A TE UTAD, A TE UTAD
Ahány ember, annyi út. Minden embernek más az érdeklődése, stressz tolerancia szintje. Van aki a hegyeket szereti, van aki a tengert, van aki mind a kettőt, és van aki csak városokat látogat. Van aki egyedül, van aki párral, de olyan is, aki a macskájával megy világgá.
Nincs két ugyanolyan út, mint ahogy nincs két ugyanolyan ember sem. Ezért eléggé nehéz válaszolnom az olyan kérdésekre a blogon, amik úgy kezdődnek: hogy világgá menjek, mennyibe fog ez nekem kerül? Hihetetlen sok dolgogtól függ ez. Nagyon sok dolgot el kell döntened előtte.
Ez a könyv nem mondja meg, hogy hogyan döntsél, nem egy útikönyv, ami elmondja neked, hogy hol mit kell megnézned, hanem abban segít, hogy te megtervezd a saját utad.
Még mielőtt belekezdnénk, ennek a fejezetnek a részleteibe, szeretném tisztázni, hogy nem is kell mindent megtervezni. Sőt, egyenesen óvva intelek téged, hogy minden szállást, minden buszutat előre kinézz otthon. Az első utamat hat hónapig terveztem, pont kétszer annyi ideig, mint amennyire elutaztam. Megterveztem, hogy honnan hova, hogyan tudok eljutni. Busz menetrendeket vadásztam, térképeket bújtam, önkéntes programokat szerveztem magamnak. Szinte napra pontosan megvolt, hogy honnan hova fogok eljutni.
Aztán megérkeztem Buenos Airesbe.
Hamar be kellett látnom, hogy az önkéntesség, legalábbis az a fajtája, amit eddig csináltam, nem éri meg, se anyagilag, se érzelmileg, és ami a legfontosabb volt, úgy éreztem, nem segítek semmit. Persze az önkéntesség nem ördögtől való, csak tudni kell a módját. Erről majd később lesz szó. A lényeg, hogy nem éreztem azt, hogy három hónapig szeretnék az előre kiszemelt módon, önkénteskedve utazni, ehelyett inkább felvettem a hátizsákom és elindultam arra, amerre kedvem támadt.
Szép lassan megtanultam, hogy számomra az egyik legnagyobb élmény az ismeretlen felfedezése, ami azt is jelentette, hogy hagyok magamnak lehetőséget arra, hogy az adott pillanatban döntsem el, merre menjek tovább. Persze, ehhez kellett az, hogy beletanuljak, hogyan lehet példálul közlekedni Dél-Amerikában.
Kiderült, hogy nem feltétlenül kell előre kinézni a buszokat, mert szinte minden nap indult egy busz a legnagyobb környező látványossághoz. A szálláskereséssel sem volt probléma.
Az úton sok folyamatosan emberekkel vagy körbevéve, akik sokszor, a másik irányból jönnek, és folyamatosan informálnak városokról, amit látni kell, és az ott található szállásokról. A nagyobb turistavárosokban mindig van szállás, ezen nem kell neked még Magyarországon aggódnod.
Azt ajánlom, hogy add meg magadnak azt az esélyt, hogy megtalálj olyan csodás szállásokat, amiket én is csak akkor fedeztem fel, amikor már a közelében voltam.
Így volt lehetőségem egy dzsungel közepén egy kis nyitott faházban élni a hegy tetején, dzsungellel körbevéve Kolumbiában, a folyó mellett megszállni, ahol egész nap nagy fahajókról integettek nekem az indiai turisták, hogy az indonéz mázlimat ne is említsem, ahol a rizsföldeken találtunk egy elárazott luxusvillát, amit négyszáz dollár helyett negyven dollárért kaparintottunk meg.
Olyan ez, mint amikor tudod, hogy fogsz ajándékot kapni, mondjuk szülinapodra. Régen nagyon izgatott voltam, hogy mit fogok kapni ezekre az alkalmakra, de egy idő után, már inkább féltem. Észrevettem, ha valaki nem olyan ajándékot adott, nem találta ki a gondolataimat, akkor az öröm helyett, inkább csalódást éreztem, mert túl nagy volt az elvárásom. (Most már tuti nem akarnál a barátom lenni…). A harmincadik szülinapomat egybekötöttem a búcsúbulimmal. Több mint hatvan embert vártam a Király utcai bárba, és a meghívóba kikötöttem, hogy senki ne hozzon nekem ajándékot. Többek között azért, mert pár nap múlva az  egész életemet be kell csomagolnom egy hátizsákba, és valószínűleg a barátaimtól kapott, két méteres plüss pelikán nem fog beleférni. Tényleg nem is vártam el senkitől, hogy hozzon nekem bármit is. Aztán persze lehet, hogy legbelül bennem volt az is, hogy nem akarok csalódni.
Jó nagy dilemmába hoztam ezzel a legjobb barátnőimet.Nem lehetett meglepetés bulit csinálni, és nem is lehetett ajándékozni sem. Angéla barátnőm azt mondta, hogy még mielőtt lemegyünk bulizni, szeretne velem egy kicsit kettesben lenni, indulás előtt. Akkor már gyanakodtam, hogy mi lehet a fejében, amikor a sötét hajógyári szigetre értünk. Miért pont itt akar velem kettesben lenni? Ahogy kiértünk a szigetre, a bokorból szép lassan előjöttek a legközelebbi barátaim, mindenkinek a kezében egy kínai kívánság lámpás.
A sort a másik legjobb barátnőm, Eszti vezette, aki Németorszgában él, és hónapokig garatntálta, hogy nem tud ott lenni a bulimon. Örömkönnyek szöktek a szemembe, ahogy megláttam, mit találtak ki nekem: a bakancslistám tizedik pipáját, a kínai lámpás eregetését.
A legnagyobb boldogság az volt számomra, hogy egyáltalán nem számítottam erre. Eszembe sem jutott, hogy ennek örülnék a legjobban.
Így van ez az utazással is. Ha mindent leszervezel előre, ha tudod, hogy honnan hova fogsz eljutni, nem csak túlzsúfolod az idődet, de nem adsz lehetőséget az életnek, hogy ajándékokkal lepjen meg. Azt ajánlom, hogy az apró részletekkel ne foglalkozz, amíg még otthon van, de azt nem állítom, hogy nem kell egy két dolgot előre megtervezni, vagy informálódni a helyi sajátosságokról, még mielőtt jegyet veszel egy adott országba.
Ahhoz, hogy fel tudjunk állítani egy büdzsét, kell, hogy legyen egy alap elképzelésünk a keretekről. A későbbiekben ki fogjuk számolni, hogy mennyi pénzre lesz szükséged, és arról is szó lesz, hogy hogyan szedheted össze a kezdőtőkéd.

Prioritások az útválasztásában:
Sok olyan tippet is megosztok, amivel tudsz majd spórolni, ilyen például az önkéntesség vagy a stoppolás. Viszont még mielőtt belevágnánk ennek részletezésébe, szeretném elmondani, főleg az első utazóknak, hogy a lehető legolcsóbb megoldás általában igényli, hogy nagyon rugalmas legyél, mind időben, mind pedig a komfort-zónádban. Illetve ezek a megoldások, mint a stoppolás és couchsurfing, kicsit veszélyesebbek, mint mondjuk egy hostelben aludni.
Ebben a részben megpróbálok mindent elmondani, amit tudok és gondolok a különböző lehetőségekről. Nem csak az a lényeg, hogy olcsón, de az is, hogy biztonságban utazzunk. Mindenkinek más ez a fontossági sorrend.
Egy nap kaptam egy levelet Gábortól, az egyik olvasómtól. A levél rövidke volt. Lényeregtörően elmondta: hamarosan útnak indul, Portugáliába, pár hónapra. Van rá száz eurója. Mit ajánlok? A válaszom rövid volt, és tömör: “Szerezz még pénzt!”
Igazából, azt hittem egy futóbolond talált meg. Pár hónappal később láttam, hogy egy új utazós előadás lesz a városban, az előadó nem más, mint Gábor.  “Úristen, ez megcsinálta”, csaptam a fejemhez, és az egóm megint egy kicsit kisebb lett. A fiatal srác végig stoppolt, otthonról hozott müzliszeleteken élt napokig, couchsurfingezett, és önkénteskedett, de eljutott Portugáliába.
Akkor gondolkoztam el a prioritáson. Számomra ez kivitelezhetetlen lenne, hiszen én kettéharapnám a stoppos-fuvarom sofőrjének a torkát, ha csak müzliszeleten élnék. Nem viselem jól az éhséget, állítólag. Persze még ott van az is, hogy kaptam egy leckét az élettől, ami után nem stoppolok egyedül. Nem stoppolás közben történt majdnem baj, de kettesben maradtam egy idegen férfival, aki ezt a helyzetet ki akarta használni. Számomra elképzelhetetlen tehát, hogy egyedül stoppoljak (most már), és hogy az út szélén aludjak egy hálózsákban.
Az én prioritásom listáján, első a biztonság. Nem hozhatom magam olyan helyzetbe, amiben nagyon kiszolgáltatott vagyok. Tudom, hogy az emberek nagyon nagy része jó, de sajnos élnek köztünk pszichopaták, és ezt a nehezebb úton tanultam meg.
A második helyen nálam is a pénz áll, majd a következő a környezetvédelem, és csak a legvégén a kényelem. Viszont amit megspórolok szálláson, vagy utazáson, gond nélkül elköltöm masszázsra, vagy egy finom ételre.
Mint mondtam, ahány ember, annyi út. Az én útjaimat, és büdzsémet, ezek a szokások  és prioritások alakítják, de ezeket szép lassan tudatosítottam magamban, a sok-sok tapasztalat által. Lehet, hogy most lelkes vagy, és egy “ide nekem az egész világot” hangulattal állsz hozzá a következő rész olvasásához, és az is lehet, hogy most még félsz, és emiatt irreálisan sok pénzre gondolsz, és túl akarod szervezni majd az utad.
Amint ennek a résznek a végére fogsz érni, már lesz egy képed, hogy milyen lesz a Te utad, melyiket választod. Akkor meg már tudunk arra a kérdésre is válaszolni, hogy mennyibe fog ez nekem kerülni.

Mennyi időre tudok elmenni?
A tévedés elkerülése végett, azt, hogy mennyi időre megyünk utazni, nem a pénzünk határozza meg, hanem pont fordítva: az utazás hossza határozza meg, hogy mennyi pénzre lesz szükségünk.
Sok dolog befolyásolhatja a döntésünket, hogy hány napot, hetet, hónapot fogunk utazni, de a pénznek nem szabadnak közte lennie.
Amikor először útnak indultam, három hónapot jelöltem ki magamnak, mert tudtam, hogy annyi a maximális idő, amit a párkapcsolatom túl fog élni, és még a munkahelyemet is meg tudom tartani. Ez a három dolog szerepelt akkor a prioritás-listámon: Utazás, Párkapcsolat és Karrier.
A főnökömmel úgy beszéltem meg, hogy egy hónap fizetéses, és két hónap fizetés nélküli szabadságra megyek.
Indiát és Indonéziát 3-3 hét alatt jártam körbe, már amennyire tudtam. Három hét volt, amit fizetéses szabadságból ki tudtam alkudni a főnöknél.
Bár a rövid utazás is jó, de számomra hat hét után kezd egy kicsit lassulni az utazás, akkor érkezem meg. Ez az idő, amikor már elég időt töltöttem úton, hogy megszokjam az új környezetet, hogy ne szervezzek folyamatosan magamnak programot, és a kultúra mélyére tudjak látni. A másik oldalról pedig: ennyi idő kell ahhoz, hogy sikerüljön megszabadulnom sok olyan rám rakódott stressztől, amit itthon a nyakamba vettem. Ennyi idő után már úgy tudnék hazajönni (ilyenkor még nem szoktam), hogy új szemmel látom az országom, a kapcsolataim, a projektjeim és úgy egészben az életem.
Valószínűleg azt már tudod, hogy felmondasz-e a munkahelyeden, vagy csak szabadságra mész, esetleg fizetés nélküli szabadságra. Szerencsére én mindegyik variációban voltam már utazni, és bár igaz, hogy három hét alatt nehéz megszabadulni az összes stressztől, ami közel 340 nap alatt felgyűlt, még mindig jobban kikapcsol, mintha nem mennék sehova. A flashpackingnek is megvannak a maga szépségei, szóval, ha most nem engedheted meg magadnak, hogy felmondj, még nem ok arra, hogy ne menj világgá.

Fizetett szabadságú utazások szerevezése, avagy a flashpacking
A rövid hátizsákos utazásokat flashpacking-nek hívják. Szerintem ennek is nagyon sok értelme van, de nagyon nagyon strapás. Ilyenkor mindig nehezen engedtem el, sőt igazából egyáltalán nem tudom elengedni azt a rohanást, amit otthon produkálok. Mindenki tudja milyen az, amikor betáblázza a nyaralást: első nap megérkezem, másnap városnézés, harmadnap kirándulás…stb
Azonban, ahogy azt már mondtam, az igazi élmény, amit imádok az utazásban, az a váratlan, a meg-nem-tervezett. Az a sodródás, amiben valahogy nagyon tudok magamra figyelni. Mihez van kedvem, merre szeretnék menni? Otthon még nem tudom eldönteni, hogy mához négy hétre, szombaton, lesz-e kedvem megmászni egy vulkánt. A legszebb emlékeim mindig a véletlenből jöttek.Amikor az ember flashpackel, erre a szabadságra nagyon korlátozottan van lehetősége. Korlátozott szabadság…azt hiszem ebben a mondat összetételben le is tudtam írni mindent, ami a flashpackelésben nagyon zavart.
A baj ezzel, ha valami nem a terv szerint megy, akkor van benned egy kis csalódottság. “Nem láttam ezt, nem jutottam el oda, nem sikerült túráznom…stb”
Az Indonéz utam során, két és fél hét alatt könnyű-búvárkodtam Gilin, tradicionális táncot néztem Ubudban, felmásztam egy vulkánra Malang mellett, érdekes ételeket ettem Yogjakartában, szörföztem Pachitan-on. Egy-két napokat aludtam csak egy-egy helyen, hogy legyen időm mindenre. Közben meg még meg is kellett szerveznem a továbbállásom. Az egész egy őrült rohanás volt, sokkal több stresszel, mint otthon, a szoftver cégben. De egy pillanatig nem bánom, mert ezek a kis utak mind a mai napig csodálatos emlékek, és gyökeresen megváltoztatták az életem.

2013-ban három helyen jártam: Indiában három hetet, Indonéziában két és fél hetet, és Izraelben összesen öt napot. Igen, abban az évben valahogy beakadt az “I” betűnél az országlista.
Had mondjam el, hogyan sikerült ezt annó kiviteleznem:

India 2012 December 28-tól, 2013 Jan 19-ig.

Ebben az évben jöttem rá arra, hogy át lehet vinni a következő évre öt munkanapot, abban az esetben, ha még tárgyévben megkezded a szabadságot. Ez még a mai munkajogban is így van. Tehát, mivel december huszonnyolcadikán kezdtem meg a szabadságot, öt napot hozzá tudtam adni az új év szabadságaihoz. Így 2013-ban már nem huszonhárom, hanem huszonnyolc nappal rendelkeztem. Ráadásul abban az éven, úgy jött ki a lépés, hogy az év utolsó hétvégéje, nevezetesen december huszonkilenc és a január elseje közötti napok, egy hosszú hétvégét alkottak. Így ezeket sem kellett 2012 számlájára írnom. Remélem tudsz követni. Azért itt a lista:

Dec 28, péntek – 2012-es szabi
Dec 29, 30, 31, Jan 1 – Hosszú hétvége, nem kellett kivenni

Az utamból maradt még tizenhárom munkanap, amire szabadságot kértem. Összesen ennyi szabadságot költöttem egy három hetes, feledhetetlen utazásra.

28-13 = Maradt 15 szabadnapom

Indonézia: Augusztus 14-től augusztus 31-ig.
Itt is arra törekedtem, hogy benne legyen az augusztus huszadika miatt, egy négy napos hosszú hétévége, aminek a hétfőjét az utam előtt még ledolgoztam.
Így végül 10 napot kellett kivennem, mivel 14-én délután indultam, és még napközben tudtam dolgozni.

15 – 10 = Maradt 5 szabadnapom

Izrael: Október 30- November 3-ig.
A November elseje, pénteki munkaszüneti nap miatti hosszú hétvégéhez, egy-egy szabadnapot csaptam hozzá. Bár már 30-án elindultam, még aznap dolgoztam, és hétfő éjjeli érkezés után, másnap már mentem is az irodába. Összesen két napot vettem ki.

Maradt három napom karácsonyra, viszton ott it jól jöttek ki a napok, és bele esett egy hosszú hétévége a szünetbe.

Mint látjátok, össze lehetett hozni, de ki kell emelnem a tényt, hogy ahhoz, hogy ez sikerüljön, muszáj nagyon rugalmasnak lenned. Délután indultam, munka után, és kótyagos fejjel jelentem meg, brutális kultúrsokkal az irodában, úgy, hogy előző éjjel jöttem haza egy útról.
De egy kis kreativitással, rugalmassággal valamint, a munkanapok ismertében, simán összejöhet ennyi fizetett nyaralás. Nyilván kellett hozzá egy rugalmas főnök is, de azt tartsd észben, hogyha olyankor mész el nyaralni, amikor alapból nincs annyi munka (Karácsony, nyár vége), akkor nem is fogsz annyira hiányozni.
Tudom, hogy nem mindenki dolgozik ilyen munkaidőben, és van olyan, aki pont hétvégén dolgozik, ügyeletben van. Azért fejtettem ki ennyire részletesen, hogy lásd, meg lehet oldani, és nem azért, hogy lemásold. Lehet, hogy nem úgy jönnek ki a hosszú hétvégék idén, hogy el tudj menni, lehet, hogy neked nem így lesz szerencséd.
Minden évemet úgy kezdtem, általában január másodikán, ha akkor már az irodában voltam és nem Goán, hogy megnéztem az adott évben, hogyan jönnek ki a hosszú hétvégék és a karácsony. Már az első héten megterveztem, hogy mikor fogok utazni, és hogy hova, hány szabadnapot tudok elkölteni, hogy a legtöbb utazás beleférjen.

Sabattical – Fizetés nélküli szabadság
A legtöbb nyugati országban már van rá szavuk, nekünk még csak a fizetés nélküli szabadság jutott, pedig hát nem ugyanaz a dolog.
Korunk nagy betegsége a kiégés, és azt javaslom, még mielőtt a főnöködre borítanád a ceruzatartó tartalmát, gondolkodj el rajta, hogy nem lehetséges-e, hogy egyszerűen csak sok volt az, egyébként szeretett munkád. Hogy egy kicsit kiégtél. Teljesen elképzelhető, hogy sok lett a 2D-s világ, és szeretnél csak pár hónapot, nem excel táblákra gondolni.
Az ilyen helyzetekre találták ki, a fizetés nélküli szabadságot, amit én is kivettem első dél-amerikai utam során. Szerencsére olyan főnökkel dolgoztam együtt, ahova be tudtam menni elmondani, hogy nekem most a legfontosabb az életemben, hogy argentín árvák pelenkáit cserélgessem, és majdnem a főnök irodájában hagytam az állam, amikor ő ezt megértette. Három hónapra kértem magam el, ő pedig egy hónap fizetéses és két hónap fizetés nélküli szabadságot ajánlt fel, már az első beszélgetésünk alkalmával.
Egyrészt tudta azt, hogy év elején indulok, amikor amúgy is olyan nehezen indul be mindenhol a munka, mert még mindenki mákos-guba kómában van, másrészt pedig április után, akkor is dolgozom, amikor mindenki más, sorban veszi majd ki a szabikat. Azt viszont nem tudom, hogy tudta-e, hogy milyen mély lojalitást képzett az alkalmazottjában. Miután visszatértem, olyan hálásan dolgoztam, mint még soha. Ha szombaton valamiért dolgozni kellett, nem érdekelt, este nyolcig kellett bent maradni? Rendeltem egy pizzát, és a felháborodás legkisebb érzete nélkül masszíroztam az egeret addig, amíg csak láttam. Tudtam, hogy egy olyan munkaviszonyban vagyok, ahol nem csak én hozok áldozatot a cégnek, de ők is értem. Azt hiszem, hogy bár rövidtávon nem éri meg egy vezetőnek, hogy ilyen hosszú időre elengedje a beosztottat, hosszútávon igenis nagyon jó befektetés. Egy utazó nem csak a magánéletében tudja kamatoztatni azt, amit út közben tanult, hanem utána, a munkahelyén. A problémamegoldó képessége jelentősen nő, alkalmazkodóbb, könyebben átlát problémákat, és a reakció ideje jelentősen javul. Arról nem beszélve, hogy a stressztűrő képessége olyan lesz egy három hónapos pihenés után, mint a Wall street farkasának. Új ötleteket hozhat be a cégbe, és az biztos, hogy a nyelvtudása is gyarapodni fog.
És ami a legfontosabb, nem kap negyvenhárom éves korában szívrohamot. Nem ég ki.
Hozzáteszem én is úgy mentem be tárgyalni a főnökömmel, hogy tudtam: mennem kell. És azt is, hogy három hónap alatt, decemberben, nem talál majd olyan munkaerőt, akit betanítva, három hónap alatt olyan jól dolgozik, vagy legalábbis annyit tud a cég működéséről, mint én.
Sokan addig sem jutnak el, hogy meg merjék kérdezni, hogy “mi lenne ha”. Pedig szerintem addig kell menni, amíg van egy kicsi remény az igenre. Amíg nincs egy végleges nem.
Volt olyan barátom, aki próbált beszélni a főnökével egy egy hónapos sabbatical-ról. Azonban a főnök ezt leverte. Én azt gondolom, hogy egy olyan munkahelyen nem szívesen dolgoznék, ahol ezt nem engedik meg, bár az én vándorvágyam eléggé elharapódzott mostanában.
Ahogy már említettem, nyugaton, a sabbatical bevett szokás, és ez nem véletlen: azért mert működik, és gyümölcsöző. Ma már sok cég kezd arra rájönni, hogy támogatni egy ember személyes motivációját, a legjobb befektetés, ahhoz, hogy az alkalmazott a munkahelyen is aktívan dolgozzon. Ha egy cégkultúra még nem tart ebbe az irányba, egy idő után nem tud majd lépést tartani előrehaladottabb vetélytársaival, termék vagy szolgáltatás szinten sem, és te is jobban teszed, ha szeded a sátorfádat.

