Aggódva néztem ki Hornie ablakán. A szél úgy rázta a fákat körülöttünk, hogy a hegyek is mozogni látszódtak. Kiskorom óta utálom a szelet. (Na igen, a legjobb országba jöttem). Olyan érzés fog el szeles időben, mintha mindjárt itt lenne a világ vége. Hoki kikapcsolta a motort, összenéztünk, majd ő jelentőségteljesen kinyitotta az ajtó, ami azzal a lendülettel ki is vágódott. Az egész kocsi beleremegett. Urbi is kiszállt az autóból. Hát, majdnem szó szerint. Én még mindig a világvégét érzékelve néztem, ahogy a srácok elbotorkálnak valameddig, harcolva az elemekkel. Az én agyamban meg folyton mentek a gondolatok: “Nem kellene belevágni. Már túl késő van ahhoz, hogy megmásszuk a hegyet. Ilyen időben nincs is semmi értelme túrázni.” Már jó pár perce nem láttam a fiúkat, akik azért szálltak ki a kocsiból, hogy megnézzék honnan indul a három napos túra.  Amikor végre előkerültek, kiderült, hogy a nem is jó helyen vagyunk. Még vagy 30 percnyire vagyunk az információs pulttól.

Mikor odaértünk, kiderült, hogy nem sokat fog javulni az idő. Nálam hamar eldőlt: nem megyek, de nem tartom fel a fiúkat. Nem sokkal az előtt, hogy felértünk a tóhoz, a Facebookon írt nekem egy backpacker.hu olvasó, és kiderült, hogy nagyon közel vagyunk egymáshoz. Na jó, 150 kilóméterre. Ők Napierben voltak aznap éjjel. Miután Urbiék összepakoltak az útra, én kivittem őket az indulási pontra, és búcsút intettünk egymásnak.

Ahogy kiszálltak az autóból, bekapcsoltam a zenémet, és rögtön tudtam, a legjobb döntést hoztam meg. Úgy éreztem, mintha ezer éve nem lettem volna egyedül. Felhangosítottam a zenét, és torkom szakadtából énekeltem végig a 2 órás utat.

Az olvasók, akik Napierben voltak, egy kempingben szálltak meg. A Finczáék. Három éve élnek itt, most szobafestőként és dekor-festőként dolgoznak együtt. Annyira sok időt töltöttek együtt, hogy a közös vacsoránk alkalmával olyan érzésem volt, mintha inkább egy emberrel beszélnék, mint kettővel. Nem sok mondatot fejezett be az, aki elkezdte. Csapatmunkában beszéltek. Elképesztő volt. Egy üveg bor elfogyasztása után Reni meghívott egy forró zuhanyra. A kempingbe, ahol megszálltak, egy egydollárossal lehetett 5 perc meleg vizet kapni. Bele sem merek gondolni hogy nézhettem ki, ha meghívtak arra a zuhanyra. Legutoljára Lucáéknál láttam fürdőt.

Teli hassal és tisztán ültem vissza a kocsiba,  mert találtam ingyenes parkolót, ahol nem büntetnek meg, ha a kocsiban alszom.  Betettem egy részt a Jóbarátokból, és reggelig a hátsóülésen aludtam.

Napkeltekor nekiálltam a rutinnak a parkolóban. Csináltam magamnak zabkását meg kávét. Majd mosakodás a nyilvános wc-ben. Csak amikor azt megközelítettem, akkor vettem észre, hogy mennyi kocsi van a parkolóban. A wc-re is sorba kellett állni. Gyorsan körbepislogtam, hogy van- e másik wc, amit nem vettünk észre. A mögöttem álló lány legyintett:”Nincs több, csak ez a kettő. Tudom, mert már 2 hónapja ebben a parkolóban élünk”. Na igen. Nekem is elkerekedtek a szemeim. Kiderült, hogy a legtöbb kocsi állandó lakója a parkolónak, és innen járnak gyümölcsöt szedni. Így nem kell lakbért fizetni. Így is lehet, nekem mondjuk eddig nem terjed a komfort zónám.

A hétvégét Napierben töltöttem. Kicsit felzárkóztam a bloggal, naplementét és holdkeltét néztem. Jöttem –  mentem, rendbe tettem a lelkem.

