az a baj” emberek vitatkozni szeretnének, ahol a vita célja, hogy bebizonyítsa, hogy neki bizony nagyon nehéz a helyzete, én pedig higgyem el neki. Szóval ha tehetem, akkor már a vita elején kifejezem sajnálatom, hogy nem tud utazni. A baj, csak akkor van, amikor egy “az a baj ember” eljön egy konzultációra. Az elején még nem sikerült rögtön kiszúrni őket, de ma már úgy a harmadik “igen, de…-nél” fogom a fejem, hogy milyen szép köröket fogunk leírni itt, az egy óra alatt. Ezt megelőzőleg inkább időben felhívom az illető figyelmét arra, hogy nagyon sokat használja ezeket a szavakat, és nagyon negatív irányba mennek a gondolatai. Erre szeretném felhívni a te figyelmed is, ha netán éppenséggel te is egy “az a baj” ember lennél. Nem vagyok pszichológus, így nem tudom, hogy honnan jöhet ez, de abban biztos vagyok, hogy se én, se ez a könyv, se a világ összes segítőszándéka nem  fog elvinni téged utazni. Neked az a feladatod, hogy előbb észrevedd, majd megszabadulj az “az a baj” emberségedtől ( és könyörgöm ne mond azt, hogy ilyen vagyok, mert visszaküldelek az előző fejezethez). Ahhoz, pedig, hogy ettől megszabadulj, talán fel kell tenned azt a kérdést, hogy miért csinálod? Nem, még mindig nem az a válasz, hogy “ilyen vagyok”.

Nem, nem mindenki utazhat:
Nagyon sok utazós blog, köztük évekig az enyém is, azt állítja, hogy bárki elmehet utazni. Szerintem ez pofátlanság, és már nem is mondom, még egy ilyen könyvben sem. Van az úgy, hogy jelenleg nem tudsz elmenni utazni, mert például vigyáznod kell valakire. Jó esetben a gyerekedre, rosszban egy beteg rokonra. Ne adj isten, te vagy az a beteg, aki ágyhoz van kötve.
Van olyan is, hogy éppen most robbant be egy szuper lehetőség a szerelem projektedbe, mint nekem például ez a könyvírás, amiért úgy döntöttem, hogy elhalasztom a következő utam, hogy közel legyek, amikor kiadják.
Van az úgy, hogy éppen nem aktuális az időpont. Mivel nincs gyerekem nem tudom megmondani, hogy milyen csemetével utazni, illetve, hogy jót tesz-e a gyerek fejlődésének az, ha egy bizonyos kor után, kiveszed a megszokott környezetéből, és a család lesz az egyetlen szociális kapcsolata. Nem is kell ápolnom senkit, és nem is vagyok beteg, de érzem, hogy ezek valós problémák, és nem “az a baj” kifogások.
Ilyenkor egyet lehet tenni, előhívni a priotriiziálást, fontossági sorrendet felállítani. Minden ezen múlik az életben, akár tetszik, akár nem. Még mindig azt mondom, hogy nincs olyan probléma, vagy kifogás, amit ne lehetne megoldani, de való igaz, hogy bizonyos helyzetben érdemes felállítani a fontossági sorrendet. Ha nem is azért, hogy csakazértis, mindent magad mögött hagyva, neki indulj, hanem azért, hogy ne csak sodródj, hanem ezeket mind egy komoly, megfontolt döntésként éld meg, akár engedd el egy időre. Ha felállítod ezt a fontossági sorrendet, akár írásban, sőt ezt javaslom neked, akkor látni fogod, hogy azt csinálod, ami számodra a legfontosabb, legyen az a beteg családtag ápolása, akármennyire is nehéz, legyen az a saját magad ápolása és megerősítése, ha te vagy beteg.
A fontos itt az, hogy tudd, minden a Te döntésed, még akkor is, ha azt nehéz volt meghozni.
A másik fontos, hogy az, hogy most nem utazhatsz, nem azt jelenti, hogy nem is fogsz. Ha az utazás a második, harmadik helyre esik ezen a listán, akkor adj hozzá egy időpontot. : akkor utazom megint, amikor a gyerekem 14 éves lesz. Vagy akkor, amikor jobban leszek. Vagy, amikor kiadják a könyvem. Soha ne szerepeljen egy “majd” szó mellette, mert mint tudjuk az sosem jön el.

Kedves olvasó! A nehezén túl vagyunk. Megálmodtuk és céllá alakítottuk a fejünkben kószáló vágyakat. Megtanultunk leszámolni a kifogásokkal, kérdéseket feltenni saját magunknak, prioritizálni, és a körülményeinket döntésként megélni. Leszámoltunk a két álom gyilkossal, a DE-vel, és a MAJD-dal. Most pedig felállhatunk a rajtvonalhoz, jön az igazán izgalmas rész: utazásunk megtervezése. Tiszta sor, hogy most pörögnek a fejedben a gondolatok, de remélem, hogy ennek a java izgatottsággal átitatott, és ígérem, ha bármi kétely merül fel, a következő két részben az is lecsitul majd.