Gap Year
A Gap Year annyit tesz, hogy kihagyott év, legyen az két állás, vagy két iskola között, esetleg a suli és a munka között. Rengeteg olyan német vagy amerikai diákkal találkoztam, aki utazás közben találta ki, hogy hova menjen továbbtanulni. Már hallom is a fejedben a hangot, hogy biztos anyuci megfinanszírozta nekik az egy éves utazást, de ki kell ábrándítsalak. Ezek a diákok általában nyarakat dolgoztak végig, nem jártak el bulizni, se moziba. Egy anyuci-kis-kedvence életképtelen lenne út közben. Az utazás, sohasem a repjegy vásárlással kezdődik, hanem a tervezéssel, és spórolással.
Rengeteg olyan lehetőség van, ahol nem kell vagyonokat költeni egy útra. A különbség annyi, hogy az utazó-csemete még út közben is dolgozik.
Szóval, ha esetleg még tanulsz, és mégis idáig eljutottál a könyven, azt ajánlom, hogy ne add fel. Neked is lesz helyed út közben.
Egy éves fizetés nélkülit is szoktak adni alkalmazottaknak, de szerintem ezzel még nem kellene sokkolnunk a magyar vezetőket. Ilyenkor marad a felmondás, és az újrakezdés. És ezzel sincs semmi gond.
Sokan azt gondolják, hogy ha lesz egy lyuk az önéletrajzukban, CV-kben, örökre eláshatják magukat. Én pedig azt mondom, hogy legtöbb CV-t álmos HR-esek és fejvadászok olvasgatják a kávéjuk mellett, és ha beleírod két cég közé, hogy, hogy szürke lámák sörényét fontad Peruban, egyből ki fog pattanni a szemük. Már nyert ügyed van annyiban, hogy emlékezni fognak rád, és biztos lehetsz benne, hogy rá fognak kérdezni az interjún is, ami pedig garantálja, hogy kicsit felszabadultabb legyen az a beszélgetés. Végre nem arról kell beszélgetni, hogy a szabadidődben olvasni és futni szeretsz, meg moziba járni és kirándulni. Ilyenkor tudsz mesélni arról, mennyire tágított a komfort-zónádon az, hogy éjjel szállást kellett találni egy kicsi faluban, hogy milyen volt elmagyarázni egy grúz kallernek, hogy jegyet szeretnél venni, ami egyértelműen fejlesztette a kommunikációs képességeid, és milyen volt négyed magaddal felmászni egy hegyre az orkán erejű szélben Kolumbiában, ahol végre megértetted milyen is az igazi csapatjáték.
Emberek ezrei jönnek rá arra, beleértve magamat is, hogy mit is akarnak kezdeni az életükkel, egy-egy ilyen gap year után. És olyat is láttam, aki szívesen ült vissza az irodába, mert hiányzott neki. Volt olyan barátom, aki kitalálta, hogy jógatanár lesz, egy másik rájött, hogyan lehetne segíteni anyagilag a non-profit alapú szervezeteknek. A harmadik pedig éles váltással rájött, hogy nem közgazdász lesz, hanem kertész, mert bejött neki a kiwi-szedés Új-Zélandon.
Szerintem megérdemlünk annyit, hogy több helyen kipróbáljuk magunkat, legyen az wc takarítás, vagy hegymászás. Így nem leszünk bajban, ha még mindig nem tudjuk 30 évesen, hogy mik leszünk ha végre felnövünk. Mert a lényeg, pont az, hogy nem kell felnőni, hanem olyan munkát találni, amit játéknak élünk meg.

A “Nincs Terv” Út
Amikor a Nagy Útra indultam, tartottam egy előadást. Ennek a címe: Hogyan menjünk világgá és azért tartottam meg, hogy még egyszer utoljára találkozzam azzal a kis közösséggel, akik rendszeresen jártak az előadásaimra. Tény, hogy sokkal többen jöttek el, én pedig csak néztem, ahogy a nagy tömeg verekedi be magát a Gozsdu udvarba, hogy beférjen az előadásomra. Ez pont egy héttel az indulásom előtt volt, és kétszer is megtartottam, mert annyi érdeklődő volt. Mind a két előadásomon jött egy olyan kérdés, amitől teljesen összezavarodtam. Ez a következő volt: és meddig lehet ezt csinálni? Úgy hiszem szinte minden kérdést meg tudtam válaszolni, de ettől a kérdéstől, teljesen felborultam. Nem is emlékszem, hogy mit válaszoltam rá.
Nagyon sok időnek kellett eltelni, mire megértettem, hogy miért hozott ez a kérdés ennyire zavarba akkor. A tervem ugyanis akkor az volt, hogy NINCS TERV. Annyit tudtam, hogy eljutok Új-Zélandig, de onnan már fogalmam sem volt, és nem is akartam eldönteni. Életemben először nem volt semmi megtervezve, és teljesen rábíztam magam az életre. Volt egy vízumom, és egy kiépült ügyfélköröm. Tudtam, hogy megoldom majd a felmerülő problémákat. Ahogy visszanézek, már értem: azért nem tudtam megmondani, hogy mit tervezek, mert nem tudtam, hogy mit tervezek, és ez a szituáció, amilyen új volt, annyira kellett nekem. Az, hogy nyolc évet dolgoztam egy helyen, folyamatos tervezéssel járt. Mindig tudtam, hogy mi lesz. Ebből kellett nekem egy kicsit kitörni, kicsit kikapcsolni az agyam azon részét, ami mindig agyal, tervez. Mindent elengedni és hagyni, hogy maguktól alakuljanak a dolgok.
Nem mindenkinek van erre szüksége, de nekem abban a pillanatban ezt kellett tennem. Szerintem annak, aki még nem hagyta el Európát, elég nagy feladat egy ilyen “Nincs terv” utazásra elindulni, de nem mondom, hogy lehetetlen. Mondjuk érdemesnek tartom előtte tenni egy kört mondjuk Grúziában, egy viszonylag közeli, de épp elég távoli kultúrában, hogy gyakoroljon, egyáltalán tetszik-e neki ez az utazósdi.
Amikor valaki egy ilyen útra megy, akkor egyrészt kell egy viszonylag nagyobb anyagi tőke, főleg akkor, ha nem akar dolgozni. Azokat is megértem, akik egyáltalán nem akarnak dolgozni, bár egy idő után szerintem érdemes magad valamivel majd “leföldelni”, kell valami ami motivál, vagy kiégsz az utazásban. Menet közben rengeteg lehetőséged lesz arra, hogy munkát találj, nem kell előre ezzel készülni. Az isteni szikra jön majd magától.

A Digitális Nomádok
Ha tényleg egy ilyen útra készülsz most, akkor bezony fel kell kötnöd a nadrágot. A digitális nomádok azok az emberek, akik az irodai munkát magukkal viszik az útra. Ez még annál is több felkészülést jelent, mintha csak úgy elindulnál. Ilyen esetben itthon még érdemes kialakítani egy ügyfélkört, és akkor elindulni, amikor már van két-három ügyfeled, akikből megélsz, vagy egy projekted, amiből fixen várhatsz pénzt. Szép lassan kell átállni erre a lábra. Ha jelenleg még főállásban dolgozol, akkor nehogy felmondj, amíg nincsenek meg az ügyfeleid. Igen, ez dupla annyi munka, de szép lassan el fogod tudni engedni a főmelódat. Fontos még, hogy mindezt megelőzőleg menj be egy könyvelőhöz, és beszélj vele a tervedről. Kell majd egy legális forma, amin belül tudsz majd számlázni.
Amikor már megvannak az ügyfelek, és a cég is, vagy a magánvállalkozó igazolvány, akkor érdemes leülni beszélni a főnököddel. Ilyenkor az a cél, hogy őt is megtartsd ügyfélnek, vagyis, hogy rábeszéld, a munkád egy részét, továbbra is te csináld. Az a helyzet, hogy ez nem is akkora őrültség. Neki nem kell fizetni utánad többé semmit. Se a szabidat, se a betegségeidet, se a telefonszámládat. Nem kell fűteni utánad az irodát, és ami a legfontosabb: nem kell téged motiválnia. A motiváció innentől a saját életed lesz. Az, hogy körbejárod a világot. Nekem továbbra is a munka a legfontosabb, hiszen ezzel tudom fenntartani azt az életet, amit élek. Nincs az a cafeteria, ami ezt tudja nekem pótolni. Jelenleg.
Mielőtt bementem a főnökömhöz, egy két hétig, mindent elolvastam tárgyalástechnikákról. Amikor a mondandóm felénél jártam, a főnököm mondta ki az ajánlatot.
Nagyon fontos a tudatos készülés. Tim Ferris “Négy órás munkahét” című könyvét egy két nap alatt elolvastam.  Mindenkinek ajánlom, aki szeretne Digitális Nomád lenni. a továbbiakban itt ott majd kitérek arra, hogy milyen extra szükségletei vannak egy digitális nomádnak.

Az a fontos, hogy azt a döntést meghozd, hogy melyik irányban gondolkozol. Egy két hétre mennél, vagy azt sem akarod tudni, hogy mikor jössz vissza? A tervezés ebben a fázisában ezt tisztáznod kell magadban, hiszen sok dolog függ majd tőle.

Mikor? – avagy mikor lesz már “majd”?
“Most éppen nem alkalmas, majd jövőre, vagy azután. Majd ha előléptetnek, majd ha vége projektnek, majd ha piros hó esik bla bla bla” – Ezeket a mondatokat nagyon sokszor hallom.
Sok ember szenved idő-hiányban, de ez nem egy állapot, hanem egy személyiség típus tünete. Akinek ma nincs ideje, sosem lesz. Az egész prioritás kérdése.
Leírva, kimondva annyira bugyuta, mégis sok igazság van benne: mindenkinek 24 órája van, és az az ő döntése, hogy ezeket az órákat mivel, hogyan fogja megtölteni. Az “arra van időd amire, akarod” mondás sok embert bosszant, mert nyilván sok kezdő választását az ember később kötelezettségként él meg. Elfejti, hogy ez egy döntés eredménye, valamikor egyszer igent mondott.
Utazás viszonylatában is megállja a helyét, a “most nincs rá időm”, vagy a “jelenleg nem alkalmas”. Én is mindig majd-okhoz kötöttem régen a Nagy Álmom, aztán szép lassan, tényleg lassan 14 év alatt, kiderült, hogy a holnap még csak eljöhet, de a MAJD sohasem.
Van az úgy, hogy nem kamuzik az az ember, aki ezt mondja nekem. Mármint az nem érdekel, hogy nekem hazudik-e, inkább az, hogy magának. Vannak olyan helyzetek, amikor az ember nem utazhat. Igen, van olyan, hogy tényleg nem tud most elindulni pl egy nyolc hónapos várandós anyuka, vagy valaki, akinek most jött élete lehetősége a saját cégében. Viszont nagyon nagyon sok esetben tapasztalom azt, hogy inkább megkapaszkodik az ember abban, hogy MOST nem megy. Soha nem lesz olyan pillanat, amikor minden tökéletes az indulásra. Még akkor is közbe jön majd valami, amikor már tisztán látod, hogy mikor indulsz el, esetleg már meg is van a repjegyed.
Itt is minden azon múlik, hogy hova teszed a hangsúlyt, mi a prioritásod. Sokszor nagyon nehéz két dolog között választani, és el kell fogadni, hogy elutazni egy évre, félre vagy akár három hónapra bizony, sok lemondással is jár.
A macro tanáromból egy mondat maradt meg két félévnyi tanulás után: Bármelyik döntéseddel valamit fel kell áldzonod. Amikor besétálsz egy fagyizóba, végignézed az ízeket, nagy nehezen választasz két-három ízt. Ezzel a döntéssel nem csak két gombócot választottál, de tizennégyet nem választottál. Azokat feláldoztad. Nem tudom, hallottál-e már a a Döntés Paradoxonjáról.
Ez egy TED beszéd, amiben az előadó azt fejti ki, hogy amíg a “szabadság” és a “döntés joga” közé egyenlőséget teszünk, sok esetben a választható lehetőségek sokasága blokkol le minket. Biztos voltál már olyan étteremben, ahol az étlap hosszú-hosszú oldalakon keresztül sorolta az ételeket. Te pedig olvasod, és egyre inkább megnehezíti a döntésed az, hogy nem csak egy dolgot ennél szívesen. Mikor végre megszülöd a döntést, szorongva mondod ki a végső szót a pincérnek, azon gondolkozva, hogy a szarvas gomba helyett, inkább az osztrigát kellene-e választani. Amikor pedig megérkezik az étel, átsandítasz a szomszéd tányérra. Vajon az finomabb, mint amit én eszem?
Ezért olyan nehéz felhúzni egy prioritás listát magunkban. Kapkodunk, hogy mindenre legyen időnk, mert nem tudjuk elengedni, hogy valamit nem választunk, viszont még emellett attól is szenvedünk, hogy nincs időnk arra, amire igazán szeretnénk.
Az idő-management első lépése az, hogy magunkban tisztázzuk a célunkat, legyen az idő a családdal, sportolás vagy egy utazás. Ahogy megszületik ez a döntés, tudjuk, hogy minden mástól kell majd időt elvennünk, és valahogy meg kell békülni ezzel döntéssel.
Ahhoz, hogy el tudj indulni, valójában az utazásnak kell lennie a fontossági sorrended tetején, különben nem fog menni, és tényleg nem lesz rá időd.
Vannak könyvek, és blogok, amik azt mondják, hogy MOST kell elindulni, mert később nem tudod, hogy alakulnak a dolgok, és ott ülsz majd 80 évesen egy fájó érzéssel, hogy sosem szántál rá időt.
Ez részben igaz, de persze nem sokan engedhetik meg maguknak, hogy most rögtön eldobjanak mindent, és vegyenek egy repjegyet.
Én úgy gondolom, hogy nem ma kell elindulnod, de ma kell elkezdened a tervezést. Ma kell kitalálni, hogy mikor tudsz majd elindulni, és mától kezdve minden nap meg kell kérdezned magad, hogy ma mit tettél azért, hogy az előre eltervezett napon, el is tudj majd indulni.

Bár még nem tudod, hogy mennyi pénz kell az utazásodhoz, de egy erősebb becslést, hasra ütés szerűen érdemes adnod magadnak. Vagyis, hogy időben. Legyen az fél év, legyen az egy, de úgy kezdj majd el számolni, hogy legyen egy körülbelüli időpont, mondjuk év és hónap, amikor indulni akarsz. Ahogy ezt kitalálod, már sokkal valósabb lesz az egész projekt. Ez a dátum módosulhat akkor, amikor a helyet tervezed meg, vagy átszámolod az anyagiakat, de most egyelőre legyen egy dátum, amit tologathatsz fejben. Mire a könyv végére érsz, addigra elég információd lesz ahhoz, hogy egész pontos, sőt, napra pontos dátumot adj magadnak. Ahhoz viszont tartani kell majd magad.
Ahogy most meghatározod ezt az időpontot, legyen a szemed előtt, hogy kell pár hónap felkészülni egy nagyobb útra, főleg, ha először mész. Én 6-12 hónap közé lőnék. Tudom, hogy soknak tűnik, és kevésnek egyszerre. És az is lesz mindvégig. Ilyenkor alig várom, hogy végre induljak, de ahogy közeledik az időpont, egyre inkább befeszülök, hogy még annyi mindent el kellene intézni. Ez természetes.

Hova?
Nem mondom, hogy könnyű eldönteni, hogy hova induljunk. Ahogy mondani szokás: még nem voltam mindenhol, de rajta van a listámon. Lehet, hogy már kitaláltad, hogy hova mész, hiszen Te is több éve vágysz rá, mint én Buenos Aires-re. De az is lehet, hogy rábukkantál egy olcsó repjegyre véletlenül, valahova, ami valamennyire vonzott. Az elkapkodott jegyvásárlás előtt azért van egy két dolog, amit nézz meg.

Az éghajlat és az időjárás:
Alig vártam, hogy a havas New York-ból végre eljussak Dél-Amerikába, Ecuador fővárosába. Szoktam mondani, hogy én napelemmel működöm. Az ősz és a tél elég rossz hatással van rám, így már hetekkel,  sőt hónapokkal az indulásom előtt, az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, hamarosan végre sütni fog a nap, januárban. Csak érjek már Quitóba.
Éjjel szált le a gépem, nagy vigyorral léptem ki a reptérről, de csakhamar az arcomra fagyott a mosoly. Szó szerint. Egy dologgal nem számoltam: Quitó elég magasan van, így még nyáron is nagyon hideg van. Ráadásul az El Nino jelenség is épp tombolt, ami a kontinens ezen a területén sok esőt ígért. Mivel én azt gondoltam, hogy Dél-Amerikában nyár van, minden téli cuccomat New York-ban hagytam, így nagy kapkodva kezdtem behozni a lemaradásom az Ecuadori időjárást illetően, és ránéztem az időjósra mobilomon. Megint abba a hibába estem, hogy azt hittem tapasztalt utazó vagyok, és nekem már nem kell fölösleges köröket járnom. Tévedtem.
Nem lehet azt mondani, hogy Dél-Amerikában vagy akár Dél-Kelet Ázsiában milyen időjárás van egy adott hónapban, mert ez országonként, sőt, tájegységenként változó. Sőt, még az olyan jelenségek, mint az El Nino, külön bonyolítják a dolgot.
Szóval mielőtt megvennéd a repjegyed valahova, érdemes felkeresni megint egy-egy oldalt, ahol részletes információt kapsz az adott térség időjárásáról.
Szinte az összes oldal három kategóriába fogja sorolni, hogy mikor érdemes útrakelni: Alacsony, Közép és Magas Szezon. A legtöbb turistával a magas szezonban fogsz találkozni, ezért éremes utána nézni, hogy mit jelent a többi szezon is.
Indonéziában például novembertől márciusig van az esős évszak, de sok utazó jobban kedveli ezt az időszakot, mert alacsonyabbak az árak, és a napi pár óra eső, teljesen kiszámítható, és egyáltalán nem zavaró.
Az, hogy melyik szezont választod teljesen tőled függ, de érdemes tudni, hogy mire számíthatsz.

Biztonság
A másik nagyon fontos dolog, aminek utánanézek, az az ország biztonsága. Kolumbiát például nagyon veszélyes országnak tartják, pedig sokat változott az elmúlt időszakban, és ha elkerüljük a nagyvárosokat, akkor teljes biztonságérzettel lehet az utcán sétálni.
Vannak olyan országok, ahova nem javasolt utazni, mert épp háború, polgár-háború zajlik. A leghitelesebben a konzuli oldalakon találunk információt arról, hogy mehetünk-e egy adott országba. Ezeket a javaslatokat érdemes betartani.
Egyedül utazó nőknek itt egy lépéssel többet kell megtennie, mert az, hogy nincs háború egy országban, még nem garancia arra, hogy ott nőként lehet utazni. Az interneten sok olyan fórumot megtalál az ember, ahol bővebb információt tud szerezni arról, hogy utaznak-e az adott térségben egyedül nők. Ilyen oldal például a tripadvisor fóruma. Szerintem nagyon hiteles és friss adatokat lehet találni bármilyen témában.

A kultúr-sokk faktor
Egy kelet-indonéz szigeten sétáltam egy barátnőmmel pár éve. Gond nélkül szökkentünk át egy szemétrakás felett, jobbra tőlünk leomló házak, beszólogató helyiek, hangos dudálások, zűrzavar. De mi ezt már megszoktuk. Megkérdeztem a barátnőmet, hogy vajon mit szólna ehhez a közeghez bármelyik otthonülő barátnőnk, ha egyszer csak valahogy ideteleportálódna. Mind a ketten egyetértettünk abban, hogy valószínűleg sokkos állapotba kerülne úgy két perc alatt.
Többször nagy szerencsém volt, mert véletlenül úgy terveztem meg az utam, hogy egy “könnyű” helyen kezdtem. Dél-Amerikában Buenos Aires volt az indulópontom, ami több helyen nagyon hasonlít a szülővárosomra, Budapestre. Onnan szép lassan ereszkedtem bele az egyre keményebb környezetbe. Ezzel a fokozatossággal már nem volt annyira nehéz szembenézni a la paz-i boszorkány piacon látott, szárított láma embriókkal. Ha egyből a bolíviai fővárosba érkeztem volna, valószínűleg sokkal nehezebb dolgom lett volna.
Akkor kezdett tudatossá válni, hogy mennyire sokat számít az, hogy jó helyen kezdjük el az utazást, amikor Indiában megint szerencsésen választottam: Goán kezdtem meg a három hetes utazásom. Bár már akkor voltam Europán kívül, India így is meglepett. Goán nagyon sok a turista. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy több emeletes feszített víztükrű medencés Luxus hotelek szegélyezik a tengerpartot, ez még mindig India. Kicsi bugalók, vigyorgó, fejüket ingató helyiek, és tikka massala minden mennyiségben. De itt azért nem néznek meg, nem fogózkodnak veled a helyiek, mint ahogy azt akár délen teszik. Az első pillanatban beleszerettem az országba, és csodálkoztam azokon, akik fintorogva beszélnek erről a csodáról. Hiszen ez maga a paradicsom! Kicsit büdös, kicsit koszos, de akkor is…ez India!
Csak akkor értettem meg, hogy mi történt, amikor már én is észak-Indiában utaztam. Ott már nem kicsit volt koszos és büdös, és a szegénység látványa engem is nagyon lesokkolt.
Kell ahhoz, egy lelkierő, hogy keresztül nézz a borzalmakon, ami a szemed előtt van. A halott kisbabával kolduló anyukán, a férfin, akinek se keze, se lába, és úgy koldul a porban. Azt írom: keresztül kell ezeken nézni, és ezt a legnagyobb jó indulattal teszem. Valahogy meg kell tanulni azt, hogy az országot ezzel együtt tudjuk elfogadni, mert lássuk be, a sajnálatunk nem sokat fog nekik segíteni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem látjuk mi történik, és nem hagyjuk, hogy változtasson rajtunk valamennyit a látvány.
Ha én is ezt láttam volna először Indiából, keverve a szeméttel, amiben térdig gázoltam, a szagokkal, ami miatt sokszor csak úgy tudtam közlekedni, hogy az orrom elé szorítottam egy kendőt, akkor valószínűleg én is utáltam volna az egészet. Ehelyett szerencsére hagytam, hogy szép lassan szokjam meg a látványt.
Egy erős kultur-sokk el tudja rontani az egész utadat. Mindenki azért szeretne utazni, hogy valami mást lásson, és ezért van, aki nem foglalkozik azzal, hogy úgy tervezze meg az útját, hogy beleszámolja ennek veszélyeit. Ez a sokkos állapot nem azt jelenti, hogy egy kicsit megijedsz, vagy van pár rossz pillanatod. Erős paranoia tör rá ilyenkor az emberre, folyamatosan feszült, gyakran depresszióba is esik. Bizony fizikai tünetei is vannak egy ilyen élménynek: hányás, hasmenés, fejfájás. Alattomos egy dolog ez a kultúr-sokk, mert sokan azt hiszik, hogy csak rosszat ettek. Ezért innentől kezdve, elkezdik azt nézni, hogy hol esznek, és már előre aggódnak amikor meglátják az eléjük letett tányért: “Vajon ebbe bele fogok betegedni, megint?” – mondanom sem kell, hogy ezzel a hozzáállással több esély van arra, hogy valaki visszaessen.
A tervezésbe tehát be kell számítani azt, hogy nem tudod előre, hogyan fogsz egy nagyon erős kulturális különbségre reagálni. Kezd az utad egy olyan hellyel, amit még könnyen lehet viselni, és onnan ereszkedj bele a “sűrűjébe”.
Ha alapjában ezt a könyvet egyedül olvasod, úgy értem, hogy nincs valaki, aki ugyanannyira izgatott az utazás miatt, mint te, akkor most térjünk ki a Nagy Mumusra: arra, hogy kivel utazzunk. Az első utamnál idáig jutottam: meg volt, hogy mennyi időre, mikor és hova fogok menni. Akkor már lelkesen meséltem mindenkinek, hogy januárban elmegyek. Egyszer egy friss barátnő nagyon belelkesedett az ötleten, és ragaszkodott hozzá, hogy velem jöjjön. Mondtam, hogy semmi kifogásom ellene. Én ekkor indulok, ennyi időre. Ha van kedved, csatlakozz. Azt viszont tudtam, hogy ez az ő döntése, ami az én utamat nem tudja már befolyásolni. Ahogy sejtettem pár nap múlva visszavonulót fújt. Megannyi történetet hallok, ahol sok ideig együtt terveznek egy utat, akár egy pár, akár két barát, és végül az egyik meggondolja magát, esetleg a kapcsolatból is kiszáll. A másik meg magára marad a tervekkel, és nem mer belevágni. Szerintem ha már eldöntötted a három legfontosabb dolgot: hova, mikor és mennyi időre, ne nagyon változtass rajta.