Estére egy másik szállást néztem ki magamnak és Hornienak. Amint behajtottam a kempingbe, azt láttam, hogy csak lakóautók vannak ott. Megkérdeztem egy épp arra járó embert, hogy szerinte maradhatok-e. Sok helyen csak “self-contained”, vagyis önállató autót engednek be. Meg tudtam, hogy valóban nem jöhetnék be, de a ranger-ek most mentek el. Ők ellenőriznek mindenkit, és már nem fognak visszajönni az este folyamán.
Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem maradok ott. A szabály az szabály. Áthajtottam egy másik kempingbe.
Az út legvégén volt, és elvileg ingyenes. Sorompóval volt elzárva, amit egy dollárossal lehetett felnyitni. Előkerestem a pénzt. kiszálltam, bedobtam a pénzt, a sorompó felnyílt és lecsukódott, még mielőtt beszálltam volna a kocsiba. Egy “azanyád” felkiáltással kezdtem elölről az egészet.

Öt perccel és pár dollárral később már bent is voltam. Nagyon cuki kis hely volt. Zuhany, konyha, közösségi hely. Kezdett kicsit gyanús lenni, hogy ezt mind ingyen. Nahát, milyen cukik ezek a Kiwik – gondoltam. Gyorsan melegítettem magamnak vizet a kínai porlevesemhez. Amikor valaki rámkiabált. “ Te jöttél a BigHorn-nal? “(ez lenne Hornie). Egy nagyon morcos ember állt mögöttem. Láthatólag nem örült az érkezésemnek. A szemei vérben forogtak, és esküdni mernék, hogy kis füst is szállt ki az orrából. “Én jöttem igen. Talán valami baj van?”

“Te kis rohadék! Azt gondoltad, hogy ingyen bejöhetsz ide? Te ingyenélő, Te! Hogy gondoltad ezt? Meg akarsz lopni???” Na erre nem számítottam. Arra gondoltam, hogy másnap körbenézek hol lehet fizetni, hiszen minden be volt már zárva mikor érkeztem. Ezt el is mondtam a méregzsáknak, aki már a rendőrséget akarta rám hívni. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült megnyugtatnom. “ Honnan jöttél, melyik országból?” Tudom, hogy pár embernek most átfutott az agyán, hogy valamelyik kedves szomszédunkat mártsam be, de én kihúztam magam és megmondtam, hogy magyar vagyok. Ezzel sikerült beléfolytanom a szót. Nem hiszem, hogy erre számított, de abban sem vagyok biztos, hogy tudta hol van. Egy biztos, nem volt kedve elsütni a “Hungry” viccet.

Cserébe viszont meglátta, hogy meleg víz van nálam, amit az ő vízforralójával csináltam. Már benne volt a levesem, amit kiöntetett velem. Elképesztően megalázó volt ez az egész. Az is, ahogy kikísért.
Ha nem támad le, csak megkérdezi, hogy mikor szándékozom fizetni, akkor mindenképpen maradtam volna. Szerencsére nem így történt, így nem kellett a világ legnagyobb tahó-kiwiének pénzt fizetnem.

Nem volt hova mennem. A parkoló bizonyára már megtelt. Nem volt elég jó a kocsim a másik kempingbe. Innen meg már el is zavartak. Végül úgy döntöttem, ha jönnek ellenőrizni a másik a kempingbe, akkor majd kimagyarázom. Nem volt nyugodt álmom. Azon az éjszakán megértettem, hogy min mehet keresztül egy hajléktalan. (Ha úgy vesszük most én is az vagyok – bár ezt a gondolatot még egy kicsit emésztgetem). Nem az a szörnyű abban a helyzetben, hogy a szabad ég alatt kell aludnia, hanem az, ahogy az emberek bánnak vele. A társadalom szélére került, és a legnagyobb problémája bizonyára nem az, hogy hol alszik, hanem az, hogy hol van az a hely, ahol nem rúgnak bele. Nem tudom, hogy velem mikor beszéltek így utoljára, de ha a kiskosztümömben lettem volna, valószínűleg megadta volna nekem a bizalmat ez a kis tahó is. Legalább arra, hogy elmagyarázzam a helyzetet.