Kinyitottak a teraszok, lassan elkezdünk visszaállni a régi életünk ritmusára. Erzsébetváros felvette régi mordori arcát, komment-háborús vasárnap a felelőtlenségről, én meg még mindig szívinfarktust kapok, ha valaki megköszörüli a torkát tőlem pár méterre, vagy nem sikerül 1.5 méterre leülni a kerthelyiségben. Várom, hogy hasson a szputnyik, és közben azon gondolkozom, hogy vajon más is küzd-e az újranyitási szorongással.

Időnként csinálok több napos lé-, vagy éppen vízböjtöket, amikor nem eszem semmit. Ezek kifejezetten jó hatással vannak rám. Néha a kihívást nem is az jelenti, hogy ne egyek szilárd ételt napokig, hanem hogy visszaálljak rá a böjt végeztével. Gyakorlatilag most ezt érzem, csak szociális interakcióval.

Akik régóta olvasnak, bizonyára kitalálják: meglehetősen szociális típus vagyok. Kifejezetten extrovertált. Kiskorom óta imádok színpadon állni, beszélni, de legfőképpen körbevenni magam nagy társasággal. Szóval nem volt könnyű döntés, hogy az elmúlt, úgy 6 hétben folyamatosan otthon voltam – hétvégi kirándulásokkal, napi sétákkal, sporttal megfűszerezve. Alapvetően nem volt ezzel problémám. Viszont, most, hogy vissza kellene menni emberek közé, érzem, hogy kicsit Maugli lettem. 

Ma reggel, ahogy egy barátommal kávéztam, azt vettem észre, hogy szorongok. Mert túl közel ülnek mellettünk azok a lányok. Mert egyszerre hárman voltunk bent az üzletben, ami kicsi volt, de nem tudtam mennyien lehetünk. Szorongtam, amikor hallottam körülöttem köhögni valakit. 

Erről az élményemről aztán meséltem a nemzetközi vállalkozói mastermind-on. Négyen vagyunk nők, a világon szétszórva: Lisszabon, Budapest, Tel-Aviv és Bali. Mindenhol más korlátozások vannak érvényben. Jelenleg én vagyok a legszorosabb helyzetben. Szóval elmesélték, hogy az, amit tapasztalok, egy úgynevezett reintegrációs szorongás. Így már volt értelme annak, ami történik. És annak is, hogy erről írjak. 

Nekem ez több lépcsős volt, ezeket észleltem magamon:

1. A Fordított FOMO

A FOMO (fear of missing out = lemaradástól való félelem) egy népbetegség. Az elmúlt egy évben erősen érintett, amikor azt láttam, hogy a nomád barátaim Mexikóban vagy Ko Phangan-on mennyire jól érzik magukat. Viszont ahogy egyre közelebb került a szabadság, attól kezdtem el félni, hogy lemaradok azokról a célokról, amire most minden figyelmem és energiám megvan. Gyakorlatilag elkezdtem attól tartani, hogy megáll minden, amit eddig felépítettem, ha nem koncentrálok rá ennyit. Ezt hívom fordított FOMO-nak. 

Úgy éreztem magam, mint egy versenyló az utolsó pár méteren. A tudatom meg a zsoké, aki kis pálcával üti a hátamat, hogy beérjünk! 

Most összesen négy projekten dolgozom, és ebből három építési fázisban van, a negyedik pedig egy egyedi szálláshely. Ez utóbbi már valamennyire automatizálva van, de most van annak az ideje, hogy a nyárra megtöltsük a naptárat. Szóval, volt mivel lefoglalnom magam. 

Teljesen más volt otthon lenni, mint egy éve. Most ezerrel tudtam dolgozni, mert van remény, hogy vége lesz. És akkor készen kell lennie mindennek, hogy megint megéljem a szabadságom. Illetve, hogy legyen pénzem arra, hogy megéljem a szabadságom. 

Nagyon érdekes, hogy a remény hogyan változtatja meg az erődet. Volt egy elég kemény és kegyetlen kísérlet erre, amit a napokban olvastam.