Kivel?
Félünk az egyedülléttől. Annyira, hogy amint egyedül maradunk, megijedünk a csendtől, ami keletkezett, és egyből telefont nyomkodunk, rádiót hallgatunk, bekapcsoljuk a tévét. Sokszor kérdezik, hogy solo utazóként nem vagyok-e magányos. Ennyire nem értjük az egyedüllétet. Összekeverjük egy másik szóval: a magánnyal, pedig semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz. A magány, egy olyan élmény, ami akkor is ránk törhet, amikor rengeteg ember vesz minket körbe. Amikor körülöttünk senki nem érti, hogy miről beszélünk, vagy éppen mit érzünk. Persze jöhet a magány akkor is, amikor egyedül vagyunk, de ez nem jár kéz a kézben.
Milyen jó az, amikor az ember végre végig tudja hallgatni egy gondolatát anélkül, hogy kívülről bárki beleszólna, befolyásolná. Végre el tudja dönteni, hogy mi az ő véleménye. Szeretek egyedül lenni, annak ellenére, hogy szeretem az embereket. Valószínűleg pont azért szeretem az embereket, mert találok időt magamra. Úgy gondolok magamra, mint egy kapcsolatra. Szánok rám időt. Minőségi időt. Hagyom, hogy a gondolatok lecsituljanak, kiélesedjenek, megerősödjenek. Megkérdőjelezem magam, válaszolok magamnak. És amikor egyedül, egy barát védőárnyéka nélkül, képes vagyok arra, hogy végigmenjek egy indiai pályaudvaron, akkor is, amikor nincs ott velem senki, akkor egyre hangosabban beszélek magamhoz. “Minden rendben lesz. Meg fogod oldani. Legyél bátor, emeld fel a fejed, tűnj keménynek. Kemény vagy.”  Vigyázok magamra, mintha egy másik emberre vigyáznék. Nyugtatom magam, mintha valaki más lenne velem, akit nyugtatni kellene.
Persze nem csak félek. Van az úgy, hogy olyat látok, amit senki más rajtam kívül nem lát, mert csak én lehetek szemtanúja egy csodának. Egy naplementének. Egy delfinnek a tengerben. És még mielőtt elkezdenék azon sajnálkozni, hogy mennyire fáj, hogy nem sikerült ezt az élményt megosztanom másokkal, megköszönöm a pillanatot, mert úgy érzem, ezzel én lettem megjutalmazva. Hogy senki másnak a kedve ne ronthassa azt el. Szerintem jobb egyedül átélni egy csodálatos pillanatot, mint valakivel, aki nem értékeli azt.
Egyszer kisétáltam egy lánnyal egy szigeten megnézni a naplementét, ami csodálatos volt. Alig kaptam levegőt, ahogy a nap és a felhő találkozásából az égen is hullámok visszhangozták a tegert. Még a fehér homokot, és a zöld pálmafák árnyékait is vörösre festette az eltűnni készülő nap. Mindenki a nap felé fordult, végre érdekesebb volt az élet, mint a telefon, vagy mint a könyv amit eddig olvastak. Mosolyogtunk. És ez az utazó nyersen megjegyezte, hogy szép-szép, de látott már szebbet egy másik országban. Ember legyen a talpán, aki vissza tudja hozni a békét a lelkében. Lehet, hogy tényleg szebb volt máshol. Lehet, hogy nem volt olyan állapotban, mint én. De nekem kőkemény munkám volt az, hogy ne a soha nem látott Fülöp-szigetkre gondoljak vagy arra, hogy milyen jó lenne most egyedül lenni inkább. És hidd el, hogy semmi nem baj nem volt ezzel a lánnyal. Nem akarta elvenni a kedvem semmitől. Csak épp valamit máshogy élt meg, mint én. Amire mindenkinek meg van a joga. A történet summája, hogy hiába van melletted valaki, még ha az az illető a legjobb barátod is, lehet, hogy nem lesz olyan hangulatban mint te.
Egy másik barátnőm foglalta össze nagyon jól, hogy mi történik az emberrel solo-utazás közben. Azt mondta “ Bori, én a legjobb barátnőm lettem”. Azonnal értettem, hogy mire gondol. Pedig, ha pár évvel ezelőtt ezt a mondatot hallom valakitől, lehet, hogy véletlenül sajnálni kezdem, mert úgy fogom fel, hogy nincsenek barátai. Ó, pedig mekkora különbség van. Magaddal jóban lenni, elfogadni saját magadat úgy, hogy nem akarsz már másra hasonlítani, az egyik legjobb cél, amit kitűzhetsz magad elé.
Az önbizalom hiány egy súlyos lelki betegség. Szinte mindenki szenved tőle. Szerintem még azok is, akik elsőre úgy tűnnek, mintha nagyon el lennének maguktól szállva, még ők is csak ellensúlyozni akarják, a bosszantó érzést, hogy nem elegek.
És állítom, hogy ha valaki szán arra időt, hogy hallgassa a beszélgetést a saját fejében, akkor nem kételkedik majd magában, nem fél majd magától, és nem gondolja majd azt, hogy valamire nem képes, amire valójában az lenne.
Most már bizonyára azt gondolod, hogy én itthon felveszem a hátizsákom, felkötöm a hátamra, búcsút intek a szeretteimnek a reptéren, és onnantól kezdve csak akkor nyitom ki a számat amikor ételt kérek, vagy útbaigazítást. Ha ez így lenne, akkor rövidesen meg is őrülnék saját magamtól. Tudtad, hogy egy nőnek a napi kimondott szókészlete húszezer szó?  Minden pincér menekülne tőlem úgy négyezer után…
Persze nem így működik a dolog. Amikor egyedül utazik az ember,  akkor sokkal nyitottabb arra, hogy barátokat szerezzen. Amikor elindulok egy útra, mindig legalább olyan izgatottan várom, hogy  kikkel hoz össze a sors, milyen új barátokat találok majd. Olyanokat, akikkel az első pillanatban jól kijövünk, értjük egymást, hiszen sok közös van bennünk. Mind a ketten elindultunk az otthon kényelméből, mind a ketten kíváncsiak vagyunk és nyitottak. Beszélgetéseink soha nem korlátozódnak divatra, nem beszélünk ki közös ismerősöket, nem pletykálunk. Nem kapaszkodunk közös emlékek felemlegetésébe, hiszen még is nincs semmink ami közös. Beszélünk inkább arról, amit ismerünk, a világról. Ki mit látott, mit élt meg. Anekdotákat mesélünk egymásnak. Egy-egy átbeszélgetett busz úton összefoglaljuk egymásnak életünk fontosabb pontjait. Hányszor teheted meg ezt itthon? Milyen jó az, amikor össze kell kötnöd a szálakat,életed fordulópontjait, hogy valaki megértse hogy tartasz ott ahol tartasz. Ez által mindig sokkal jobban látom én is, hogy mik hogyan kapcsolódnak az életben. Teljesen egyértelmű lesz, hogy a hibák, amiket elkövettem mennyire rendeltetésszerűek voltak.
Az is megesik, hogy egy-egy ilyen utazóba beleszeretek egy kicsit. Bár nem vagyok házas, már többször voltam nászúton egy idegennel. Hol Indiában, hol pedig egy indonéz szigeten vagy éppen Galápagoson. Mindenhova egyedül érkeztem.
Az egyedül utazásnál csak az szebb, amikor a szerelmeddel utazol.  Ezekben a helyzetekben is fontos, hogy ismerkedjetek más utazókkal és helyiekkel, és az is, hogy legyen időtök egy kicsit egyedül. Had meséljek egy kicsit arról a párról, akikkel Kolumbiában találkoztam.
A nyolcvanas éves férfivel és hetvenhárom éves feleségével egy kávézóban kezdtünk el beszélgetni. Közösen sétáltunk egy erdőben, és olyan szerencsésnek tartottam magam, hogy elmesélték nekem az egész kapcsolatukat. Meséltek arról, hogyan szerettek egymásba húsz éves korukban, milyen mély pontokat éltek meg, és hogyan segítette őket az utazás. “ Muszáj egymásra támaszkodnunk. Néha fizikailag is” – mondta John nevetve. “Nagyon megerősítette a kapcsolatunkat, az közösen kell döntéseket hoznunk, gyorsan. Hogy nincs meg a napi rutin, amitől eddig elszürkült a kapcsolatunk. Együtt lepődünk meg, együtt bambulunk egy buszon, és együtt csodálkozunk rá megint az életre”. Felesége átvette a szót:”  Olyan büszke vagyok rá, hogy még ennyi idősen is képes hegyeket mászni velem. Igazi férfi, aki még mindig megdobogtatja a szívemet” Szerelmesen néztek egymásra, én meg majdnem bőgtem a meghatódáságtól.
Úgy hiszem egy kapcsolatnak az utazás igazi próbája, és érdemes még gyerek előtt pár hónapot együtt menni.
Ha van valaki, akivel együtt szeretnétek elindulni, itt nincs is kérdés. Az csak akkor van, ha te vársz valakire, hogy megjelenjen az életedben, és vele el akarsz indulni. Évek telhetnek el, amíg megtalálod azt az embert, és lehet, hogy akkor már késő lesz. Ha épp most akarsz menni, és még nincs meg, hogy kivel indulnál el, akkor nem teheted meg magaddal azt, hogy továbbra is sóvárogva vársz, hogy majd egyszer.
Sok olyan barátom van, aki nem utazik. És akármennyire is szeretem őket, biztos, hogy nem mennék velük sehova. Bár itthon nagyon jól el vagyunk, jókat beszélgetünk, de biztos, hogy őrületbe kergetnénk egymást egy hosszabb úton.
Amikor útitársat választasz, figyelj, hogy ugyanolyan tempótok legyen. A jó társ akkor készül el, mint te. Nem kell rá várnod órákat, hogy elkészüljön, ami nagyon idegőrlő tud lenni. De az is, ha valaki gyorsabb, mint Te vagy, és folyamatosan sürget, hogy induljatok már el.
Aztán még fontos, hogy a komfort-zónátokat ugyanannyira tudjátok tolni, és hogy együtt tudjatok nevetni egy szorult helyzeten.
Amikor Új-Zélandon Ádámmal és Zsuzsival utaztam, lerobbant a kocsink, kint mindenféle vérszívó várta, hogy kiszálljunk a kocsiból. Elég lehetetlen helyzet volt, mégis, mi nyugodtak tudtunk maradni, és nevetgéltünk a helyzeten.
Egy jó útitárs, jó beszélgető partner, és ugyanazokat akarja megnézni, mint Te.
Na és persze a pénz. Az nagyon fontos, hogy hasonló anyagi keretben mozogjunk, különben rengeteg probléma és konfliktus születhet.
Ha pedig elindulsz valakivel, akivel mégsem tudtok utazni, akkor minden bátorságod össze kell szedned ahhoz, hogy szólj, inkább egyedül mennél tovább. De valószínűleg ez mindenkinek jobb. Semmi gond nincs abban, ha valakivel szétváltok egy idő után.
Őszintén szólva én idáig még csak egyszer éreztem magam borzasztó magányosan: amikor beteg voltam.
Észak Peruban történt az eset. Mind a mai napig nem tudom, hogy milyen nyavalyát szedtem be,  és azt sem, hogy miért a hotel legfelsőbb emeletére tett engem a recepciós, ahol nem volt senki rajtam kívül. Egyik pillanatról a másikra, elkezdett rázni a hideg. Bebújtam a takaróm alá, és fagyos verejték lepte el az egész testemet. Rövidesen éreztem, hogy nagyobb a baj, de sajnos a wc-re már nem jutottam ki és a folyosón hánytam ki az aznapi vacsorát. Több órán át rohangáltam a wc-re – illetve próbáltam kiérni időben, több kevesebb sikerrel. Minden kijött belőlem. Hulla fáradtan feküdtem be az ágyba, amikor észrevettem, hogy elfogyott a vízem. Nem tudom, hány órámba telt, mire fel tudtam állni, és vacogva, hányingerrel küzdve, a korlátba kapaszkodva szép lassan megközelítettem a recepciót. Még ma is emlékszem az ott dolgozó család arcára, amikor megláttak. Csak annyit tudtam mondani, hogy “Agua”, (víz spanyolul). Miután tudtam egy kicsit inni elmondtam, hogy egyrészt nem érzem jól magam, mint azt ők is látják, másrészt pedig jó lenne valami ételt és egy üveg vizet kapni, de egyelőre azt sem tudom, hogy mászom vissza majd az ágyamba. Illetve, hogy ha már segítenek visszavinni, hozzanak tisztítószert is, mert kicsit elintéztem a folyosót.
A család bevásárolt nekem, visszavittek a szobámba, de egy napig felém sem néztek. Folyamatosan lázálmok gyötörtek. Amikor verejtékben fürödve felriadtam egy-egy rémálomból, bámultam a virágos tapétás falat, és komoly beszédeket nyomtam le magamnak, hogy elhiggyem, nem a Ragyogás című filmben vagyok. A falak hullámoztak, és a TV-ből szóló spanyol szappanopera nem segített egy pillanatig sem abban, hogy reálisnak éljem meg a valóságot.
Soha nem éreztem magam olyan magányosan, mint akkor, egyszer. Szerencsére amikor legközelebb beteg lettem, több évvel később, már volt mellettem egy barátnőm. Ő is beteg lett. Én leestem egy lépcsőn, és összetörtem magam, ő pedig negyven fokos lázban feküdt. Amikor én rosszabbul lettem, ő épp jól volt, és vice-versa. Így tudtuk mindig egymást ápolni. Nagyon hálás voltam érte.
Persze nem úgy indulunk el, hogy betegek leszünk. Együtt utazni valakivel, csak azért, hogy ott legyen, ha nem vagyunk jól, nem egy jó döntés. Az esetek nagyon nagy többségében, út közben találunk magunk mellé barátot, még akkor is, ha egyedül indultunk el.

Látnivalók megtervezése
A hiedelemmel ellentétben: nincs olyan, hogy kötelező látnivaló. Nincs olyan, hogy egyest kapsz otthon, ha egy templomot, vízesést vagy múzeumot nem nézel meg. Olyan van, hogy egy helyet igazán meg szeretnél látogatni, és azokat meg is kell. Én személy szerint nem hiszek abban, hogy bárki más meg tudja nekem mondani, hogy mit kellene megnéznem egy adott országban.
Sokszor volt már rá példa, hogy valaki azt mondta nekem, látogassak el egy városba, mert fantasztikus. Megnéztem a képeket, és nem éreztem azt, hogy nekem ott bármi keresnivalóm lenne, de megbíztam az informátoromban, és végül arrafelé vettem az irányt. Nekem egyáltalán nem jött be. Egy idő után, minden utazó rájön, hogy az igazi érték, azok emberek akikkel vagy egy adott helyen. Lehetsz te a világ legszebb városában, ha idegesítő útitársad van, nem ugyanolyan élményekkel fogsz hazatérni onnan, mint az, aki érdekes, inspiráló eberekkel  utazott ugyanott.
Amikor egy utazást megtervezünk, érdemes pár dolgot belőni, úgymond, felvázolni egy útitervet az alapján a pár dolog alapján, ami igazán érdekel, de nem kell könyörtelenül tartani magad ahhoz a tervhez, amit még otthon alkottál.
Lehet, hogy megtaláltad álmaid szigetét, nagyon jó barátokat, és egy olcsó és csodálatos szállást, de benne van, hogy még nem láttad azokat a dolgokat, amiket szerettél volna. A jó hír: hogy akkor nem is kell látnod. Semmi baj nincs azzal, ha jól érzed magad ott ahol vagy.  Szerintem akkor érdemes maradni.
Az a fontos, hogy tudd, mi az amit te igazán szeretnél, és mi az, amit útikönyvekben láttál mint kötelező látnivaló. Ezek mind csak ajánlások, amiket akkor érdemes megnézni, amikor nincs nála érdekesebb dolog, amit csinálnál.
Találkoztam egy szörfös csapattal, akik három hónapot voltak egy picike faluban, mert ahogy az egyik német lány elmagyarázta: “Engem az tesz boldoggá, ha szörfözöm. Tudom, hogy van egy csomó templom és szép város, innen alig két órányira, de azt is tudom, hogy nem érezném  magam jól ott”.
Engem ez a lány tanított meg arra, hogy elfogadjam a saját preferenciáim,és sokkal jobbak lettek az útjaim az által, hogy azt figyelem mihez van nekem kedvem, és nem azt, hogy mit ajánlanak nekem.
A tervezési folyamat sokkal kellemesebb élmény, mint amennyire hasznos. Olyan jó érzés, az, amikor helyi buszok oldalát nézed, meg különböző weboldalak segítségével már egy kicsit belekóstolsz, hogy milyen lesz, amikor végre ott leszel, de ne felejtsd el elengedni a terveket, amikor már úton vagy.

A kijutás: A cél, maga az út
Úgy is mondhatnám, hogy az , hogy mivel mész, részletkérdés, ahhoz képest, amit eddig megbeszéltünk, de mégis pont itt van a helye, hogy átbeszéljük a különböző utazási formákat. Most van az, hogy kicsit vissza kell pillantanod majd a prioritás listádra, hogy mi az, amit fontosnak tartasz. Ne feledd, a cél maga az út. Ezért nem is szeretem annyira használni a kijutás szót, bár sok esetben ez írja le, mire gondolunk.
Meg fogsz lepődni, mennyi lehetőség van a repülő mellett. Én legtöbbször repülök, bár már kacsintgatok más irányba is. Viszont digitális nomádként nekem fontos hogy kiszámítható internetem legyen, ezt stoppolás közben, legyen az kocsi vagy hajó, nehezen tudom elképzelni.
Az, hogy milyen járművel indulsz el otthonról, nagyban meghatározza majd nem csak a büdzséd, de az utad jellegét is. Persze azt se felejtsük el, hogy azért mert innen repülővel indultál, nem jelenti azt, hogy időközben nem fogod akár az összes utazási lehetőséget kihasználni.

Repülő

A repülőjegy megvétele, az első lélektani határ, amit átlépve, már igazán valóságos lesz számomra az eddig dédelgetett utazás. Az levelezőrendszeremben egyszer csak ott lesz a lenyomata annak, hogy percre pontosan mikor hagyom el az országot.
Hányszor ültem már a gépem előtt, torkomban dobogó szívvel, izzadó tenyérrel, tízszer végigolvasva minden részletet, mielőtt rányomnék “Megveszem” gombra. Kéz az egéren, nem pislog, nem vesz levegőt, majd szem becsuk, és katt: az ön élete eldőlt.
Egyszerre rémisztő és eksztatikus állapot ez, én szinte rögtön felpattanok a székemből és egy kört sétálok, mert kicsit beszoktam gémberedni az izgalomtól. Mikor megérkezik a jegy a bejövő üzenetek közé, még egy kör izgalom: nem rontottam el semmit? És mikor nyugtázom, hogy minden rendben van, kiül a szám szélére egy mosoly: indulok.
Na nem mindig ment ez így. Elég sok idő kellett, hogy beletanuljak a repjegy-vadászatba. Argentína előtt elmentem egy utazási irodába, leültem az íróasztalhoz egy kedves nő elé, és elmondtam, hogy hova és kb mikor szeretnék menni. Azt mondta, adjak meg egy oda és egy vissza időpontot, én meg a hasamra csaptam, és bemondtam ami eszembe jutott. Ma már fogom a fejem, mert ezzel úgy százezer forintot bukhattam. Nem csak az utazási irodával, hanem, hogy nem voltam felkészülve a legfontosabbra: a rugalmasságra.
Egy repjegy annál olcsóbb, minél rugalmasabbak vagyunk. Lehetünk rugalmasak az indulás időpontjában, a helyszínben, a csatlakozás közötti várakozási időben, és, hogy azt hol töltjük. Abban, hogy mennyi csomaggal megyünk, és, hogy mikor és honnan jövünk vissza. Olyan megoldás nem létezik tehát, hogy megmondod, hogy melyik nap indulsz, mikor jössz haza, és, hogy mennyi pénzed van rá. Pláne, ha azt szeretnéd, hogy maximum 3 órát várj az átszállásra.
Először el kell döntened, hogy miből tudsz engedni.
Indonéziába menet találtam egy olyan repjegyet, amivel 4 nap alatt értem ki. Igaz, csak három hét szabadságom volt, de nem bántam, hogy ilyen sokáig tartott az oda út, hiszen Milánóban és Dubajban is eltöltöttem egy-egy napot.
Ma már megtehetem, hogy nem veszek vissza-jegyet, hiszen ma már nincs egy időpont, amire haza kell érnem. De még ha van is (legutóbb egy esküvőre kellett hazajönnöm), akkor sem. Nem hiszek a retúrjegyekben, és neked is azt tanácsolom, hogy egy irányba vedd meg a jegyed. Tény, a retúr jegyek mindig sokkal olcsóbbak, mint az egy irányú jegyek, de nagyon be is korlátozzák azt, hogy milyen útvonalat kell bejárnod. Még akkor is, ha sikerül egy “open-jaw” elnevezésű jegyet megkaparintanod, amikor nem ugyanabból a városból kell visszajönnöd, mint, ahova érkeztél, akkor is egy bizonyos idő alatt, egy bizonyos irányba kell haladnod. Ezek az “open-jaw” járatok ráadásul, már nem sokkal olcsóbbak, mintha külön-külön vennéd meg a repjegyed.
Persze, ha három hétre, vagy egy hónapra utazol, akkor jobb, ha előre megveszed, hiszen ennyi idő alatt úgy sem tudsz, vagy nem érdemes nagy utat bejárni. Ha már több mint 3 hónapra utazol, szinte biztos, hogy jobban megéri egy irányban gondolkoznod.
Amikor repjegyet választunk a legjobb, ha nagyjából a hónapot határozod el, mint indulási időpont, és a legolcsóbb repjegy adja meg a pontos dátumot.
A legjobb repjegyeket másfél-három hónappal a gép indulása előtt találod, legalábbis az én tapasztalataim alapján, így ha már bőven benne vagy a tervezési fázisban, akkor érdemes beütemezned a repjegyed megvételét a naptáradba. Lehet, hogy januárban eldöntötted, hogy egy év múlva világgá mész, akkor érdemes október vége felé már felmérni az árakat és jegyet venni.
Na de hogyan kell olcsó repjegyet találni? Én a skyscanner oldalát használom, mert egy nagyon fontos opció van benne: és az a rugalmasság. Hihetetlen, de még ennyi év után is, ez az oldal az, aminek az algoritmusai kiszolgálják azt a rugalmasságot, ami egy repjegyvadásznak kell.

Az Időpont flexibilis
Az első lépés, hogy az oldalon megkeressük, hogy az adott hónapban mennyibe kerülne a jegy az indulási városunkból a célvárosba. Itt ugye az indulási-napban vagyunk a flexibilisek. A találati eredmények között ki tudjuk választani, hogy melyik nap a legolcsóbb egy irányba.

