Chilén keresztül léptük át bolíviai határt. Bolívia pillanatok alatt a kedvenc országom lett – igazi “dimenzióugrás”, ahogyan én nevezem.

Semmi sem olyan, mint ahogy azt otthon megszoktad: édeskés illat terjeng a levegőben, a nők vicces kis kalapban sétálnak az utcán, a szállás udvarán keresztül szárítják a lámahúst, az emberek pedig hatalmas kokalevél golyókat tartanak a szájukban.

A semmi közepén, egy kiégett busz melletti kis viskóban álltunk meg a dzsippel, hogy ellenőrizzék az útleveleinket. Az országba a Salar de Uyuni sósivatagon keresztül léptünk be. Azt hiszem, ez a világ egyik legszürreálisabb helye. Csodálatos tájakon jártunk a négy nap alatt.

A következő város, ahol megálltam, szintén lélegzetelállító volt: Potosi.
Ez a legmagasabban fekvő (4000 m!) város a világon. Ma is híres az ezüstbányáiról, de régen Párizzsal vetekedett a fontossága. A helyiek szerint legalábbis…

Ezekbe a bányákba kevéske pénzért beviszik a turistákat. Egy pillanatig nem gondoltam, hogy ennyire veszélyes lesz. Rendesen beöltöztetnek mindenkit, sisak, gumicsizma, arctakaró kendő, majd az első állomás a bányászpiac, ahol üdítőt és dinamitot vásárolhatsz ajándékba a bányászoknak. Igen, dinamitot vittünk a hátizsákunkban. A bányában egy pillanatra sem állt le a munka, amíg bent voltunk. Néha kiabáltak: “El az útból!”, és már robogott is el mellettünk a kocsi, amit két bányász tolt.

A bányában négy szint volt. Az első még úgy ahogy elment, de a másodikhoz egy nagyon vékony és szűk peremen kellett végigmásznunk. A hátizsákban lévő dinamit pedig csak fokozta a helyzet veszélyességét. Rozoga létrán másztunk át a harmadik szintre, ahol legalább már nem kellett guggolnunk, hanem fel tudtunk egyenesedni. A negyedik szinthez egy következő rozoga falétra vezetett, ezután csak kúszva tudtunk tovább menni. Az idegenvezetőnk rámutatott két bányászra, akik az alagút végén ástak. Azt mondta, a bánya egy hete beomlott. Bent maradt legalább három ember. Nem tudjuk, életben vannak-e még. Se média, se rendőrség, se mentők. Csak két önkéntes bányász, akik próbálták őket kiásni.

Visszafelé még nagyobb volt a megpróbáltatás. Komoly erőfeszítés volt a szánkat eltakaró kendőn keresztül levegőt venni, az alapból is oxigénhiányos magaslatokban. Volt olyan pillanat, amikor azt hittem, nem élem túl a kúszást. Végül megláttuk a fényt az alagút végén. A bányában sok gyerek is dolgozik, napi 8 órát, heti hét napban. Elképesztő és elkeserítő élmény.

La Pazban folytattam az utamat, ahol bringára pattantam és leszáguldottam a világ legveszélyesebb útjának kikiáltott szerpentinen. Bringával nem annyira félelmetes, de a hely két busznak nem elég. Az egyiknek tolatnia kell, ha szembetalálkoznak. Ilyenkor történik a baj.

La Pazból érdemes felutazni kis minirepülővel az Amazonas dzsungelbe (ha nincs pénzed a repülőútra, a másik megoldás a Death Road – busszal). Rurrenabaque egy alternatív turistaközpont, ahonnan a “Pampas” és mindenféle egyéb dzsungektúra indul. Ezen a három napon kis cölöpházakban adnak szállást, a napi utazás pedig kizárólag tutajjal megoldott. A programban sok érdekesség között piranja pecázás és anakonda vadászat is szerepel, ráadásul bizonyos helyeken lehet rózsaszín delfinekkel úszni a természetes közegükben.

Bolívia érdekes, gyönyörű és hihetetlenül olcsó (ha már kifizetted a repjegyed).
Ha kíváncsi vagy egyéb beszámolókra, látogass el a www.backpacker.hu oldalra!