Az ötvenes években Dr. Curt Richter a remény hatását vizsgálta a motivációra. Egy patkányt egy vízzel teli vödörbe helyezett. A szegény állat 15 perc után feladta az úszást, és elmerült a vízben. Ekkor ő kivette, megszárította majd kis idő elteltével ismét vízbe rakta. Ezek után az állat 60 óráig úszott. Tudta, hogy van remény és ez erőt adott neki. 

Az én fejemben úgy él ez a történet, hogy utána megint kiszedte az állatot, és egy nagy mezőn elengedte, ő pedig boldogan élt, amíg meg nem halt. (Naiv pislogás)

Szóval, ahogy lett egy határideje a karanténnak, én is turbó fokozatra kapcsoltam, meló, egészséges étkezés, sport és rutinok karbantartása téren. 

Érdekes volt megélni azt, hogy milyen az, amikor nincs zavaró körülmény, ami elvonná a figyelmem. Milyen az, amikor csupán annyi a dolgom, hogy odafigyeljek a mentális és testi egészségemre, és a vállalkozásaimra.  

Végeredmény: Jópofa, de rohadtul nem fenntartható. Szóval ideje volt megtervezni a kiutat. 

2. Fázis – Kapaszkodók találása a bizonytalanságban

Ezek után nekiálltam tervezni. Az albérletem kihúzták alólam, de jött egy lehetőség Lisszabonba menni egy hónapra. Az orrom előtt egy brutál építkezés is folyik, szóval teljesen egyértelmű jeleket kaptam, hogy itt az ideje megint tovább állni. Miután beoltottak, már szinte kezdem elhinni, hogy lassan vége ennek a rémálomnak. 

Megjegyzem, nem egyszerű úgy utazást tervezni, hogy az országunk még fényévekre van attól, hogy leminősítsék a vörös jelzésről sárgára. Szóval ezerrel drukkolok, hogy az oltottaknak ne kelljen karanténba mennie Lisszabonban addigra. Illetve, hogy igazam legyen, és az EU elfogadja a keleti oltásokat is.

3. Fázis – A két oltás között 

Komolyan mondom, ez a legrosszabb. Megnyitnak a teraszok, én meg szaklapokat olvasgatok, hogy mikortól lehet megint emberek közé menni. 17-18 nap az első oltástól számítva. Érzem, hogy nem logikus a pánik, de a végén már nem akarom elrontani.
Ahogy körbekérdeztem, ezzel sokan vannak hasonlóképpen. Ez az időszak egy kemény idegőrlés.

4. Fázis – Az okos visszaintegrálódás

És most nem a felelősségteljesről beszélek az első szombati armageddon alapján. Hanem arról, hogy hogyan tudom megint visszaengedni az életembe a normális dolgokat úgy, hogy ne szorongjak tőle. Nekem ez a tervem:

• A saját tempómban. Adni magamnak időt arra, hogy csak olyan helyzetbe menjek bele, ami nem stresszel. Nálam ez azt jelenti, hogy amíg nincs második oltás, addig csak kint üldögélek, lehetőleg kevés emberrel. Viszont elkezdem növelni a társaságot, a hangzavart, az impulzusokat és remélhetőleg az érintést is. 
• Őszinte vagyok magammal, és figyelek a belső monológra. Vagyis figyelek arra, hogy ha jön egy lehetőség, az lelkesít vagy szorongok tőle. Kizárom a FOMO-t, vagyis nem érdekel, hogy mások mit csinálnak. Mindenki máshogy éli meg ezt a helyzetet. 
• Előre tervezek – egy csomó ismerősömnek írtam, hogy találkozzunk. Olyanoknak, akik feltöltenek. Vissza kell rázkódni abba is, hogy az ember szervezzen talikat.
• Élvezem a csajos részét a kijárásnak. Szépen felöltözöm, smink, meg minden. Ez sem volt könnyű. Már nem is emlékeztem, hogyan is kell:D

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a jelenség nem jelentkezik mindenkinél. Sokan még mindig azt gondolják, hogy nem létezik a vírus. (???) Sokan választják a társaságot, a vírus ellenére is, és valamiért nem szoronganak. Nagyon meglepődtem rajta, hogy engem ez így érintett, és azért írtam meg a cikket, hogy ha netán másnak is nehéz, tudd, nem vagy egyedül.

See you on the other side, brother!