A több jegyes megoldás:
Európa nagyon kicsi, erre az már rájött, aki utazott napokat, és még mindig ugyanabban az országban járt. Érdemes körbenézni Európában, hogy honnan lehet még olcsón eljutni oda, ahova indultunk. Először húzz le egy listát, hogy hova mennek Budapestről olcsó járatok. Írd be: Budapest – Bárhova – Egész évben. Próbálj meg nem elcsábulni, mert most fogsz látni 2-3000 Ft-os jegyeket. Na, ezeket kell most nem megvenni. Most már van egy listád, amin látod, hogy hova mennek a fapadosok. Egy új fülön a böngésződben, pedig, írd be az előbb talált városokat a “Honnan” -részbe. London, Amszterdam, Koppenhága, Barcelona..ezek mind olyan városok, ahonnan nagyon jó repjegyeket lehet találni, Európán kívülre is.
Illetve az sem árt, ha tudjuk, hogy melyik országból mennek olcsó járatok a célpont felé.
Emlékszem ezen agyaltam, amikor elkezdtem szervezni a Nagy Utamat, ami Új-Zélandra vezetett. Amint rátaláltam a work and holiday vízum lehetőségére el kezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy mennyibe kerülhet a repjegy a világ egyik legszebbnek tartott országába. Nem tudtam aludni – ehhez mondjuk a szomszédban zajló legénybucsu is közrejátszott. Folyamatosan kinyitogattam a laptopomat. Egyszer képeket nézegettem, egyszer meg állásokat. Eljött a pillanat, hogy rákeressek, hogy mennyibe kerülne kirepülnöm oda, januárban. Az eredmény után még inkább nem tudtam aludni. Mi az, hogy háromszáz húszezer egy irányba?! Ki van zárva, hogy ennyit fizessek. Azon kezdtem el agyalni, hogy vajon honnan lehet olcsón berepülni az országba. Akkor jöttem rá arra a trükkre, ami azóta tényleg százezreket spórolt meg nekem: visszafelé kell keresni. Vagyis beírtam a kereső HONNAN feliratához, hogy Új-Zéland és HOVA mezőt szabadon hagytam. Ezt meg lehet tenni fent már említett skyscanner oldalon, ilyenkor azt írja ki célállomásként: rugalmas. ( jaj a kedvenc szavam!). Időpontnak megint a januárt hagytam meg.  A találati eredmények egyre jobban tetszettek. Sydneyből harmincezer forintért érek át.
Megcsináltam még egy listát, ezúttal már Sydney – Rugalmas beállítással. Elképedve láttam, hogy Thaiföldről hatvanezer forintos jegyek vannak Ausztráliába. Most már csak azt kell kideríteni, hogy Thaiföldre hogyan tudok eljutni. Dubaj! Addig csinálja ezt a játékot az ember, amíg nem talál egy olyan várost, ahova tudja, hogy megy fapados.
Már megvolt az útvonal, csak vissza kellett fordítani a folyamatot. Találtam egy jegyet százhúszezer forintért Thaiföldre, onnan hatvanezer volt Sydney és onnan pedig már csak harmincezer Christchurch
Összesen kétszáztízezer forintért vettem jegyeket, az első háromszáz húsz helyett, és közben három hetet utaztam a köztes állomásokon. Nem siettem, helyette élveztem az utazást.
Szerencsére ezt minden egyes irányba meg lehet csinálni. Így jutottam haza Kolumbiából százhúszezer forintért Miami és Koppenhága érintésével, és kb ugyanennyiért Ecuadorba, New York érintésével. Minden esetben sikerül rengeteget spórolnom csak ezzel a módszerrel.

A repülőtársaságok ajánlatai és az error fare
Vannak olyan gyűjtő oldalak, amik hihetetlen tehetséggel találnak nagyon olcsó jegyeket. Ezeket érdemes felkutatni, a backpacker.hu/hasznoslinkek oldalán mindig a legfrissebb ilyen oldalakat gyűjtöm össze. Ezek az oldalak megtalálják azokat a réseket, amikkel nevetségesen olcsón tudunk eljutni valahova. Viszont én még egy ilyen jegyet sem tudtam felhasználni, mert mint említettem nem hiszek a retúr repjegyekben. Azonban ezek a jegyek annyira olcsóak, hogy sokszor jobban jössz ki, mintha csak oda jegyet vennél. Érdemes lehet nem-felhasználni a visszautat. Olyat viszont nem tudsz csinálni, hogy csak a vissza utat használod fel, vagyis hazaútra nem jó. Ha ugyanis nem vagy rajta az első gépen, törlődik a foglalásod az egész útra.

Mire figyeljünk a repjegy kiválasztásakor?
Átszállási idő: Figyelj, hogy legalább 2 órád legyen arra, hogy átszállj egyik repülőről a másikra, főleg, ha a jegyed egy másik légitársaságnál van. Ebben az esetben azt is meg kell nézni, hogy ugyanarról a reptérről megy-e a gép. Új-Delhiben ugyanarról a reptérről mentem, de a különböző épületek között ugy húsz perces buszút volt. Erre még rászámolni azt, hogy megvárjam a csomagom az egyiken, majd a buszt, ami átvisz, meg, hogy felpasszírozzák mind a kétszáz ember a kicsi, levegőtlen buszra… ezek után, a túloldalon megint becsekkolni, átmenni az ellenőrzésen, megkeresni a kaput. Mondanom sem kell, majdnem lekéstem a csatlakozásom Goára.
Személy szerint engem nem zavar az, ha több órát kell várnom egy reptéren a csatlakozásra, és neked is azt tanácsolom, hogy ez ne riasszon vissza. Engem kifejezetten szórakoztat, hogy ilyen abszurd világban vagyok, ahol öltönyös üzletemberek a földön kucorognak a laptopjukkal egy töltő mellett, ahogy középosztálybeli Európai családok meghúzzák magukat egy széksoron, vagy az, ahogy egy nagy hasú indiai a tikka-massala megevése után hangosan horkol. Amikor kiszórakozom magam a látványon, mindig keresek egy csendes helyet – előbb jól körbejárom a repteret, hogy tudjam, merre van a legcsendesebb része, majd bekuckózom egy székbe, és sorozatokat nézek, olvasok, zenét hallgatok. Része a kalandnak, és út közben is van ilyen. A táskámat magamhoz szorítom, és beállítom az ébresztőmet, hogy ne késsem le a csatolakozást.
Extra csomag: beszélünk majd arról, hogy miért érdemes a lehető legkisebb hátizsákkal menni világgá, de megértem, ha az első utadra nem hagyod otthon a nagy táskádat. Azt pedig be kell csekkolni, és van olyan légitársaság, aki ezért extra pénzt kér. Amikor repjegyet veszünk, érdemes a légitársaság honlapján kezdeni, és nem egy közvetítő oldalon, ahol nem mindig egyértelmű, hogy az ár magában foglalja-e a költségeket. (Megj: A skypscanner nem közvetítő oldal, hanem kereső oldal, ami annyit tesz, hogy a repjegyek Google-je. Nem a skyscanneren fogsz majd foglalni).

Utazás hajóval
Persze nem csak repülővel tudunk eljutni valahova, ott van még a hajózás, és ez még akkor is opció, ha nincs hajós jogsid. Az egyik megoldás, ha az ember stoppol egy hajót. Ilyenkor egy kevéske munkáért el lehet csípni egy hajót, ami átvisz bennünket egy másik kontinensre. Persze ennek az utazásnak megvannak a maga veszélyei. Azt mondják a tapasztalat nélküli vélemény az előítélet. Mivel én még nem utaztam így, nem is mondok róla véleményt. Helyette megkértem Fannit, a My Seven Worlds bloggerét, hogy írjon pár sort.

Hajóstoppal átszelni az óceánt

Mikor először láttam egy videót egy horvát fiúról, aki hajót stoppolt, nem hittem a szememnek. Tudtam, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom, így felvetettem az ötletet egy francia barátnőmnek, akivel előtte már autóstoppal bejártuk Európát. Nem volt kérdés, hogy ő is jönni akar majd, így felmondtunk a munkahelyünkön és pár hét múlva már a Kanári-szigeteken voltunk.

Hogy miért pont itt? Egy vitorlás ismerőstől kaptuk a tippet, hogy vagy innen, vagy a Zöldfoki-szigetekről indulnak a hajók, hogy Délen töltsék a telet. Így Gran Canária legnagyobb kikötőjébe mentünk érdeklődni és elképszetően gyorsan, két nap alatt találtunk is egy katamaránt jóval főszezon után.

Nehogy azt hidd, hogy a nemnek köze van ehhez, kb fele-fele arányban, fiúk-lányok próbálkoznak és a kikötőben élők szerint, nem volt még olyan, aki egy idő után ne talált volna fuvart. Volt olyan lány, akinek két hónapba telt, volt olyan fiú, akinek egy hétbe, nekünk két napba.

Útközben a természet csodáival kerültem kapcsolatba. Már első este delfinek kísérték a hajót fitoplanktonban úszva, tehát zöldes kéken világítottak, ahogy a sötét habokat szelték. Mint vízalatti torpedók cikáztak előttem, én pedig szájtátva bámultam a világ egyik legszebb látványát.

Az Atlantin bálnák, delfinek és repülő halak is szórakoztattak. Sokszor kártyázással, filmekkel, vagy olvasással ütöttem el az időt, mert 15 nap nagyon hosszú idő arra, hogy az ember ne unatkozzon. Minden nap szinte ugyan arról szólt, reggel napozás, pihenés a fedélzeten, majd ebéd után munka. Hol a zöldségeket válogattam át, hol mostam, hol a hajót waxoltam. Mindig volt tennivaló.

Sajnos én rendszeresen tengeribeteg voltam, főleg éjjel, mikor eltűnt a horizont, ugyanis ez volt az egyetlen támpont, ami nem mozgott. Ezt bámulva kordában tudtam tartani a rosszullétet, de éjjel mindig jött az émelygés.

Az áramlatok változnak, így mire hozzászoksz a hullámzáshoz a hajó elkezd majd másképp mozogni. Mindig kapaszkodj valamibe. Nekem sikerült párszor pofára esnem, mert azt hittem még időben elcsípem a korlátot.
A legveszélyesebb pillanat a nyolcadik este jött el, mikor megváltoztak az áralmatok és a szél felélénkült. Úgy repült a hajó egyik hullámról a másikra, mintha az égből pottyantunk volna le. Hatalmas robajjal csapódtunk a vízfelszínre. Az egész katamarán remegett és morgott. Aznap este elhagytuk az egyik vitorlát. Iszonyú volt végig nézni, ahogy a legénység védőfelszerelés nélkül fel alá rohangált, hogy a vaksötétben megtalálja a pótolhatatlan kelléket. Ha bárki így beesik a vízbe, az szinte egyenlő a biztos halállal.
Útközben sokat pecáztunk és a fedélzeten landoló repülő halakból finom leves készült.
15 nap alatt értünk partot, ami nagyon gyorsnak számít és leírhatatlan érzés volt újra szárazföldet látni. Örömkönnyek mellett, az élet hirtelen új értelmet nyer. Minden nehézséggel, kemény munkával és rosszulléttel együtt életem egyik legnagyobb élménye volt. Bármikor újra bevállalnám, sőt már tervezem a következőt. Mondjuk partot érés után úgy éreztem, hogy soha többé nem szeretnék hajó közelében lenni. Ez szép lassan elmúlt. Az út alatt szoros barátság fűződött a legénység és köztem és elképesztő kaland volt mindannyiunknak az Atlanti átkelés.

A legfontosabb tudnivalók:
Egy út átlag napi 10-15 dollárba kerül. Ez a pénz főleg ételre megy. A legénység összeállítja a menüt, és  mindenki kiveszi a részét a főzésből.  Ha monohole-t, vagyis egy kabinos vitorlást találsz, készülj fel arra, hogy a hajó szinte sosem lesz egyenesben, így mindig az egyik oldalára dőlve halad majd, tehát sokszor egymás hegyén hátán alszotok majd a hálószobákban. A hajón mindenki dolgozik. Készülj fel az esti ébren létekre, ugyais valakinek mindig szemmel kell tartani a rendszert és a horizontot.
Mielőtt felszállsz egy hajóra, kérdezd meg, hogy van-e megfelelő szerszám megjavítani az autópilát ha elromlik, mert nem akarsz úgy járni, ahogy egy jó barátom, akinek végig kellett kormányoznia az egész Atlanti-óceánt. A legtöbb esetben víz és áram sem lesz a hajón, vagy csak korlátozott mennyiségben, így napelemes töltő ajánlott. Vidd magaddal a legjobb minőségű vitaminokat és táplálék kiegészítőket, mert hacsak nem találsz olyan szuper hajót, mint az enyém volt, akik gyümölcsbe és zöldségbe is befektettek, hamar érezni fogod a negatív hatásokat. Ezeken ne spórolj! Hajótól függően két és négy hét között van egy Atlanti átkelés, és szinte mindenki St. Martin szigetén fog először kikötni.
Ha nincs szél, akkor a hajó állomásozik, akár napokig is. Vízhatlan és meleg ruha legyen nálad, mert éjjel kellemetlen tud lenni a nedves szél, mikor 2-3 órán át egyedül kell ébren maradnod. Ha a legénységnek magától nem jut eszébe, kérd meg, hogy tanítsanak meg használni a rádiót és leolvasni a koordinátákat, továbbá magyarázzák el az alapvető védő felszerelés használatát. Életet menthet, ha tudsz ezekről.

Készülj fel arra, hogy meg lehet őrülni,  pár hét után, a hajón. Össze leszel zárva egy picike helyen másokkal, csak kék színt látsz majd magad körül, a nap tükröződik, így iszonyú világos minden és könnyen le tudsz égni. Lelkileg megterhető tud lenni egy ilyen út, de ha erre fel vagy készülve, nem lesz gond. A legénységet nagyon hamar, nagyon jól meg fogod ismerni, hiszen WC-zni sem tudsz majd úgy, hogy ne hallja mindenki, amit csinálsz. A magány itt nem létezik és a viták megmérgezhetik az utat, így az egódat hagyd a parton, a kultúrális különbségekhez alkalmazkodj és adj igazat inkább, hogy elkerüld a vitát. Hidd el, semmire nem mész azzal, ha önfejű vagy.

Tippek:
Regisztálj a findacrew.net-en, online tudsz hajót találni
Öltözz rendesen, a mezítlábas hippi sokkal nehezebben talált hajót
Csinálj nyomtatott reklámot és plakátold ki a kikötőben mindenhová
Mindennap beszélgess a kikötőben megfordulókkal
Tanuld meg, hogy a kikötő melyik részében állomásoznak a nem sokára induló hajók, és főleg itt mászkálj
Ha rossz kedved van, aznap, maradj a szálláson, ne menj a kikötőbe
Tengeribetegségre a legjobb gyógyszer a Scopolamine, fül mögé ragasztható tapasz. Ez és szigorúan csak ez működik a legérzékenyebbeknek. Ezenkívül soha ne legyél éhes, igyál sok vizet, levegőzz a fedélzeten és bámuld a horizontot. Tereld el a figyelmedet, minél kevésbé gondolsz a rosszullétre, annál kevésbé érzed majd.
Eurpópából Októberben és Novemberben indul a főszezon, ilyenkor kb 600 hajó hagyja el Gran Canáriát, könnyű hajót találni.

Ahogy Fanni is írja, vannak a hajó-stoppolásak is megbízhatóbb verziói, amolyan couchsurfing hajóra. Egyedül nőként semmiképp nem ajánlom a hajóstoppást, attól függetlenül, hogy még nem hallottam olyan esetről, amikor baj lett volna.
Az, aki nem szeretne ilyen kalandokban részt venni, de mégis szeretne hajón érkezni egy másik kontinensre, mehet Cruise-zal.
Hogy mit keres a Cruise, ebben a könyvben? Jogos a kérdés. Nem mondanám kifejezetten hátizsákos utazási módszernek. Az átlag életkor hatvan felett van valahol, és a pénztárcák átmérője nagyobb mint egy jól lakott chihuahua.
Persze, mint mindenen, ezen is lehet fogást találni. Ezt úgy hívják: Repostioning cruise. Ez gyakorlatilag szezonális leértékelést jelent a hajótársaságoknál. Régen, még érdekeltek a ruha leértékelések, de most már átnyergeltem a hajókra:)
Ősszel és tavasszal, a nagy hajótársaságok hajóflottáit átcsoportosítják Európa és a Karrib-tenger között. Ilyenkor lehet nagyon olcsón, pár száz dollárért, felülni egy hajóra. A cruise kiköt egy-két szigeten, ugyanúgy, mintha rendes hajóról lenne szó. Mivel nem szeretnék, hogy ezek a hajók üresen menjenek, hihetetlen leértékelések vannak a kabinokra. Egy kabin úgy ötszáz dollár körül mozog, ami ha összeszámoljuk, egy repjegy árával, akkor már nem is értjük, hogy lehet ez. Ráadásul egy ilyen hajón teljes ellátással, és egyéb szórakoztatással, kerül ennyibe a jegy. Az egyelten ok, hogy még nem szálltam fel egy repositioning hajóra sem, az, hogy olyan, hogy egy személyes kabin, nem létezik. Vagyis az egyedül utazók felárat fizetnek. Pároknak, sőt, baráti társaságoknak viszont elképesztő olcsó, mert a szoba ára marad, és extra ágyakat is be lehet tenni a kabinba. Ha kettőnél többen utaztok, akkor a szoba árát szét tudjátok dobni, így hihetetlen olcsón meg lehet úszni.

Stoppolás
Ha stoppolásról beszélek, a legtöbb embernek egy olyan kép van a fejében, ahogy az út szélén álló ember esőkabátja alatt megcsillan egy láncfűrész, vagy éppen egy baltás gyilkos áll meg a szegény, gyámoltalan utazónak. A helyzet azért nem olyan rossz, mint ahogy azt a városi legendákból tudjuk.
Korántsem történik annyi támadás, mint ahogy az a fejünkben van. Mégis, itt a lányokat inkább figyelemre inteném. Bár én is egyedül stoppoltam Új-Zélandon, a világ egyik legbiztonságosabb országában, ma már nem tenném, még ott sem.
Úgy hiszem meg kell találni egy egészséges balanszot a paranoia, és a felelőtlenség között. Azt gondolják, hogy felelőtlen dolog egyedül utazni, szerintem nem az. De beszállni egy idegen autójába, kettesben maradni vele, egy olyan helyzetben, ahol nem tudsz segítséget kérni, az. A legtöbb egyedül stoppoló lány, ilyenkor leint, mint ahogy én is leintettem még Új-Zélandon másokat. A válasz a figyelmeztetésemre mostanában: majd ők azt tudják, és nem szállnak be olyan ember mellé, aki nem szimpatikus. Egyrészt: szükség nagy úr, és ha éppen sötétedik, nem tudsz hol aludni, akkor be fogsz szállni valaki mellé, a rossz érzésed ellenére is, másrészt pedig a legtöbb pszichopatát úgy jellemzik, hogy “rendes embernek tűnt.” Szóval, sajnos az egyetlen megoldás az, hogy nem hozod magad ilyen helyzetbe. Ez van.
Pároknak, barátoknak viszont nagyon ajánlom ezt az utazási formát. Az egyik legjobb módja annak, hogy a helyiekkel megismerkedjünk, és a világban pozitívan tudjunk csalódni. Nem mondom, hogy nem lesz kellemetlen néha a helyzet, például esőben állni az út szélén, vagy túl későn érkezni valahova, úgy, hogy már nehezen lehet szerezni szállást, kemping helyett.
A következő tippeket, tehát férfiaknak és olyan lányoknak írom, akik nem egyedül stoppolnak:

Egy két tipp stoppoláshoz:
Ne használj táblát: Az első stoppolásaim alkalmával megállt melletem egy furgon, amiben hat férfi ült, kaján mosollyal az arcukon lapogatták az egyetlen üres helyet a kocsiban. Bár alig tudtam szóhoz jutni, szerencsére gyorsan kapcsolataim, és én tettem fel a kérdést: “Merre mentek?” Már mikor levegőt vettem a kérdésemhez, tudtam, hogy akármit is mondanak, azt fogom mondani, hogy én nem arra megyek. Így tudtam, konfrontáció nélkül végül elkerülni azt, hogy beüljenek melléjük. Egyébkét, természetesen pont oda tartottak, ahova én, de fapofával válaszoltam, hogy nekem sajnos az nem jó. Tudtam, ha lett volna egy tábla a kezemben, akkor sokkal nehezebben oldom meg ezt a problémát.
Hallgass a megérzésekre:
Bármikor megállhat melletted egy olyan illető, aki első pillanattól nem szimpatikus, és tudnod kell, hogy ilyenkor nem is szabad beszállnod. Lehet, hogy rossz a megérzésed, és valójában tényleg, egy nagyon kedves ember vezeti a megálló autót, de mi van akkor, ha nem az. Ezt a kockázatot nem szabad vállalni. Ha nem ülsz be mellé, a legrosszabb, ami történhet, hogy megbántod és még pár órát kell várnod az út mellett. De azt már nem tudom megmondani, hogy mi a legrosszabb, ami történik, ha mégis beülsz mellé. Érdemes ezt komolyan venni.

2: Szállj ki a kocsiból, ha nem érzed magad biztonságban
Nem csak az lehet a baj, ha valaki pszichopata, hanem az is, ha nem tud vezetni.
Új-Zélandon beültem egy Halálautóba. Történetem így osztottam meg annak idején a blogomon:

“….

Nem is volt kérdés, hogy Queenstownból stoppal megyek el a Gleccserekig, ahol szállásért cserébe munkát vállaltam. Még csak Cornwellnél jártam,, amikor megállt mellettem egy nagy, de annál romosabb kocsi. A sofőr egy kopasz, német srác volt, aki magasságával karcolta a kocsi tetejét. “Hova mész?”, kérdeztem. “Nyugati part” mondta. Itt eldőlt, hogy a következő pár órát egy kocsiban fogjuk tölteni.

Betettem a csomagokat hátra,  és próbáltam magamnak helyet kotorni a bigmac-es dobozok meg az üres papírpoharak között. A sofőröm ezt látva előzékenyen, elvette a lábamnál lévő szemetes vödröt és a saját lábához tette. Hiába mondtam neki, hogy nem biztos, hogy ott kellene tartani, mert ugye ő vezet, de azt hitte, hogy csak udvariaskodom.

Ahogy azt kell, kezdtük a kötelező kérdésekkel. Magát Heisenbergnek mutatta be és jót derült az én nevemen,  de a ki-hova-valósi kérdésnél el is akadtunk, mert sajnos Magyarországot nem annyira ismerte. Tereltem a témát inkább a kocsira. “Mi történt az ablakkal? Mi óta van meg a kocsi?” Rövidesen kiderült, hogy az autó még csak pár hónapos, de már sikerült kiszaladni egy kanyarban, és összetörni. Elmesélte, hogy most pénzt kellene keresnie, hogy megcsináltassa, de eddig nem voltak jó tapasztalatai a munkával. Egyszer próbálkozott vele, 2 napig, de harmadnap kirúgták mert sokat füvezett munkaidőben. Most sajnos elfogyott a pénze is, füve is…Kezdtem erősebben kapaszkodni az anyósülésen, és hálát adni, hogy legalább most nincs beszívva.

Épp a Wanaka tónál jártunk, amikor a kocsiból valami sistergő hang tört fel. Kifogyott a hűtőfolyadék. Azt hiszem itt kovácsolódott össze a csapat. Ilyenkor ugyanis (sajnos) nem lenne szép a stoppostól, ha venné a hátzsákját, és visszaállna az útra feltartani a hüvelykujját.
Így hoztunk vizet a tóból és lehűtöttük a kocsit.

Hoszzú út állt még előttünk. Heisenberg pedig a kedvemben akart járni azzal, hogy jó zenéket szolgáltat az mp3 lejátszóján. Folyamatosan azt bütykölte menet közben. Keresett, hangosította, halkította, átugrotta a számokat. Közben néha vetett egy pillantást a szerpentinre, amin mentünk, és amit én minden természetfeletti erőmmel próbáltam magunk alatt tartani.
Én hülye felkiáltottam egy System of a Down számnál, hogy mennyire szeretem. Ez valóban így van, de többek között azt reméltem, hogy végre leteszi a lejátszót és elkezdni nézni az utat.
A tervem bevált, de nem tudtam mit hozok magamra ezzel. Heisenberg rácsavarta hosszú ujjait a kormányra, összeráncolta a homlokát, beletaposott a gázba, és artikulálatlanul hörögte a szöveget. Belapultam az ülésbe és laposan odapillantottam a kilométer órára. Nagy meglepetésemre, a nullán állt. Elsőre azt gondoltam, hogy körbefordult, de Heisendberg “megnyugtatott”, hogy egy pillanatig se foglalkozzam vele, mert az már egy ideje nem működik. Szuper!

Szerencsére beértünk egy kocsit, ami előttünk ment, és lelassultunk. A sofőr megint elkezdett unatkozni, és most teljesen hátrafordul, hogy elkezdjen a hátsó ülésen matatni. Én minden érzékszervemmel az utat figyeltem, aminek a közepén haladtunk. Amikor feltűnt egy kocsi belenyúltam a kormányba, és elrántottam vissza a helyére, majd felvetettem, hogy esetleg én vezetek. Az ötlet nem ment át, viszont innentől kezdve minden 10 percben rászóltam Heisenbergre, hogy tessék figyelni az utat. Nyilván nem sikerült mély nyomot hagyni benne, ha tíz percenként meg kellett ismételni az helyreigazítást.

Egyszer csak elmentünk egy zárva tartó kávézó mellett, amikor Heisenberg kiabálni kezdett, hogy “FUCK!FUCK!” – Mikor óvatosan megkérdeztem mi a baja, kiderült, hogy éhes és fáradt. Nálam 3 napi élelem volt, meg kávé, szóval mondtam, hogy akkor azonnal álljunk meg pihenni. Hosszú idő óta ez volt az első megállónk, és csak most vettem észre a legnagyobb gondot: 25 méter alatt sikerült csak leállítani a halálautót. A fék nem működött. Már csak húsz kilométerre voltunk a Fox Geccsertől.

Indulás után új tervet szőttem: beszélgetést kezdeményezek. Mivel nem nagyon ment neki az angol, erősen kellett koncentrálnia és olyankor lassult a vezetés tempója. Ebben a beszélgetésben derült ki, hogy 20 éves. Legalábbis nekem ennyit mondott, de később kiderült, hogy csak 18. megértettem, hogy friss jogsis tini vezetett le 300 kilométert mellettem.

Végül szép lassan begurultunk a Fox Gleccserhez. Én addigra már hithű keresztény lettem, és minden egyes szenttel megbeszéltem, hogy nagyon jó kislány leszek, ha most ezt túléljük.
A mai napig nem értem, hogy miért nem szálltam ki a kocsiból. Azt hiszem azért, mert nem akartam bunkó lenni. Ma már tudom, hogy ez nagyobb hülyeség mint friss jogsival, a bal oldalon, fék nélkül System of a down-ra vezetni a halál autóját.

Indulj el időben, ne stoppolj naplemente után. Előre nem tudhatod, hogy hány fuvarral jutsz majd el oda, ahova aznap indultál, ezért nehéz kiszámolni, hogy mikor fogsz beérni. Napkeltekor indulni, és napnyugtakor érkezni, a legcélszerűbb. Általában három órát szoktam rászámolni a Google Maps által mutatott útidőre, de még így is volt olyan, hogy kicsúsztam az időből.

Legyen nálad elég étel. Éhesen stoppolni nagyon idegesítő dolog. Nem csak várakozni kell a fuvarra, de nem tudod, hogy mikor jutsz el egy olyan helyre, ahol tudsz ételt válaszolni. Éhesen én nem tudok jópofát sem vágni. Hamar baltás-gyilkosnak néznének, ha ebéd nélkül ülök be valakiken a kosijába. Mindig egy kicsivel több étel legyen nálad, mint amennyi elég lenne az útra. Megint mondom, a stoppolás nem kiszámítható, így egy kicsit mindig rá kell számolni, időben és ételben is.

Kicsi hátizsák itt is előny. Egyszer annyi cuccal stoppoltunk, Urbi barátommal, hogy a be és kiszállás nettó 5-10 percet vett igénybe. Sátor, hálózsákok,ukulelék, két-két hátizsák…mire ezeket bepakoltuk a sofőr kétszer meggondolta, hogy jó döntés volt-e két magyar stoppos miatt dekkolnia a leálló sávban. Arról nem beszélve, hogy mi van akkor, ha esetleg vészhelyzet van, és el kell hagynod a kocsit, mert sikerült egy elmebeteg mellé beülni. Egy piros lámpánál ki lehet ugrani, ha melletted van a hátizsákod.

Rendszám SMS-ben valakinek. Bevált módszer, hogy van egy kapcsolat-tartód, akinek elküldöd a rendszámot, amikor beszállsz valakinek az autójába. Ez a bajtól nem fog megvédeni, hacsak nem mondod a sofőrnek, hogy az autója adatait elküldenéd valakinek. Még akkor is érdemes ezt megtenni, ha ketten vagytok.

Váltogatva üljetek előre. A megálló autó sofőrje sokszor társaságra szomjas, és bizony illik beszélgetni, nem csak bemondani a címet, lerúgni a cipődet, és átaludni a fuvart. A folyamatosan megkapott ugyanolyan kérdéseket, pedig meg kell válaszolni. Honnan jöttél, mit csinálsz itt…stb..stb. Aki elöl ül, az szokott lenni a felelős, hogy beszélgessen, a másik pihenhet. Cseréljetek néha.

Telekocsi
Az előző részben jól elijesztettem minden lányt (és valószínűleg egy két pasit is) az egyedül stoppolástól, így most muszáj feloldanom valamivel. Van egy olyan megoldás, hogy valahova kocsival menj el, biztonságos, és nem is kerül sokba. A telekocsi egy olyan közösségi közlekedési forma, ahol a sofőr meghirdeti a szabad helyeket az autójában, és a költségeket pedig osztjuk. Érdemes itt is megnézni a referenciákat. A telekocsi oldalakra rászálltak egyébként a hivatásos fuvarozók is, akik ebből élnek meg. Rájuk jellemző a pontosság és az, hogy nem nagyon tévednek el. Ráadásul viszonylag rendszeresen mennek.
A telekocsi módszer első sorban Európában terjedt el, így akkor ajánlom, ha itt utazol, vagy, ha egy olyan helyről indul a géped a tengerentúlra, ahova nem megy fapados. Ilyenkor érdemes körbenézni a telekocsi oldalakon, hogy mennyiért mennek autósok abba a városba.

Buszozás és vonatozás
Amikor megtudtam, hogy tizenhét órát kell ülnöm egy buszon egy helyben, hogy Buenos Aireből felmenjek az Iguazu vízeséshez, meglehetősen kétségbe voltam esve. Már a 12 órás repülőúttól is a falra másztam (szó szerint, mert elég nagy darab volt a mellettem ülő útitárs), de hogy még hat órával többet üljek a fenekemen…ki van zárva. A dolog érdekes fordulatot vett, amikor elfoglaltam a helyem a buszon, ami egy bőrfotel volt, 160 fokban lehajtható, lábtámasszal, és amikor a kezembe nyomtak egy welcome whisky-t, üvegpohárban, jéggel. Fél óra múlva már becsípve, bamba vigyorral tanítottam az argentin utastársaknak a jég dupla whisky-vel című örökzöldet. Így azért ki lehet bírni. Idővel nagyon megszerettem a hosszútávú buszozást. Jelenleg huszonnégy óra az, amit nyafogás nélkül, sőt, mosolyogva végigülök.
Számomra a buszozás igazi meditáció. Olyan ez, mint egy vasárnap, amikor nem akarsz kikelni az ágyból. Nyakadig húzod a takarót, nézel valami jó filmet, és közben alszol és eszel. Nem mindenhol vannak ilyen luxuskörülmények, de nekem nem is kell. Ha van egy ülőhelyem az ablak mellett, és jól felkészültem előre zenével, vagy podcastokkal, meg egy jó könyvvel, akkor szinte sajnálom, amikor le kell szállni. Thaiföldön az állam is leesett, amikor rájöttem, hogy az egyik gomb a székemen, masszázst jelent. Az út pedig alig került pár ezer forintba.
Sokat riogattak Indiában az úgy nevezett “sleeper class”-szal. Azt mondták, az gyakorlatilag a pokol. Amekkora mázlista vagyok, nekem nyilván már csak ott maradt hely, egy tizenhét órás úton. Meglepődve konstatáltam, hogy igazából, még a busznál is kényelmesebb, hiszen itt el tudtam  feküdni, ágyak vannak. Persze meg kellett szokni, hogy a hátizsákomon aludjak, amit ki kellett láncolni, meg azt is, hogy úgy húsz szempár nézett mereven, amíg el nem szenderültem, de, ahogy már mondtam: Ez India.
Őszintén szólva ez a kettő, a buszozás és a vonatozás a kedvenc utazási formám. Persze mivel árban gyakran jobban jövök ki, ha elrepülök valahova, mintha vonatoznék a Keletiből, így általában már csak “terepen” vetem be ezeket a közlekedési eszközöket. Ott viszont nagy előszeretettel utazom velük.
Szép lassan eljutunk oda, hogy Budapestről is indulnak olyan járatok, amik verik árban a repülőt. Érdemes figyelemmel kísérni, hogy milyen változások lesznek a közeljövőben, ezen a téren.

HOL FOGOK ALUDNI?
Dél-Kelet Ázsiában, és Dél-Amerikában nem hiszek abban, hogy a szállásokat előre le kellene szervezni. Sok térségben, simán lehet szobát, hostelt találni érkezéskor, és még alkudni is lehet, ha már helyszínen vagy. Ha tehát a cél az, hogy ezeket a helyeket körbe-backpackelj, akkor nem érdemes szerintem otthon lefoglalnod a szállásokat. Nem csak a kaland miatt, hanem azért, mert a legtöbb jó szállás nincs is sehol meghirdetve.
Azonban ez nem mindenhol van így. Az egyik legnagyobb pofon, amit kaptam Új-Zélandon, az akkor ért, amikor rájöttem, nem tudok még semmit az utazásról. Bár addigra már bejártam Dél-Amerikát, Dél-Kelet Ázsiát és Indiát, a Kiwik földje megtanított arra, hogy mennyire igaz az a mondás: “minél többet látok, annál kevesebbet tudok.”
Épp Dél-Kelet Ázsiában utaztam előtte, ahol 5-10 dollárokért szereztem magamnak szállást. Általában csak beállítottam az adott városba, és körbekérdeztem, hogy merre vannak kiadó szobák. Volt időm megnézni, alkudni, és dönteni.
Aztán megérkeztem Christchurch-be, ahol egy bérelt autóval levezettem Queenstown-ba. Út közben megálltam a Tekapo tó mellett, hogy a kocsiban töltsem az éjszakát egy parkolóban. Éjjel megismerkedtem pár utazóval, akik épp ebből a városból tartottak észak felé. Beszélgetésbe elegyedtünk, és ahogy az lenni szokott, rákérdeztek arra, hogy merre tartok. Elmondtam, hogy másnap már Queenstown-ban tervezek éjszakázni, ahol munkát keresek magamnak, ha tetszik a város. Megkérdezték, hogy van-e szállásom. “Jééé, ezek nem tudják, hogy kell utazni? Hát nyilván nincs!” Az új barátaim valószínűleg ugyanezt gondolhatták rólam, mármint, hogy nem tudom, hogyan is kell utazni. Felvilágosítottak, hogy ebben a városban sehol nincs szállás, főleg most hogy Kínai új év van, és tömve van a város. Mivel ott még nem volt térerőm, csak másnap sikerült felmennem az internetre, hogy megnézzem, milyen hostel lehetőségek vannak.
Kiderült, hogy igazat mondtak, és egy darab ágy volt már csak elérhető, egy nyolc ágyas hostelben. Harminc dollárért. Nagyot nyeltem, ahogy lefoglaltam magamnak a szállást, és gyorsan kiszámoltam, hogy hány napot tudtam volna megaludni Kambodzsában ebből a pénzből.
Mikor megérkeztem a Hostelbe, a recepciós azonnal elmondta, hogy telt ház van másnap, így reggel tizenegykor ki kell jelentkeznem.
Másnap, ahogy ígérték ki is tettek az utcára, én meg a nagy hátizsákkal, neki indultam Queenstown utcáinak, hogy találjak egy helyet, ahol meghúzhatom magam. Couchsurfing-en írtam mindenkinek aki fent volt, az összes hostelbe bementem, hogy nem mondta-e le valaki a foglalását. Sátrat próbáltam venni használtan, de ez a terv is fuccsba ment, amikor kiderült, hogy még a kempingben is elfogytak a sátor helyek. Ha pedig nem kempingben szállsz meg, kemény összegeket kell fizetned, ha elkap a rendőr.
Pár óra mászkálás a hátizsákommal, úgy nyolcvan visszautasítás után, bementem a boltba, hogy valami élelmet vegyek magamnak. Akkor derült ki, hogy egy ebéd annyiba kerül egy kisboltban, mint máshol egy éjszaka szállás. Új-Zéland finoman jelezte számomra, hogy itt megint meg kell tanulnom utazni. Minden, amit eddig hittem az utazásról, mehet a kukába. Úgy éreztem, megint meg kell tanulnom mindent, és nem tévedtem.
Idő közben az utolsó NEM is befutott, és végül kiderült: tényleg nincs hol aludnom. Ennyi volt. Csöves lettem harminc évesen. Kiültem az ukulelémmel a tó partjára, és teljes nihilben zenéltem egy kicsit, hiszen aggódni, már semmi értelme. Nem tudom megoldani ezt a helyzetet, akkor meg minek görcsöljek rajta?  Azért írtam egy rövid bejegyzést a blogomra, hogy hogyan jártam. Szerencsére ez mentett meg. Az egyik barátom be tudod engem kérni egy ismerőséhez, aki nem messze lakott a várostól, így ez a történet is happy end-del, és komoly tanulsággal végződött.
Összesen három hónapot töltöttem Új-Zélandon. Ebből háromszor szálltam meg hostelben, a többi időben pedig önkénteskedtem szállásért, sátraztunk barátokkal, kocsiban aludtam vagy befogadtak a helyiek.
Ebben az országban, és pont ugyanígy az összes többi Nyugati-országban, ha nem tervezel előre, elég gyorsan fedél nélkül maradhatsz. Bár ezek az országok drágábbak, mégis képes vagy kevesebbet költeni, hiszen ha annyi pénzed nincs, hogy szobát, vagy ágyat bérelj magadnak, akkor kénytelen vagy dolgozni a szállásért. Így pedig végül nem költesz szállásra, még öt dollárt sem. Eljött az idő, hogy az úgy mond “önkénességről beszéljünk”.

“Önkéntesség”
Hogy miért tettem az előbb idéző jelbe az “önkéntesség” szót? Alapjában az önkéntesség azt jelentené, hogy az ember ellenszolgáltatás nélkül, segítőszándékkal vállaljon munkát, de ha bármelyik szervezet ezt kéri, nem sok önkéntest fog magának találni.
Utazás vonatokozatában ez azt jelenti, hogy az ember egy kicsit utazik, és közben dolgozik, általában szállásért és ellátásért. Személyes véleményem az, hogy jó lenne egy másik szóval illetni ezt a fajta munkavállalást, hogy mindenki tisztában legyen miről van szó.

Fizetős Önkéntesség
Ahogy már korábban is említettem, Buenos Airesben egy hónapot önkénteskedtem egy árvaházban. Az eredeti ötlet az volt, hogy így, nem csak, hogy várnak majd azon a másik kontinensen, hanem lesz lehetőségem arra is, ingyen megszálljak valahol. Hosszú-hosszú órákat ültem az internet előtt, hogy találjak egy olyan projektet, ahol egy magasztos ügy érdekében dolgozhatom, ahol úgy érzem, tudok segíteni valakinek. A nagy kutatásban kezdett kirajzolódni, hogy vagy egy önkéntesküldő szervezettel megyek, akik nagyon ritkán gondolkoznak rövid távban. (Az én esetemben három hét), vagy fizetnem kell. Én sem értettem ezt a koncepciót: munkát is és pénzt is adjak? Hogy van ez?
Sajnos egy nagyon szomorú tény miatt alakultak ki ezek a szervezetek: mindenki nagyon szeretne segíteni, de pénzt, na azt nem akar adni. Része szeretne lenni az élménynek, esetleg feltölteni egy-egy képet a Facebook profiljára, amin egy csapat maszatos árvával pózol egy roskatag, de egzotikus kunyhó előtt. Szeretnének nyelveket tanulni, megismerni szomorú történeteket. Benne lenni a dokumentum filmben, amit annak idején láttak.
Van egy jelenség, amit úgy hívnak, a fehér-megmentő. Ez az, amikor egy fehér ember azt hiszi, hogy mivel egy “civilizáltabb” (de gyűlölöm ezt a szót) országból jött, ő egyedül meg tud menteni egy egész kontinenst.
A valóságban azonban, sokkal jobban járnak ezek a szervezetek, ha átutaljuk utazásunk költségét, és ők felvesznek valakit ebből a pénzből, akik hosszútávon, nem 3-4 hétig tudnak segíteni az árvaházban, például.
Mivel ezt nem sokan teszik meg, inkább pénzt kérnek és odaengedik az utalót, hogy úgy érezze, tudott valamit segíteni. Azt gondolom főleg olyan helyeken probléma ez, ahol árva gyerekekkel foglalkozik az önkéntes, vagy állatokkal. Mennyi és mennyi olyan oldalt láttam, ami azt ígéri, hogy a napi feladatod az lesz, hogy megsétáltasd a tigrist, vagy simogasd a mentett bálnát, majd egy nagy buli keretein belül, visszaengeditek a tengerbe.(mármint a bálnát). Ügyes marketing fogás. Ki ne szeretne ilyen munkát?
Természetesen van olyan hely, ahol elkel a segítséged, de ezek inkább kétkezi munkák, mint például, házakat újjáépíteni egy földrengés után. Itt sem kapsz semmit cserébe, de nem is kell befizetned semmit.
Ezt a leckét én a nehezebb úton tanultam meg. Végül találtam egy olyan helyet, ahol százhúsz dollár befizetés után, heti kétszer kimehettem az árvákhoz. Becsületesen dolgoztam. Nem riasztott vissza az, hogy pelenkát cseréljek, vagy elmosogassak a gyerekek után. A legtöbb önkéntes mondjuk ilyen alantas munkát nem is vállalt, csak játszott a kis két évesekkel. A nagyobbak már megdobálták őket, ha a közelükbe ment, szóval ez volt a legbiztonságosabb.
Arra, hogy mekkora hülyeség volt idejönnöm, csak az utolsó napokban jöttem rá. Egyáltalán nem bántam azt a százhúsz dollárnyi adományt, viszont a károkat, amiket okoztam, csak akkor vettem észre, amikor közeledett az elválás időpontja. Ezt egy blogposztban írtam ki magamból:
Lassan közeledett a nap, amikor el kell hagynom Buenos Airest. Pedig időközben az árvaházban is megtaláltam a helyem.
A két kicsivel nagyon összebarátkoztunk: szaladtak és öleltek, amikor megérkeztem. Egyik nap Mati anyukája is bent volt az otthonban. Egy kb. 40 kilós, fogatlan, drogos nő, aki úgy kezelte a gyereket, mint a kiskutyáját. Fotókat készített Matiról, és hogy odafigyeljen a kisfiú, cuppogott és csettintgetett az ujjával. A karján két férfinév és a gyerekek születési dátuma van tetoválva. A gyerekek apjai. El ne felejtse a neveket, ha már kiderítette, kik azok… Délutánig játszott a gyerekekkel, majd elment szó nélkül. Mati persze nagyon rosszul viselte, zokogott, verte magát a földhöz és a kezeit harapta. Ez volt a szokása. Mikor bementem hozzá, rögtön a karját az égbe emelte, és üvöltötte, “Tiaaa!”, ami elvileg azt jelenti, hogy néni, de ebben az esetben inkább úgy hangozott: “Segíts!” Az arca vörös volt már az erőlködéstől.
Fölemeltem és kisétáltam vele az udvarra. A fejét a vállamra hajtotta, én meg dúdoltam neki és ringattam. Nem láttam az arcát, de a kis háta emelkedéséből és süllyedéséből tudtam, kezd megnyugodni. Ahogy ott álltunk az árvaház udvarán, összeölelkezve, éreztem, ahogy kizárunk mindent és mindenkit a mi világunkból. Én kizárólag rá figyelek, és ő meg rám.
Először azt írtam, hogy a gyerekek az árvaházban jó helyen vannak, de miután láttam Matit sírni semmirekellő anyukája után, ezt a kétéves kisgyereket, aki már most annyira zavart, hogy a csuklójából kiharapja a húst, ha felzaklatja magát, csak akkor értettem meg: velük soha nem lesz minden rendben. Ott vagyunk mi, önkéntesek, de épp, hogy megszeretnek minket, mi is továbbállunk, megint magukra hagyva őket.
Csak dúdoltam és simogattam, miközben az járt a fejemben, mi lesz ezzel a kisfiúval? Sajnos nem láttam olyan alternatívát, amiben ilyen körülmények között teljes élete lesz. Hogy fog megbízni az emberekben, ha már most ennyi csalódás érte? De legfőképpen, hogy fog így szeretni, ha azt a példát látja tőlünk, hogy az emberek eldobhatóak? Mint ahogy az anyja is és én is elhagyom.
Ott álltunk az udvaron, egymást ölelve, már mind a ketten szipogva, mikor rám emelte hatalmas szemeit, letörölte a könnyeimet és meggyőzően rám mosolygott. Megsimogatta az arcomat, és minket utánozva azt mondta: “Está bien!” (Semmi baj!)
Játszottunk még egy kicsit, hogy teljesen el tudja felejteni a bánatot. Lefoglaltam egy homokozólapáttal és elkezdtem kiosonni az árvaházból. Csak amikor az ajtóban voltam, akkor hallottam meg Mati hangját. Az ajtóból visszafordulva láttam, hogy tárt karokkal szalad felém és megint bömböl. Ha az egyik nena nem veszi ki a kezemből, még most is ott vagyunk.
Másnap eljött a végleges búcsú napja. A nenák agyonpuszilgattak, ölelgettek, marasztaltak. A gyerekek épp desszertet ettek. Rettenetesen féltem elmondani, hogy ma vagyok utoljára.
“Szia, elmegyek.” – mondtam Rodrigónak.
“Jó. Mikor jössz megint?” – kérdezte, majd egy nagy kanál csokipudingot emelt a szájához.
Nem akartam neki hazudni.
“Nem jövök többet.” – beletörődően bólintott és nem nézett rám többet. Nem először hallotta ezt. Rezzenéstelen arccal nézte a TV-t és monotonon ette a maradék pudingot. Nem voltak kérdések. Nem volt “miért”? Csak bámult maga elé egykedvűen.
Nem néztem vissza az árvaházra. Végre nem kellett többet küzdenem a gombóccal a torkomban. Bőgtem, ahogy a gyerekektől tanultam az elmúlt hónapban. Szívből, véget nemérően. Reménytelenül.
A megviselő élmény után már tiszta sor volt: Soha többet nem megyek így önkénteskedni. Szerencsére egy idő után rábukkantam azokra a lehetőségekre, amikkel igenis lehet és nagyon ajánlom is, hogy az ember belevágjon.

Rövidtávú önkéntesség
Nincs olyan Új-Zélandon utazó ember, aki ne használná a Helpx, Workaway vagy Wooffing oldalakat, hogy egy kis munkáért cserébe szállást és ellátást kapjon. Rengeteg munka közül választhatunk ezeken az oldalakon. Hely és érdeklődési kör szerint is tudunk szűrni a rendszerben.
A legtöbb esélye húsevő férfiaknak van, mivel a munka java megköveteli a fizikai erőnlétet. Sok helyen külön kijelentik, hogy vegákra nem főznek, és mivel én már több éve nem eszem húst, nem volt egyszerű megtalálni azt a helyet, ahova befogadtak, és főztek rám. Ráadásul nekem még wifi-re is szükségem volt, hogy digitális nomádként, el tudjam végezni a munkáim nagy részét.
Végül egy idős nénivel sikerült felvennem a kapcsolatot, akivel megbeszéltük a találkozót egy bevásárló központ előtt, ahonnan hazavitt. A néni nagyon aranyos volt, és még a kocsiban átbeszéltük, hogy olyan feladatokra számíthatok, mint a ablak pucolás, a fűnyírás, stb. Mindezt egy-két órában naponta. Nagy büszkén elmesélte, hogy bevásárolt a hétre, így életében először megpróbálkozik vega kaják főzésével, amiért én nagyon hálás voltam. A néni azt is elárulta, hogy a férje, Alan már több éve súlyosan beteg. Alzheimer. Az utóbbi időben pedig annyira leromlott az állapota, hogy már nem is beszél, és tolószékben van. Látta rajtam, hogy kicsit elkezdtem feszengni a székben. Nem voltam arra felkészülve, hogy beteg embereket lássak el. Szerencsére azonban otthonadóm azonnal megnyugtatott, hogy van profi segítsége, nem erre keresett önkéntest.
Mire az idős párhoz kerültem, már két hónapja egy sátorban éltem. Amikor megláttam, hogy nem csak hogy saját szobám van, vagy külön fürdőm, hanem egy egész emeletet kaptam, nem tudtam leplezni az örömömet.Végre egy ágy a sok földön fekvés után.
Nagy hálával dobtam bele a munkába másnap, és nagyon meglepődtem, amikor másfél óra után szólt a néni, hogy eleget dolgoztam egy napra. Behívott ebédelni, és az étkezés után, előkerült egy pakli kártya. “Most pedig játszunk” – mondta ez a cuki néni, és azonnal átváltott egy vérengző kártyajátékossá, aki kárörvendően nevetett, amikor újra és újra elvert a játékban. Megértettem. Nem füvet nyírni, és hűtőt-pucolni vagyok itt. A néni magányos. Ahogy osztotta a lapokat végigmértem az arcát, amin olyan volt, amit egész nap nem láttam: derű!
Pár nap kártyázás után már nem csak a “főnököm” volt, de egy barátnőm is. Sokat mesélt az életéről. Hogyan utazták körbe a világot anno egy vitorlással Alan-nel. Hogyan szerettek egymásba úgy, hogy közben mind a kettőjüknek volt házastársa, és hogyan hagytak hátra mindent, hogy egymással lehessenek. Milyen volt, amikor Alant diagnosztizálták, és milyen neki most.
Láttam, ahogy mesélt, hogy újra és újra átéli az összes emlékét: Hirtelen megint egy kalandor utazóvá vált megint, majd a következő pillanatban, pedig egy szerelmes fruska. Én pedig ültem ott vele szemben, a negyedik elvesztett kártya-partim után, és már tisztán láttam, hogy többet segítettem egy hét alatt itt, mint a Buenos Aires-i árvaházban.
Már értettem, hogy ezért éri meg önkénteskedni, vagy akárhogy is hívjuk. Nem az ingyen szállás, és háromszori étkezés, hanem az, hogy így tényleg meg tudsz ismerkedni azzal, hogyan élnek a helyiek. Nem olyan mint a couchsurfing, mert itt van egy célod: segíteni abban, amiben lehet, és végül sokkal többet kapsz, mint azt gondoltad volna.
Új-Zéland ettől csodálatos: a helyiektől, és rengeteg helyen bele tudsz pillantani egy-egy család életébe. Persze csak akkor, ha helyiekhez mész, és nem vállalsz munkát egy hostelben, ami azt hiszem a legdivatosabb “önkéntesség”. Vagyis ingyenmunka.
Ilyenben is volt részem, és nem is bánom, bár egy pillanatig sem éreztem azt, hogy épp megváltoztatom a világot, amikor napi három órában pucoltam a wc-t egy raglani-i hostelben. Az ilyen helyeken sokkal rosszabbak a feltételek,  többet kell dolgozni, és kevesebbet kapsz. Ráadásul ezen az adott helyen, a szállás azt jelentette, hogy egy jurtában laktam. Csak akkor jöttem rá, hogy milyen szerencsésen jártam az én kis jurtámmal, amikor megláttam, hogy volt olyan önkéntes, akit a fészerben, egy kétszer-két négyzetméteres sufniban szállásoltak el.Nekünk legalább volt egy lámpánk. 
Az ilyen helyeket nem is biztos, hogy a fentebb említett helyeken kell keresned. Megtalálod őket útközben is. Csak be kell sétálni egy hostelbe, és megkérdezni, hogy fogadnak-e önkénteseket.
A legközelebbi hosteles élményem is így találtam. Sőt, ott engem kértek fel, hogy ugorjak be az egyik kolléga helyett, mivel őt baleset érte. Ott négy óra munkáért teljes ellátást kaptam.
Új-zéland azért kivétel a többi nyugati ország között, mert itt elég 2-3 órát dolgozni. A többi helyen azért elvárnak 4-5 óra, sőt esetenként egy teljes munkaidőt.
A rövidtávú önkéntesség tökéletes módja annak, hogy spóroljunk a költségeken, és mindenkinek nagyon ajánlom, hogy próbálja ki. Ez pont olyan, amit érdemes előre leszervezni, hiszen utolsó pillanatban már nem biztos, hogy találunk magunknak megfelelő projektet.

Hosszútávú önkéntesség
Több olyan projekt létezik, ahol egy köztes szervezet segít összekötni az önkéntest az alapítvánnyal vagy projekttel. Ilyen például az EVS.
A hosszútávú önkéntességnek is megvannak az előnyei, bár én személy szerint sosem próbáltam, mert nem tudok ilyen sokáig egy helyben megmaradni. Az EVS egy garancia arra, hogy ellenőrzött projekten vehetsz részt. Hogy úgy mondjam, ad egy biztonság hálót neked a külföldi munkavégzéshez. Teljesen más az, amikor valaki utazik, és amikor valaki elmegy egy helyre és ott hosszú hónapokat tölt el. llyenkor igazi barátokat talál, mélyebb kapcsolatokat alakít ki, és a tudása is sokkal mélyebb lesz egy adott kúltúráról. Olyan ez, mint egy ERASMUS, csak nem tanulni, hanem dolgozni kell. Mivel ebben a könyvben az utazásról beszéltünk, tovább nem is szaporítanám ezt a részt.

Couchsurfing:
Bár azt hiszem fölösleges, mégis leírom, hogy mit is jelent a kanapészörfölés: egy weboldal segítségével tudsz olyan helyiekkel találkozni, akik megnyitják előtted az otthonukat. A cél természetesen nem csak az ingyen szállás, vagy a jó karma gyűjtése lenne, hanem az, hogy így tanuljunk valamit a másik kultúrájáról. A vendéglátó, avagy a “host”, jó esteben azért fogad utazókat az otthonába, hogy ő is tanulhasson valamit a helyiektől.
Első tapasztalatom a couchsurfing oldalon meghaladta az elvárásaimat.
Az Iguazu vízesésnél voltam, amikor egy buszjegy megváltása után, megkaptam az sms-t, hogy mennyi pénz van még a számlámon, nekem pedig szembesülnöm kellett azzal, hogy sikerült elvernem a pénzem. Még egy éjszakát maradtam a hostelben, ahol a számlát már előre rendeztem, és a másnapi, húsz órás utam is ki volt fizetve. Így két napom volt, hogy kitaláljak valamit. Ahogy visszaértem a szállásra, beültem a gép elé, hogy a couchsuring oldalon keressek magamnak valakit, aki addig befogad, amíg nem jutok pénzhez. Nagyon nem volt drasztikus a helyzet: egy hét múlva volt várható, hogy megékezik a fizetésem a számlámra.
Az oldalon végül találtam hat megbízhatónak tűnő profilt, és még aznap írtam nekik, hogy befogadnak-e. Másnap korán reggel indult a buszom, én pedig egy gyors pillantást vetettem az oldalra, hogy kaptam-e választ. Nem hittem a szememnek, amikor azt láttam, hogy összesen négyen azt válaszolták, hogy szeretettel várnak. Egy kedves párnak megírtam érkezésem időpontját és felültem a buszra.
A húsz órás útból végül huszonöt lett, én pedig nagyon aggódtam, hogyan tudom a tudtukra hozni, hogy érkezem, csak nagyon meg vagyok csúszva. Érkezésem után könnyen megtaláltam a házat. A bejártai kapu nyitva volt, mert épp építkezés volt folyamatban. Átsétáltam a folyosón, átszökkentem a festőecseteken, és a munkásokon, kezemben a kis papírral, amin az ajtó száma volt felírva. Izgatottan csöngettem be a földszinti lakásba, ahol Anahi és José éltek. Vártam egy kicsit, és mikor senki nem nyitott ajtót, még egyszer megnyomtam a csengőt. Egyre kisebbre szorult a gyomrom. Lemondtak rólam, elutaztak, vagy talán sohasem léteztek. Kétségbeesetten visszamentem a munkásokhoz, hogy segítsenek egyeztetni az ajtószámot. Két munkással tértem vissza az ajtó elé, ahol már hárman konstatáltuk, hogy valóban ez a 6-os szám. Próbáltam nekik elmondani, hogy vendégségbe jöttem, és nincs meg José telefonszáma. Azonban egyszer csak kinyílt a szomszédajtó, és egy kábé velem egy idős lány dugta ki a fejét rajta érdeklődően! Abban a bizonyosságban, hogy elronthattam a nagy sietségben az ajtószámot, amikor felírtam, odaigyekeztem a kócos hajú lányhoz, aki minden jel szerint most kelt fel. Bemutatkoztam és megkérdeztem, hogy ő-e Anahi. “Nem, én a szomszédja vagyok. Miért keresed őket?”
Ekkor egy olyan monológba bonyolódtam bele, amit nem tudom, hogy sikerült bizalomgerjesztően elmondanom. Valahogy így hallatszott: “Hát, nem ismerem őket személyesen. Két napja egy internetes oldalon találkoztunk, és most itt fogok náluk lakni. De ahogy látom – és visszasandítottam az zárt ajtóra a vállam felett – lehet, hogy elfelejtették, hogy jövök.”.
A lány, erre kicsit nagyobbra nyitotta a szemét, már azt hittem, hogy el fog küldeni, amikor ezzel a válasszal lepett meg: “Hát, ha nem jönnek haza, akkor akár nálam is lakhatsz”.
Ekkor meg én nyitottam akkorára szemet, hogy az majdnem kiugrott a helyéről. Pár perc múlva, már a szomszédlány konyhájában ittam a mate teát, és kedvesen csevegtünk Magyarországról és az oldalról, ahol idegenek fogadják be egymást. Közben az eső is eleredt odakint, én meg nagyon hálás voltam, hogy van hol meghúznom magam.
A beszélgetés közben alig vettük észre, hogy a bűvös hatos számú ajtó előtt egy fiú keresi éppen a kulcsát. “ Ő José!” Kiáltott fel a szomszédlány, és az ajtóhoz sietett. Kinyitotta, és beinvitálta José-t, azzal, hogy a magyar lány épp az ő konyhájában van. José göndör hajáról cseppenként esett az arcára a víz, teljesen át volt ázva, kezében pedig egy gyűrött, ázott papírlapot tartott. Nagy mosollyal nyújtottam a kezem, hogy bemutatkozzam, ő pedig megkönnyebbülve sóhajtott fel.
“Hát megvagy, eddig kerestelek a pályaudvar környékén. Azt hittem eltévedtél. Nézd, még a képedet is kinyomtattam” – mutatott José a kezében lévő lapra, amin a Couchsurfing-es profil fotóm volt látható.
Azóta is azt mondom: ezért éri meg utazni. Hogy végre lehúzzuk a ponyvát a világról, és úgy lássuk, amilyen. Telis-teli jószívű, segítőkész emberekkel.
Az első sikeres kanapészörfölésem sok másik követte, ahol minden egyes alkalommal le voltam nyűgözve, hogy milyen fantasztikus emberek vannak a világon.
Nekem, személy szerint nem történt soha, semmilyen bajom. Laktam már bangaldeshi fiúnál Helsinkiben, egy idősebb kiwi férfinál Christchurben, és egy rúdtáncos lánynál New Yorkban.
Megjegyezem New York-ban már elég sokat kellett keresgélnem, mire olyan vendéglátót találtam, akihez szívesen mentem. Mivel nagyon drága a szállás ebben a városban, a hostokat csak úgy ostromolják a megkeresések. Másolnék egy cikket ide, amit a keresésről írtam:

Meztelen valóság a Couchsurfing-en
Miután körbekérdeztem a barátaimnál, kiderült, hogy mindenkinek olyan kicsi a lakása, hogy esélytelen, hogy befogadjanak. Szóval itt volt az ideje, hogy új barátok után nézzek a couchsurfing oldalon. ( Na jó, a régieket is megtartom azért).
Couchsurfing-en borzasztó fontos, hogy alapos munkát végezz, hogy elolvasd a profilokat, mert hát, hogy is mondjam… érhetnek meglepetések.
Érdemes lett volna felvenni, ahogy böngésztem a profilokat, mert olyan fejeket vághattam, hogy az már magában megérne egy videót.
Például ennél a kedves lánynál, aki a hirdetése végén hozzáteszi, a félreértések elkerülése végett: a fürdőkád a konyhában van.
Elképzeltem, ahogy szappanozás közben épp elkérik tőlem a brokkolit a levesbe, vagy ahogy egy kis sampon keveredik a salátába, dresszing gyanánt. Meghitt vacsora habfürdővel.
Ekkor még nem tudtam, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. A következő leányzó nagyon szimpatikus volt: vega (én is), utazó (én is) és jógatanár (én nem, de a jóga fontos az életemben). A szimpátia addig tartott, amíg el nem jutottam a zárómondatig: “ I am a professional Yoga -teacher now, so NAMASTE BITCHEZ!” :O
Na akkor menjünk csak tovább. Ekkor már kezdtem ráhangolódni a komédiára, és az esti vígjáték helyett couchsurfing profilokon röhögtem hülyére magam.
A győztes minden kétséget kizáróan az az apuka volt, aki azzal kezdte, hogy neki luxus lakása van, jacuzzival, amiből szépen lehet gyönyörködni Manhattan panorámában…ha pasi vagy… és vállalod, hogy meztelen vagy egész nap a lakásban. “Hát – gondoltam – ebből elég sokat tudok teljesíteni. Nem tudom eldönteni, hogy mottójától akadtam-e ki a legjobban (“what you see is what you get”) vagy attól, hogy minden második hétvégén fel kell öltözni, mert jönnek a gyerekek látogatóba. Na jó, valójában a fényképeken akadtam, amit nem fogok itt leközölni, de elég annyi, hogy szerencsére ki volt kockázva a “lényeg” minden szerencsétlen couchsurfer intim-zónájánál.
Igen, én sem hittem el, de a 60 pozitív referencia azt mutatta, hogy ez így működőképes.
Mondjuk ő legalább szólt. Volt olyan férfi is, akinek a profilját végigolvasva nem tűnt fel semmi fura. Már épp kattintottam volna a szálláskérésre, amikor megláttam, hogy milyen csoportokba csatlakozik: Sleeping Naked? Nudism?
Egy szó mint száz, megláttam a couchsurfing kendőzetlen valóságát (muha), már ami New York-ot illeti. ( Biztos vagyok benne, hogy ilyen van máshol is).

Ahhoz, hogy ne érjenek meglepetések, kialakítottam egy olyan szűrés módszert, amin át kellett mennie annak, akinek írtam.
Ezek a következők voltak:
Legalább 10 pozitív referencia
Fiúknál a referenciát nem csak lányok adták. Még akkor sem, ha jók….
Az elmúlt egy hétben online volt.
Nem csatlakozik furcsa csoportokhoz.
A profilképén nem félmeztelenül pózol ( el sem tudjátok képzelni, hogy emiatt mennyire szűkült a lista)
A leírásban nincs semmi rohadt-furcsa
A képek között sincs olyan, ahogy épp egy nyuszit boncol fel. ( Ilyen még nem volt, de már nem is lepne meg)
Nem kell vele egy ágyban aludni. ( Ez is nagyon sokszor volt kiírva a profilra)

Mielőtt elindulsz a nagy útra, érdemes a profilodat szépíteni egy kicsit, és ha tudod, hogy szörfölni fogsz egy két helyen, akkor előre elkezdeni a levelezést. Az emberek nagy része ugyanis nem válaszol a levelekre, így nem is érdemes várni egy válaszra, mielőtt másnak írsz.
Nagyon sok profilon írják, hogy gyűlölik, ha valaki másolt szöveget használ. Szeretik, ha elolvasod a profiljukat, és nem csak úgy vaktába lövöldözöl. Ezt azért kérik, mert egyre többen nem értik az emberek, hogy a couchsurfing nem szálláskereső, ahova csak az ágy és az ingyen wifi miatt megyünk, hanem ismerkedési lehetőség. Mások meg persze pont az ismerkedési lehetőséget értik félre, de erről majd mindjárt beszélek egy pár szót.
Amikor tehát írsz valakinek, figyelj arra, hogy pár szóban megemlítsd, hogy miért gondolod, hogy jól kijönnétek: pl “mind a ketten szeretünk salsázni” vagy “alig várom, hogy mesélj a tibeti utadról, mert láttam, hogy jártál ott”. Egy-egy ilyen mondat már jelzed, hogy átnézted a profilt. Persze a többit érdemes másolgatni. Azt a részt, ahol leírod, hogy ki vagy, merre mész, és mennyi időre mennél. Attól függetlenül, hogy ezeket be tudod állítani, amikor elküldött a “kanapé-kérelmet”, a levélben is érdemes megemlíteni.
Egy barátnőm összejött az egyik vendéglátójával, és tőlem kérdezte, hogy szerintem ez cafkaság-e. Nyilván nem hiszem, mert persze, hogy ez is benne van a dologban. Semmi baj nincs azzal, ha két felnőtt ember úgy dönt, hogy nem csak barátként ismerkednek egymással.
A baj akkor van, amikor valaki arra használja ezt az oldalt, hogy trófeákat szerezzen, vagy éppen a Tinder egyik könnyebb opciója, hiszen a páciens ilyenkor már házhoz is jön. Ahogy hallom, sajnos egyre inkább ebbe az irányba megy az oldal, és egyre kevesebben értik mi is a feladat.
Nem egy esetben történt bűncselekmény, amiért én egy kicsit a referencia rendszert hibáztatom.
A normális az, ha valakinek csak pozitív referenciái vannak. A rendszerben meg kell adnod, hogy pozitív, negatív vagy neutrális volt az élményed az adott hostnál.
Nekem már volt olyan, hogy egy nagyon furcsa embernél szálltam meg. Egyedül a furcsa szót tudom erre használni. Valami nem volt ok. Másnap tovább is álltam, azonban nem tudtam mit írjak a több mint 500+ pozitív referenciás ember oldalán? Hogy valami nem volt ok?
Akkor jöttem rá, hogy mindenki, na jó, a legtöbben hazudunk a referencia oldalon, hálából. Mert ha valaki befogad minket, akkor nem fogjuk azt mondani, hogy valami nem volt tökéletes. Túl udvariasak vagyunk ehhez.
Ebben az értelemben, ha valaki próbálkozik, de végül nem nagyon agresszívan, csak pont annyira, hogy virágnyelven el tudod utasítani, akkor nem írod ki a profiljára. Adsz egy pozitív referenciát, vagy nem írsz semmit, és örülsz hogy a hátad mögött tudod hagyni az egész mizériát.
Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet már kanapé szörfölni, sőt, mindenkit bíztatok, hogy próbálja ki, mert az esetek többségében hihetetlen jó élmény. Mint mindenhol, itt is résen kell lenni, ha nem érzed magad biztonságban, ne udvariaskodj ,csomagolj, és irány egy hotel. A biztonságod nem ér annyit, hogy ne bánts meg valakit.
Én úgy hiszem, hogy kanapé-szörfözni csak pár napig illik. A vendéglátódnak van saját élete, és ezt tiszteletben kell tartani. Sokszor kérik is, hogy csak 2-3 éjszakát maradj. Van olyan, hogy valakivel tényleg jól kijöttök, és ha felajánlja, hogy maradj, akkor semmi gond. Ezek persze íratlan szabályok – jah, most már nem. Legyél jó vendég, és tartsd szem előtt az mondást: “ A vendég olyan, mint a halott ember, három nap után már büdös”.

Mit adjak cserébe, ha couchsurfingezek?
Bár elvileg nem kell adnod semmit, de azért érezni fogod, hogy csak jó lenne valahogy viszonozni az ismeretlen barát szívélyességét. Én mindig viszek egy kis bogyiszlói pirospaprikát magammal, amit minden vendéglátómnak kiporciózok. Mivel nincs akkor hátizsákom, hogy több kiló paprikát csempésszek át minden határon, ahol átkelek, hosszú távon persze ez nem megoldás. Ilyenkor jöhet jól egy vacsora elkészítése, egy kisebb bevásárlás.
A legjobb ajándék viszont az, ha nem vagy útban. Ne feledd, ez nem egy hostel, nem akkor jössz mész, amikor te szeretnél, hanem amikor az kényelmes a házigazdádnak. Nem kell órákig áztatnod magad a fürdőkádjában, miközben az összes gyertyáját felhasználva relaxációs hangulatot teremtesz, és a gumikacsájával folytatsz hosszú értekezéseket. Próbálj meg ne egy nagy hegyet építeni a ruháidból a nappalijában, és pakolj el magad után a konyhában. Ha már két hétnyi rothadt zokni bűzölg a hátizsákodban, a host is meg fog könnyebbülni, ha megkérdezed, hogy használhatod-e a mosógépét. Apróságok, amiket valaki, akinek egy vázánál több érzelmi intelligenciája van, magától értetődően tud.

Házőrzés:
Ha már az ingyen szállásoknál tartunk: a 21.század új csodája a házőrzés. Vannak olyan emberek, akik így mentesítették magukat az albérlet alól, és járják körbe a világot. Több őrző oldal is létezik, amit egy kis regisztrációs pénz befizetése után, böngészhetsz. A tulajdonosok java, nem csak a ház kulcsát adja át neked ilyenkor, hanem egy használati utasítást a kedvencéhez, ugyanis általában kutya/macska/hörcsög és aranyhal szitteri pozícióban is fogsz majd “dolgozni”. Semmi mást nem kell csinálni, csak életben tartani az állatokat és a növényeket, és lehetőleg nem rendezni ordenáré nagy házibulikat a kölcsön-házban.
Alapvetően Isten ajándéka egy ilyen lehetőség, de persze nem olyan álom szép itt sem minden, mint ahogy hangzik. A házőrzés inkább nyugati emberek mizériája, aki nyaralókat vett a világ egyik paradicsomi szegletében. Vagy az otthonára vigyázol egy nyugati országban, vagy a nyaralóra a fejlődőben. Ez azt is jelenti, hogy egyelőre sokkal kevesebb hely van, mint szitter, és nagyon rugalmasnak kell lenned ahhoz, hogy pont annyi időt tudj maradni (általában hetek-hónapok), amíg a tulaj épp máshol tartózkodik. Itt is a párok valamiért előnyben vannak, több olyan hirdetés van, ahol kedveznek a nem egyedül utazóknak.  (szerintem félnek, hogy a szinglik behúznak egy Project X bulit a tetőteraszon).  De szerencsére azért még találni olyan kalandvágyó tulajt, aki egy solo utazóra is rá meri bízni a tulajdonát és kedvenceit.
A folyamat levelezés alapú. Többször kell egymásnak írni, amíg megkapsz egy házat, ezért erre valóban fel kell készülni jó előre.
Mindenképpen érdemes időben elkezdeni a kutatást, ha a cél, a házőrzés. Nekem eddig még nem volt türelmem ehhez a folyamathoz, és egy kicsit félek egy ilyen elköteleződéstől, de ahogy szokták mondani, ami késik, azt egyszer úgyis kipróbálom.

Hostelek:
A hostelezés megint egy külön műfaj. Uszkve tíz éve mesélt nekem először valaki arról, hogy hostelben szállt meg, ahol rajta kívűl még hét másik ember, fiúk-lányok vegyest aludtak egy szobában. A hajam égnek állt már a gondolattól is, hogy, egy bizonyára ablaktalan, sötét, rozoga emeletes ágyakkal zsúfolt szobában aludjak hét másik, bizonyára csövessel.
Első hostel élményem szinte azonnal törölte a fejemből ezeket a sztereotípiákat. Egy hostelben, (na jó, egy jó hostelben) a neveden szólítanak, attól a pillanattól kezdve, hogy becsekkolsz, a személyzet a barátoddá válik egy-két nap alatt, csak úgy a szobatársaid.
Mindenféle hostel van a világon, és rengeteg olyan, ami klasszisokkal jobb mint egy háromcsillagos szálloda.
Hostelbe nem csak aludni járnak az emberek, hanem ismerkedni, barátkozni más utazókkal.
Buenos Airesben, amikor beültem a gyönyörű lobbiba, a körülöttem lévő emberek egyből kezet-fogtak velem, bemutatkoztak, és már mondták is, hogy mi az aznapi program. Hova megyünk enni, mit nézünk meg a városban, és nagyon szívesen venné a négyfős, német, amerikai és francia csapat, ha csatlakoznék hozzájuk. Ez szinte mindenhol így megy. Hamar rájöttem, hogy hostelezni olyan, mintha csak egy táborba kerültem volna, amit gyerekkoromban nagyon szerettem, és felnőtté válásom óta, igencsak hiányoltam. Ráadásul nincs se ébresztő, se takarodó, sem pedig bárki, aki megmondaná, hogy mit csináljunk. Ki gondolta volna, hogy a felnőttkor jobb lesz, mint gyereknek lenni?
Nagyon élveztem az első három hónapot. Szinte végig hostelben éltem, és amikor hazamentem Magyarországra, meg voltam győződve arról, hogy ez így megy mindenhol a világon. Aztán jött India, ahol szinte egyáltalán nincs hostel-kultúra, hiszen potom összegekből  tudsz saját szobát is bérelni.
Ahol egy backpacker hostelezik, ott sem kell mindent előre lefoglalni. Én az első napi szállásom szoktam egy napra lefoglalni. Jó úgy megérkezni egy országba, hogy nem kell azzal foglalkozni, hogy a kultúr-sokkot legyőzve, egy nagy hátizsákkal a hátamon kóboroljak szállás után.
Hogy miért csak egy nap? Lehet, hogy nem tetszik a szállás, vagy találsz a szomszédban egy sokkal jobbat. Érdemes szabadon hagyni a következő napot, hogy tudj váltani. Ez alól kivétel, ha olyan helyet látogatsz meg, ahol szinte sosincs szabad hely, vagy épp olyankor toppansz be, amikor valamilyen hatalmas ünnepély van, és esélyed sincs másikat találni.
Az első nap után megfogsz ismerkedni emberekkel, akik majd elmondják merre jártak, mit láttak, hogy jutsz el oda, és hol érdemes megszállni. Az utazás alatt nem igazán van szükséged további felkészülésre, mindenki folyamatosan segíti a másikat tanácsokkal. Útikönyv helyett egy üres füzetet vigyél magaddal, ahova felírod, hogy milyen ajánlatokat kaptál. Ha szimpatikus az ember, valószínűleg nem fogsz nagyot csalódni. ( És mint miden alól, itt is van kivétel, amikor egy hetvenkét éves spanyol festő a világ legocsmányabb helyére küld el Varanasiban).

Az első hostelt az interneten szoktam megkeresni. Először azt hittem, hogy a hostelworld a hostelek mindenhatója, majd szép lassan kiderült, hogy mindenhol mást használnak. Ajánlom a agora, a booking.com és a hostels.com valamint a tripadvisor oldalakat.  Ezeket érdemes az elején végigpörgetni, hogy lásd, melyiket használják leginkább az adott országban.
A kiválasztás során az ár mellett megnézem, hogy milyen értékelést adtak neki az emberek, és ami nagyon fontos, mindig elolvasok pár szöveges értékelést is. Ez, az esetek többségében elég ahhoz, hogy kialakítsam a véleményem a hostelről. Fontos lehet az elhelyezkedés, a szoba mérete (nekem általában nyolc fő a maximum, de már kezdek öregedni), az, hogy legyen egy konyha, ahol tudsz magadnak főzni és egy közösségi hely, ahol meg barátokat tudsz magadnak szerezni. Általában az ingyen wifi adott, de ne számíts túl nagy sebességre, illetve jó, ha van reggeli az árban, mert akkor nem kell kávé nélkül elvonszolnom magam a legközelebbi étteremig, hogy felfröcsköljem magam koffeinnel.
Éjszakára mindenképpen készülj zajszűrős fülhallgatóval, ami abban segít, hogy a horkolást, vagy az utánad hazaérkezők neszét kiszűrd egy finom tengermorajlással az mp3 lejátszódon, illetve egy szemtakaróval, mert bár nagyon ritka, de sajnos mindenhol akad néha egy bunkó, aki rád kapcsolja a villanyt hajnali háromkor. Ebben a helyzetben érdemes felvilágosítani a később érkező kedves szobatársat, hogy merre találja a villanykapcsolót, és hogy legyen szíves ismét az OFF irányba tekerni azt.
Ha valamit erdemes elkerülni, az a party-hostel, bár ez mindenkinek a saját ízlésére van bízva. Én is szeretek bulizni, de aludni is, és sok helyen a kettő együtt nem megy. Szívesebben megyek egy csöndes kicsi hostelbe, mint, hogy részeg utazók óbégatását hallgassam hajnalban. Legutóbb Miamiban voltam party-hostelben, mert sajnos nem találtam mást. A hostel inkább volt egy clubb, ahol voltak szobák, de ott is bent iszogattak az emberek az én ágyamon. Amilyen mázlim volt, épp aznap betegedtem le, és másra sem vágytam, mint egy forró zuhanyra, és a könyvemre. Egy csöndes hely sem volt, ahova elvonulhattam volna. Szerencsére volt egy party busz, ami a hostel nagy részét elvitte tizenegykor, én meg felvettem a pizsimet, nagymamásan betakargattam magam, ránézetem az órámra, és konstatáltam, hogy még úgy jó négy órám van, mire újra kezdődik az óbégatás, amikor hazajönnek a gyerekek.

Másnap kicsekkoltam.

AirBNB:
…avagy a gazdagok couchsurfingje, ahol a helyiek adják ki szabad szobájukat, vagy lakásukat. Ez már ugye egyátalán nem az olcsó kategória, bár attól függ, hogy egyedül utazik-e az ember. Volt olyan, hogy egy hostelben nagyon összebarátkoztunk hatan, és gazdasági okokból inkább béreltünk magunknak egy AirBnb-s szállást.
Mondjuk az első élményemet semmi, de semmi nem tudja kenterbe verni.
Gili Air szigetén megismerkedtem egy unokatestvér párral, akik mesélték, hogy másnap Ubudba mennek, pont mint én. Miután kicsit lelkendeztünk, hogy másnap is együtt mozoghatunk, felajánlották, hogy megszállhatok velük ebben a luxus-villában, amit AirBNB-n találtak. Megmutogatták a képeket, én pedig kezdtem gyanakodni, hogy valamilyen maffiafőnök leszármazottjai, mert rendes utazó ilyet nem engedhet meg magának. Rizsföld a kertek alatt, feszített víztükrű medence, nyitott fürdő, ahol ráadásul a padló vízből van, és kis köveket kell eljutni a kádig. Vagy a masszázszuhanyig. Még ilyet nem láttam életemben. Miután a páros nagyon jófejnek tűnt, úgy döntöttem mégis velül tartok – fél szememet rajtuk tartva, mi van ha mégis az amerikai maffia két tagja.
Én érkeztem először a szállásra, újdonsült barátaim egy másik busszal érkeztek. Ahogy besétáltam a szállásra, nem hittem a szememnek. A tulaj egy frissen behűtött kókuszt nyomott a kezemben, és sűrűn bocsánatot kért, hogy nem működik a fürdőben a szökőkút. Nagy kegyesen megbocsátottam neki.
Mikor megjöttem a többiek, csak annyit kérdeztem a baldachinos ágyban fetrengve, ami a teraszon állt, tíz centire a rizsföldtől: Ezt hogy csináltátok?
Mint kiderült, az AirBnb-n találták a szállást, ahol véletlenül elírták az árakat, és négyszáz dollár helyett, negyven dollárt kellett fizetni egy éjszakára. Lecsaptak rá, én pedig napi tizenhárom dollárért élvezhettem a luxust.
Egy szó mint száz, érdemes néha felnézni a portálra, még akkor is, ha valakinek nincs pénze.

Alapvetően viszont, nem midnig lehet túl olcsón szállásokat találni, inkább pároknak ajánlom. Fontos itt is, hogy ügyesen keressük. Nézzük meg, hogy mennyire van messze a központtól, és figyeljünk a referenciákra.

Hotelek és Vendégházak
Nagy meglepődésemre, sok helyen Ázsiában egy szoba majdnem annyiba kerül mint egy ágy egy hostelben. Itt nem szoktam előre foglalni. Általában bemegyek a városba, és körbenézek, hogy mi merre van. Ha találok egy megbízható éttermet, le is teszem a hátizsákom, hogy a legjobb szállást találjam meg magamnak, ha tudom, hogy több éjszakát is eltöltök majd az adott szálláson.
Persze nehéz lesz kiszámolnod előre, hogy mennyibe fog kerülni itt a szállásod, hiszen nagyon is megéri alkudni az árból. Dél-Amerikában, például nem igazán lehet alkudni, mint ahogy Új-Zélandon is kinevetnek, ha nekiállsz alacsonyabb árakkal dobálózni. Ázsiában akkor nevetnek ki a hátad mögött, ha elfogadod az első árat, amit mondanak. Bele fogsz szépen jönni, ahogy mondtam, az utad elején sokkal többet fogsz költeni, mint amikor már jobban kiismered magad a környéken.

Barátok:Minél többet utazol, annál több otthonod van
Az is jó az utazásban, hogy rengeteg barátod lesz. És az a legjobb az utazásban, hogy ezek a barátok be is fogadnak, amikor arra jársz amerre éppen laknak. New Yorkban egy barátomnál aludtam, akivel Indonéziában ismerkedtünk meg. Indonéziában egy argentin lánynál, akivel Peruban, és Jakartában meg egy angol fiúnál, akivel négy évvel korábban Argentínában barátkoztam össze. Van ugyanis egy interneten nem-fellelhető couchsurfing oldal: a személyes ismeretség hálója. Kimondatlan szabály, hogy ha mi, egyszer együtt utaztunk valahol, és jóban lettünk, akkor én befogadlak, ha Budapesten jársz, és te befogadsz, amikor én ott, ahol te laksz. Minél többet utazol, annál több otthon lesz a világban, és nem csak azokon a helyeken, ahol már jártál.
Amikor elindulok valahova, mindig lecsekkolom a Facebook-on, hogy van-e olyan barátom, aki az adott országban él, és ha igen, akkor írok neki egy üzenetet. Általában óvatosan nyitok, és csak bejelentem, hogy az ő városában leszek egy kis időre, és természetesen ők veszik a lapot, és már küldik is a címet.

A kedves helyiek
Végül pedig: nem kell sem couchsurfing, sem pedig barát ahhoz, hogy otthonra lelj idegeneknél. Csak egy kis szerencse, hogy jókor, jó helyen legyél. Azt viszont garantálom, hogy ilyenben lesz részed. Had meséljek el egy szívmelengető történetet.
Kicsit későn kezdtünk el stoppolni.U rbi barátommal. Délután háromkor lendült először az ujjunk a magasba Új-Zéland északi szigetének egy pontján. Sok kilométer volt még előttünk, de mi egy kicsit ellazáztuk a dolgot. Nem számoltunk azzal, hogy 1. nem tudjuk kiejteni a köztes városok neveit, amik mind maoriul voltak, és legalább huszonhat szótagból álltak, 2, minden második kocsi, aki megáll, maximum tíz kilométert visz minket arrébb. Már az utolsó fuvarban ültünk, aki még mindig nem vitt minket a célba, de egyértelművé kezdett várni, hogy ránk fog sötétedni, és nem tudjuk tovább folytatni az utat. Egy, két utcás, kis faluban tett minket ki minket a sofőr, mi pedig vakartuk a fejünket, hogy ezek után, hogyan tovább. Sátrunk volt, de kemping egy szál sem. Ebben az országban pedig nagyon büntetnek, ha vad kempingezel.
Urbi elment öngyújtót keresni, hogy rágyújtson a nagy izgalomra, én pedig az út szélén ráhuppantam a hátizsákomra, ami épp fotel szerepet töltött be, hogy megegyem a maradék salátámat vacsora gyanánt.
Úgy húsz perc várakozás után, már kezdtem rémeket látni, amikor Urbi még mindig nem érkezett vissza. Egyre biztosabb lett számomra, hogy útitársam vagy leszúrták, vagy elrabolták, és most mondja el a támadóknak, hogy hol vagyok.
Nagyon fellélegeztem, amikor közel fél óra útán megláttam, ahogy sietősen jön felém. Ahogy megérkezett, vázolta a helyzetet: “Találtam szállást!”
Bambán néztem rá: hogyan lett egy gyufavásárlásból hirtelen szállásfoglalás, amikor végre részletesen elmesélte a történetet.
Megkérdezett egy helyi maorit, hogy van-e ötlete, hol tudjuk felverni a sátrunkat, úgy, hogy a rendőrség ne vegyen bennünket észre. Erre az öreg maori gondolkodás nélkül rávágta, hát itt, a kertemben. Az asszony azonban nem hagyta szó nélkül, hogy utazók a kertjében verjenek sátrat, és ráripakodott a férjére: “Dehogy alszanak a kertünkben! …Van nekünk rendes szobánk! “
Sokan hallottam már előtte az új-zélandi emberek kedvességéről, és részben már tapasztaltam is, de azt hiszem, ezt nem lehet, és nem is érdemes megszokni.
Összeszedtük a cuccainkat, és elindultunk a ház fel. Az egész család otthon volt már. Nagymama, nagypapa, szülők, kisgyerek és még a szomszéd is. Amikor átléptük a küszöböt, a család megölelt mind a kettőnket, mintha csak távoli rokonok lettünk volna, kivették a kezünkből az ukulelét, becserélték egy-egy sörre, elkezdtek rajta zenélni,(mármint az ukulelén, de fordítva sem lepett volna meg) ezután megnyugtatóan hozzátették, hogy készül már a vacsora.

Nem kell sokat gondolkoznom azon, hogy ilyen történetek eszembe jussanak. Szinte mindengyik országban akadt olyan helyi, aki kinyitotta előttem házának ajtaját, amikor arra szükségem volt. Nem kértem. Mindig felajánlották.
Ebben a részben nem fogok tudni tanácsot adni. Ezek a pillanatok fantasztikusak az utazásban, és tudom, hogy neked is lesz benne részed. Vigyázni persze mindig kell, egyedüli nőként csak nőhöz megyünk fel, de azért mert van néhány rossz ember a világon, ne veszítsük el a hitünket az emberiségben.

Sátrazás
Új-Zélandon két hónapot sátorban éltem. Mint mindennek, ennek is meg van az előnye és a hátránya. Mindenki máshol húzza meg a határt. Vannak olyan helyek, ahol szinte rá vagy kényszerítve, mert nincs pénzed egy ágyra sem, és van az úgy, hogy a hegyekben túrázol, amikor meg nincs szállás és kész.
Minden helyzet más. Én egyedül még nem mertem sátrazni. Sok bringás barátom mondja azt, hogy nőként sem kell ettől tartanom.  (A bringások gyakran így oldják meg a szállás kérdést). Azt mondják, hogy ha már egy ideje nem láttam embert, akkor nem valószínű, hogy megtalálnak a susnyássban, ha oda verem fel sátram. Amit ebből én hallok: nem valószínű, hogy megtalálnak a susnyásban…
Biztos van benne igazság, de engem nem különösen hoz lázba, hogy ilyen helyen aludjak. Egyedül. Ha belegondolok, hányszor keltettem fel a sátortársaimat, mert kint hangokat hallottam, szerintem két napot nem bírnék ki egy ilyen közegben. Aztán persze… leptem már meg saját magam az elmúlt hat évben.
Először is, beszéljünk a sátorról. Feleslegesnek tartom magaddal cipelni akkor, ha “lehet” hogy fogsz sátrazni. Sőt, akkor is, ha repülővel mész valamerre. A legtöbb városban lehet kapni, használtan is. Így nem csak olcsóbb, de könnyebben utazol, és ezt most szó szerint értettem. Csak akkor cipeled majd, amikor arra valóban szükséged lesz. Ugyanez igaz, bármilyen kemping cuccra. Nagyon jól tud jönni egy gázégő, hogy ételt és legelsősorban: kávét készíts magadnak, de nem kell a félvilágon átcipelned, ha az odaút közben nem használod. Az, hogy mire lesz szükséged sátrazáskor, a pakolás résznél megtalálod.
Sátrazni nagyon romantikus dolog. Viszont a szó nem a mai használatában: hanem az eredetiben, ami azt jelenti: regénybe illő. Nincs világítás, ellenben van sok szúnyog és bogár. Kényelmetlen a földön feküdni, de legalább közben hallod a tenger morajlását, vagy a hegyek csöndjét. És ami a legjobb, amikor éjjel kimész a mosdóba ( érts: legközelebbi bokor), az égre emelve a tekinteted annyi csillagot látsz, mint eddig egész életedben összesen.
Nálam két hónap volt a tűrési limit, utána már hiányoztak olyan dolgok, mint pl kilincsel bezárni egy ajtót, vagy olyan igazi falak között lenni, ami nem mozog.
Ha tudod, hogy fogsz sátrazni, érdemes előre készülni, és megnézni, hogy az adott jogszabályok szerint, hol tudod felverni. Ahol sokan sátraznak, pl Új-Zéland és a Ausztrália, ott vannak olyan telefonos applikációk, amik térképen mutatják a sátrazásra alkalmas helyeket. Ha megszorulsz, akkor meg irány a susnyás.
Kolumbiában, és bizonyára sok más olyan országban, ahol még nem jártam,  nem annyira a sátrazás a divat, mint a függőágyazás. Én már megannyi sziesztámat töltöttem annak idején egy függőágyban, és mindig nagyon kipihenve ébredek ilyenkor. Nem csoda, alig vártam az első teljes éjszakát, amit függőágyban fogok majd tölteni a Playa Blancán, Cartagena mellett. Tető volt, és sajnos óriási szél is, ezért ez az első éjszaka nem sikerült kivállóan. A többi viszont igen. A lágy szellő kicsit ringatja a függőágyat, mint egy anyai kéz a babakocsit, én pedig pavlovi reflexszel zuhanok nagyon mély álomba. Imádom. Amikor már helyieknél laktam, akik egyébként nem a kaland kedvéért, hanem gyerekkoruk óta alszanak függőágyban, megtanítottak, hogy hogyan kell befeküdni, úgy, hogy az ember ne járjon másnap kérdőjel pózban: átlósan. Ehhez csak egy elég nagy függőágyra van szükségünk, amiben átlósan fekve, az még tarja a fejünket, és a lábunkat egyaránt, a függőágy szélével, pedig betakarjuk magunkat.

Campervan
Nagyon nagy álmom, hogy szerezzek egy olyan kocsit, amit át tudok alakítani lakóautóvá, ahogy azt nagyon sok utazó tette Új-Zélandon. Ez a fajta utazás, inkább Ausztráliában és Új-Zélandon divat, hiszen, ahogy azt már sokszor tárgyaltuk, ezekben az országokban, az olcsó utazáshoz, nagyon nagy kreativitás szükséges.
Az úgynevezett campervan kocsikban, két ülés és egy ágy található. Ott (sz)állsz meg, ahol kedved tartja, és ahol nem talál meg a ranger, ha egyébként tilos valahol megállnod.
Ezeket a kocsikat általában, akkor veszik meg, amikor beérkeznek az országba, és távozás előtt aldják. Van olyan, aki egy sima kocsit vesz, és átalakítja magának.
Találkoztam egy olyan utazóval, aki nagyon ügyes volt. A kocsit, amit vett, annyira feltúrbózta, hogy még nyert is rajta, amikor eladta.
Ahhoz, hogy jól gyere ki a campervan vásárlásból, érdemes akkor érkezni, amikor mindenki más, épp elmegy, amikor jön a tél például. Ilyenkor nagyon nagy a kínálat, és könnyű alkudni, mert az eladónak el kell hagynia előbb vagy utóbb az országot. Szorítja az idő, kereslet pedig nem nagyon van.
Mivel nekem még mindig bakancslistás a campervan-ezés, egy blogger-kolleginát, a Hortobágyi Rántott Vombatot,  kértem meg, hogy írja össze a legfontosabb tippjeit.

Hogyan utazzunk campervan-nel?
Korábban magam sem gondoltam volna, hogy egyszer erőteljesen kiugorva a korábbi komfortzónámból – felhagyva a kiskosztümös, aktabújó jogászlányok életével -, nem csupán bakancsot és hátizsákot ragadok, hanem úgy döntök, hogy egy ’lakóautó-féleségben’ tengetem napjaimat 4 hónapig, két különböző országban, két vadidegen útitárssal.
De aztán pontosan ez történt, és nem hogy nem bántam meg, hanem életem egyik legnagyobb kalandja lett! Az alábbiakban összeszedtem, hogy mik azok a főbb tudnivalók, amiket mindenképp érdemes megfogadni ahhoz, hogy a campervan-es utazás ne egy nyűglődős rémálom legyen, hanem egy ízig-vérig spontán, felejthetetlen és életre szóló élmény.
A jármű (típusa, mérete)
A jó jármű a lelke az egész útnak. Nem jó az sem, ha túl kicsi, mert akkor pár nap után nagyon könnyen az agyadra megy majd először a dolgok pakolgatása, hogy helyed legyen, majd az útitársa(i)d, aztán Te saját magadnak. Annak sincs értelme, ha túl nagy, mert akkor borzalmasan sokat fogyaszt és néhány ezer-tízezer kilométeres tételnél azért ezek súlyos számok. Új-Zélandon és Ausztráliában például a campervanok iszonyat gyorsan cserélnek gazdát, mivel a travelerek jönnek-mennek, használják néhány hónapig, aztán továbbadják. Épp ezért a zöme nincs túl jó állapotban, leharcolt jószágok, de felszerelésük nagyon jó. És amennyiben lehet, 4WD-s autót válassz, mert egy csomó helyre – nemzeti parkok, elhagyatott tájak, mocsarak, lápok, stb. – csak ilyen típusú kocsival juthatsz el.
Mielőtt eldöntenéd, hogy veszed, vagy bérled a járművet, érdemes átgondolnod, hogy mekkora távra mész, hányan mennétek, adott-e már az útitársad, vagy menet közben gyűjtögetsz majd embereket, akarsz-e mással/idegenekkel egy max. 6-8 négyzetméteres légtérben hetekig, hónapokig együtt aludni, enni, főzni, utazni, vagy csak néhány napig tartod ezt mókásnak. Mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya, de azért a jó öreg mondás tényleg tartja magát, miszerint ’Lakva ismerszik meg a másik’, szóval ezeket nagyon alaposan át kell rágni. Érdemes hozzá figyelni az adott ország utazós blogjait, apróhirdetéseit, Facebook csoportjait és a hostelekben található milliónyi hirdetést.
A jármű műszaki állapota
Ha a jószág nincs jó műszaki állapotban, az őrületes parákat tud okozni. Hidd el, lerobbanni a sivatag közepén, az nem olyan mókás (tapasztalatból beszélek)! Mindig legyen a telefonodban lementve pár szám vész esetére, főleg, ha olyan helyekre mész, ahol nincs internet (sőt, a legizgalmasabb desztinációkban általában térerő sincs). Mindenképp végeztess egy alapos átvizsgálást az indulás előtt, különösen nézesd meg a motort és a klímát. Legyenek Nálad pótszerszámok, és ha lehet, egyikőtök legalább kicsit jobban konyítson annál a kocsikhoz, mint amit a műszaki vizsgára kértek. Továbbá az sem baj, ha az alkatrészek nevét tudod angolul, ill. az adott ország nyelvén (nálam mondjuk külön nehézséget okozott, hogy magyarul sem volt lövésem se, hogy az útitársam mit magyaráz ékszíjról meg cilinderekről…). Viszont az út végére már írhattam volna egy angol-magyar autószerelő kézikönyvet is, és ezt inkább kellemetlenségként, sem mint érdemként említem.
Törekedj a praktikusságra!
Anno mi beleestünk abba a hibába, hogy Sydneyben mindent felhalmoztunk, ami mozdítható volt egy költözéskor: volt nálunk epilátor (mondanom sem kell, egyszer sem használtam…), hajszárító, mikulás sapka (nyáron indokolt), minimum nyolc angol könyv (hogyne, persze, az olyan, hogy előveszed és tanulod…), szobanövény, de még piteforma is. Gondold át higgadtan, hogy mi mindenre van szükséged. Aztán két nap múlva húzd le a lista felét! Na, annak a felére lesz valójában szükséged. Hidd el, borzalmasan idegesítő, ha négy.hat négyzetméteren élsz és megfulladsz a tárgyaktól. Valójában egy campervan-es élethez sem kell sokkal több minden, mint ami mondjuk a hátizsákodba belefér, ez egészül ki némi háló- és konyhai felszereléssel, és persze, amint már említettem, a szükséges szerszámokkal. De itt tudni is kell megállj!-t parancsolni, mert az ember már csak olyan, hogy amint úgy érzi, hogy otthonra lelt, képes egyből felhalmozni egy csomó kacatot.
Egyébként az autó gazdái úgy cserélik a járműveket, hogy benne hagynak szinte minden szükséges (és totál felesleges) használati tárgyat is, így ahogy érkeztél (egy-két hátizsákkal), úgy is tudod majd elhagyni az ideiglenes otthonod. A pénzed pedig tartalékold az üzemanyagra, a látnivalókra, és az esetleges szervizre (utóbbira mindig legyen tartalékod)!
Értékek
Ne legyen Nálad túl sok érték. Készpénz amúgy se, azért van a bankkártya (bár ez persze ország függő, hogy mennyire jól ellátott automatával a környék), ami mellett nem tároljuk ugye a pin kódot, mert az nem okos. És ha lehet, legyen a kocsiban egy jól eldugott, vagy lakattal zárt széf, amibe a laptopokat, kamerákat, egyéb értékes dolgokat betehetitek, ha elmennétek valahová. Túl sokáig ne hagyjátok magára a kocsit és mindig jól kivilágított helyen parkoljatok. És még ilyenkor is megtörténhet Veletek az, hogy miközben bent alszotok a kocsiban, le akarják lopni róla a bicikliket. Velünk megtörtént, és ha nincs az útitársam, meg az ő halál nyugodt vérmérséklete, akkor lőttek volna a cangiknak.
Legyen nálad egy jó térkép!
Papír alapú. Részletes. Jó, most hőbörögsz, hogy minek az már manapság, de elmondom miért: mert Új-Zélandon és Ausztráliában például 80%-ban nem volt se térerőnk, se internetünk, és a GPS se tudta sokszor, hogy hol járunk (akkor képzeld el ugyanezt Dél-Amerikában, vagy akár Afrikában…). Így aztán mi sem. Márpedig ekkora országokban eltévedni nem annyira mókás, nem az van, hogy három óra múlva úgyis kikeveredsz a másik felén. Ráadásul szerintem annyira jó poén beirkálni a térképen, hogy mikor voltál ott és mi volt nagyon szép vagy érdekes, amit aztán eltehetsz emlékbe! Vagy, járhatsz úgy, ahogy én, hogy az autó sokadik utánunk jövő gazdája megtalálta a jegyzeteimet és a blogon keresztül üzent rám, hogy köszöni szépen a hasznos tippeket, sorra látogatták a helyeket, amiket bejelöltem ’must see’-ként a térképen! Igazi libabőrös élmény volt erről hírt kapni!
Pót-víz, pót-üzemanyag
Klímától és fejlettségtől függően 15-30 liter pót-víz és pót-üzemanyag legyen Nálad. Ausztráliában szét paráztatnak azzal, hogy legyen elég üzemanyagod tartalékban, meg vized. Ezt egész addig idegesítőnek tartod, míg először nem szembesülsz azzal, hogy bent a sivatagban 4-500 kilométerenként nincs se mosdó, se település, se bolt (nyitva). Ugyanez az üzemanyaggal is a helyzet, ráadásul bizonyos országrészekben nagyon silány minőségű az üzemanyag, erre is figyelni kell.
Válassz jól útitársat!
Mert a jó útitárs a jármű mellett a lelke az egésznek. Sőt, még a kocsinál is fontosabb! Sajnos arra nincs biztosíték, hogy minden flottul megy majd, lakva ismerszik meg a másik, ugye, de ilyen kicsi otthonban, ilyen nagy út során teljesen más problémák jönnek elő, mint egyébként egy normális együttélés során. Nagyon fontos, hogy mindketten kellően lazán és pozitívan álljatok a dolgokhoz és tudjatok röhögni akkor is, ha igazán nagy kakiban vagytok, mert megesik, na. Ha pedig úgy érzed, hogy mégsem megy ez együtt, akkor csak őszintén, mert a problémák is így oldódnak meg legkönnyebben!
A mocskos anyagiak
Nagyon okosan nagyon olcsón ki lehet hozni ezeket az utakat, ha tudod, hogy hol vásárolhatsz legolcsóbban melyik kútnál a legolcsóbb az üzemanyag, hol vannak jó bor akciók, mely beach-eken lehet ingyen tusolni (bizonyos helyeken van még meleg tus is ingyen), hol lehet ingyen tölteni az elektromos kütyüket (strandok mentén sokszor vannak eldugva konnektorok), hol foghatsz jó wifi, stb.
Ezekkel az apró trükkökkel eszméletlen sokat lehet spórolni, viszont jó, ha úgy készülsz, hogy az utolsó hétre is legyen még néhány ezer dollár tartalékod, bármi történhet (mondjuk akkor hal be a kocsiban a motor – lsd. a mi esetünket –, és nagyon necces, amikor otthonról kell pénzt utaltatni és napokig egy autószerelő műhely udvarán alszol, fürdő nélkül). És mindig, de mindig legyen utasbiztosításod!
Ezeket a szabályokat, tippeket persze mindenki szabja a saját lehetőségeinek és habitusának megfelelően! A legfontosabb tanács úgyis az, hogy légy ott a jelenben, mert ekkora kaland nem minden nap adódik az életben és még hónapokig, évekig is táplálkozhatsz majd belőlük! Jó utat kívánok: Vombi

A campervan, szintén nem az a kategória, amire előre kellene készülni, hiszen akkor tudod megvenni, ha már ki is próbáltad. Azonban a kezdő büdzsébe érdemes beleszámolni, még akkor is, ha jól tudod eladni a kocsit a kalandod végén, és a visszatérő pénzt majd máshol utazod el.

Teljes a lista. Mint látod, mindenhol más és más lehetőséged lesz a szállásra, és bár van olyan, amit nem kell előre leszervezni, Te döntöd el, hogy milyen lesz az utad. Önkénteskedsz, couchsurfingelsz, stoppolsz, hogy egy fillért se kelljen költened? Vagy esetleg biztonsági játékos vagy, és Airbnb-n fedezed fel a lehetőségeket? Ebben a listában minden benne van, amit az eddigi útjaim során használtam vagy láttam, kivéve persze a hotelek. Az nem illik ebbe a könyvbe.
Ahogy a fejezetet elején említettem, most az volt a fontos, hogy lásd, mik a lehetőségeid. Végre eljött a pillanat, hogy válaszoljunk a kérdésre: Mennyibe fog ez nekem kerülni?

A PÉNZ

Amikor én a Nagy Útra készültem, először eldöntöttem, hogy merre indulok, hogyan, mikor, egy egy irányú repjeggyel. Azt, hogy milyen lehetőségeim lesznek útközben félig-meddig már sejtettem, hiszen jártam már előtte is kisebb nagyobb utakon. Aztán útközben pedig kiderült, hogy megannyi lehetőségről még nem is hallottam. Fentebb ezeket próbáltam mind összeszedni, hogy valóban, egy univerzális kalauzt kapj majd bármilyen utazáshoz, és még így sem állítom, hogy mindent leírtam. Sőt, biztos, hogy lesz olyan megoldás akár szállás, akár utazás terén, ami nem került be ebbe a könyvbe. Fent tehát mindent olyan infót megpróbáltam leírni, amit jelenleg tudok, és ami alakíthatja utad tervezését, részletesebb megálmodását. Ez viszont ahhoz kellett, hogy el tudjunk készíteni egy olyan tervet az anyagiakhoz, ami már eléggé átgondolt.
Lehet, hogy stoppolni fogsz, és sátorban alszol. Még az is lehet, hogy buborékokat eregetsz menet közben, hogy legyen pénzed (ez kivételesen nem vicc, ilyen magyar utazóval is találkoztam már), de felelősségteljes tanácsadóként azt javaslom, hogy anyagilag biztosítsd be magad. A pénz nagyon sok helyzetet meg tud majd oldani, bár a cél, hogy a lehető legkevesebbet költsd majd fölöslegesen. Hogy mi a fölösleges, azt Te érzed, talán azok után az információk után, amit fent olvastál.
Nagyon fontos: álmodni optimistán, tervezni pedig pesszimistán kell. Tehát attól függetlenül, hogy mész egy önkéntes helyre, és olcsó busz vagy repjegyet találtál, még kell, hogy legyen nálad félretett pénz, arra az esetre, ha esetleg nem jönnének össze a dolgok, bármilyen homokszem kerül a gépezetbe. Én inkább szétdolgozom magam, de ne kelljen kint egy olyan helyzetben ragadnom, amiben nem érzem jól magam, ne adj Isten, veszélyes.
A “büdzsé-tervezés” művészetét akkor alakítottam ki, amikor már tudtam, hogy megyek Új-Zélandra. A következő részben nagyon sok helyen, erre az egy éves folyamatra fogok visszautalni, hiszen mint minden kísérletező, én is követtem el hibákat, amiket már nem követket el, ráadásul meg is osztom veled.

A költőpénz:
Ahhoz, hogy kiszámoljuk, hogy mennyi költőpénzre van szükségünk, nyilván tudnunk kell azt, hogy hova szeretnénk menni, és ott milyen árakra számíthatunk. Ezt könnyen ki tudjuk számolni, ha egy kicsit tájékozódunk az interneten. Ha beírod a keresőbe az ország nevét, és a BUDGET szót, egyből fogsz találni olyan oldalakat, ahol látod, hogy milyen költőpénzzel kell készülnöd az adott országnál. Minden bizonnyal az első talált a Lonley Planet weboldala lesz, ahol adnak egy általános leírást a szállásra, étkezésre, és utazásra vonatkozólag. Ezen tudsz azért majd kicsit lejjebb faragni, amikor már “terepen” vagy, hiszen egy idő után jobban kiismered majd magad a helyi árakban.

Mi van akkor, ha több helyre mész, ha körutazáson veszel részt? Ebben az esetben érdemes egy átlaggal számolni. Nyilván Kambodzsában kevesebbet fogsz költeni, mint a Új-Zélandon.
Amíg Kambodzsában 20-25 dollárból kijössz egy nap, Új-Zélandon elfogy hatvan dollár is, ha nem vagy képben azzal, hogy, hogyan tudsz spórolni. Pont ezért, a tervezésnél, főleg az anyagi vonzatában, mindig pesszimistán gondolkozunk.  Vagyis azt az számot vesszük, amit a Lonely Planet ír, mert az nagyjából valós az első hetekben.
Így, ha valaki több hétre utazik el, érdemes átlagot vonni. Nekem ez az átlag 35 dollár volt. Igen, dollárban számolunk, mert azt találjuk meg a legtöbb helyen. Ez a nemzetközi valuta, amiben minden utazó is gondolkozik.

Hány napra megyek?
Szóval ha meg van a napi költés, akkor már csak azt kell tudnunk, hogy mennyi időre megyünk. Ha minden igaz, akkor már nagyjából kialakult a fejedben, hogy milyen típusú utat szeretnél, hány napra mész.
Bajban lehet az az ember, aki úgy megy világgá, hogy nem tudja mikor megy haza. Ezzel én is így voltam, és azt találtam ki, hogy ha nem sikerül út közben munkát vállalnom, szeretném, ha lenne félévnyi pénzem. Vagyis 180 nappal számoltam.
A költőpénz kiszámolásához tehát kell a napi költési limit és a napok száma:

Napi költési limit x napok száma = Költőpénz
Az én esetemben:
35×180= 7200

Egyéb költségek
Azt hiszem azért vagyok jó utazó blogger, mert rengeteg hibát elkövettem már. Mint például, amikor a saját utam büdzséjét terveztem, itt meg is álltam. Kijött, hogy 1.2 millió forint költőpénzre lenne szükségem az utazáshoz. (Akkoriban nem volt még magas a dollár).  Fél év spórolás után jöttem rá, hogy a költőpénz nem egyenlő azzal, amennyi pénzre összesen szükségem lesz. Akkor jöttem rá arra, hogy szükségem lenne új telefonra, új laptopra, talán egy repjegy se ártana, és arról ne is beszéljünk, hogy mi van az oltásokkal és egyéb kiadásokkal.
Kell még tehát egy gyors számolás azokra az egyszeri költésekre, amiket a napi költés nem tartalmaz.

Ezek a következők:

Útiköltség
Ha minden igaz, akkor már nagyjából eldöntötted, hogy milyen járgánnyal vágsz bele a nagy kalandba. Ha stoppolsz, akkor ez ugye, egyenlő a nullával, ha pedig repjeggyel vágsz bele az utadba, akkor azt javaslom, hogy csinálj most egy gyors számolást a fenti leírt technikák egyikével. Ennél remélhetőleg fogsz találni olcsóbbat majd “élesben”, amikor jókor veszed meg a jegyed, és már egy ideje figyeled a jegyárakat. Most viszont szükségünk lesz egy árra, és az sosem baj, ha felé lövünk és nem alá. Mert maximum marad pénzed egy búvárvizsgára. Mondjuk, azt hiszem, azt nem kell részleteznem, hogy az jó, ha az embernek több pénze van, mint kevesebb.

Felszerelés:
Amikor felmondtam a munkahelyemen, rájöttem, hogy oda a céges mobil és laptop, és itt az ideje újat venni. Dobott egy fél milliót a költségeimen, amit nem terveztem be. Van, akinek hátizsákra, bakancsra lesz szüksége. A könyv harmadik fejezetében  beszélünk majd a pakolásról és arra, hogy miket kell megvenni. Ha már voltál utazni, akkor ezzel nem lesz gond. Ha viszont még nem, akkor most érdemes egy gyors pillantást vetni a listára, hogy kell-e valami, amit be kell szerezned. (X OLDAL).

Oltások:
Nem gondolná az ember, hogy olyan hatalmas kiadás az oltás, hogy be kell kalkulálni, pedig valójában rá tudunk költeni pár tízezer forintot.
Én többször kaptam negatív kommentet azért, mert az oltást felsorolom mint kötelező költség. Bezony, van olyan oltás, ami az, és aminek hiányában nem engednek be, az adott országba, mint például a sárgaláz. Az ajánlott oltásokról mindenki maga rendelkezik, saját belátás szerint. Én személy szerint beoltattam magam, és volt, hogy jól jött.
Ha úgy döntesz, hogy oltatod magad, az oltóközpontban segítenek abban, hogy mire van tényleg szükséged. Többször jártam már ott, és mindig csak azt kaptam, amire valószínűleg szükségem lehet. Az oltások ára harminc-negyvenezer forint között mozog.

Luxus – tartalék:
Nyilván utazás alatt szeretem magam jól érezni, van az úgy, hogy egy nap, nem csak szállásra és étkezésre szeretnék költeni. Valamennyit arra is félreteszek, hogy legyen egy vésztartalékom arra az esetre, ha véletlenül le szeretném tenni a búvárvizsgát, vagy megmászni egy vulkánt, ahova kell fizetni sherpát. Mindenkinek azt ajánlom, hogy ezt az összeget saját belátása szerint állapítsa meg. Én saját magam ismerve, bárhol elalszom, és nem érdekel mit eszem (amíg van vega opció), de élményekről nehezen mondok le. Így én az egész összeg 30%-val számolok.

(Költőpénz + Útiköltség + Felszerelés + Oltások) x 0.3 = Luxustartalék
(1.200 000 + 220 000 + 400 000 +10.000) x 0.3 = 549.000

A Cél-összeg egyenlet

Tehát ahhoz, hogy tudjuk, mennyi pénzre van szükségünk, az egyenlet így néz ki:

Költőpénz + Útiköltség + Felszerelés + Oltások + Luxus Tartalék.

Rendben, szóval most már tudjuk, hogy mennyibe kerül elindulni, és mennyi az amennyit “nem engedhetünk meg magunknak”.
Nekem ez az összeg, több, mint két millió forint volt, bár ahogy fent is írtam, kissé elszámoltam magam az elején, és fél évig csak 1.2 Millió forintot tartottam célösszegnek. Egy évem volt arra, hogy ezt az összeget összeszedjem.Tudom, hogy ez most egy kicsit ijesztőnek hangzik némelyikőtöknek. “Nekem sosem lesz ennyi pénzem”, de eddig nem is mentél világgá, nem volt kellő motivációd. Én szeretem a kihívásokat. Erre is úgy gondoltam, hogy, ha foglalkozom vele eleget, akkor valahogy csak összeszedem rá majd a pénzem. Így is lett. Ami nagyon megkönnyítette a helyzetet, az az, hogy elkezdtem havi célösszegben gondolkozni. Tehát kiszámoltam, hogy mennyit kell félretennem havonta ahhoz, hogy összegyűljön a pénz.

Havi -célösszeg:

Ahogy már sokszor beszéltünk róla, a célt mindig kis lépésekben kell elérni, és mindig a következő lépésre kell koncentrálni. Nincs ez máshogy akkor sem, amikor spórolunk. Persze, hogy nehéz összeszedni egy-két millió forintot, de amint kicsiben gondolkozunk, egyre könnyebb lesz.
Meg kell állapítanunk, hogy mikor akarunk indulni, és a célösszeget el kell osztanunk a hátralévő hónapok számával, hogy megkapjuk a havi célösszeget. Ez nem egy bonyolult mutatvány.

Célösszeg / Hónapok száma = havi célösszeg

Nekem az elején tehát:
1.2 M /  12 hónappal: Havi 100.000 FT-tal

Nem volt könnyű, de azért ennyit ki tudtam magamből sajtolni ezt az összeget, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy elszámoltam magam, és nem számoltam ugye az egyszeri költségekkel.
Ez már júniusban történt. Akkor jöttem rá, hogy nem lesz elég a havi 100.000 Ft, és baromira le vagyok maradva. Megnöveltem az a havi célösszeget 200 000 ft-ra, egy 260 000 ft-os fizetés mellett. Számítottam még extra bevételre a cégnél az év vége felé, így jött ki ez az egyenlet nálam.
A gyomrom egy csapásra fele akkora lett mint előtte, nyeltem egyet, ránéztem a, valamivel több mint fél millió forintra, ami bár a legtöbb volt, amit valaha félretettem, még mindig a célösszegem negyede volt. Közel két millió forintra volt ugyanis szükségem nagyjából ahhoz, hogy elinduljak. Azt gondolom, hogy kicsit szerencsés véletlen volt, hogy ilyen sután számoltam az elején. Ugyanis már fél éve nagyon keményen félretettem, és már tudtam, hogy el fogok indulni. Már bennem volt, hogy nem fordulhatok vissza, nem hátrálhatok meg.
Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy külső segítséget kérjek. Itt az ideje, hogy belássam, nem értek annyira pénzhez, mint gondoltam. Tudásra volt szükségem.

Pénzügyi ismeretek bővítése:
Bár mindenféle közgáz, micro és macro órán részt vettem a főiskolán, rá kellett jönnöm, huszonkilenc évesen, hogy közöm nincs a pénzügyhöz, és nagyon gyorsan bele kell tanulnom.
Kyosaki – Gazdag papa, szegény papa könyvével kezdtem a képzésem, aminek már az első húsz oldalán, hatalmas felismeréseket tettem.
Az egyik legérdekesebb dolog, amire felhívta a figyelmem a szerző, hogy az iskolában nem kapunk olyan tudást, amivel a vagyonunkat növelhetjük. Van matek óránk, de szinte sehol nem magyarázták el nekem, hogyan ( vagyinkább hogyan ne) vegyünk fel hitelt, mennyire lehet megélni egy alkalmazotti fizetésből, és hogyan lehet tényleges értékeket felhalmozni.
Nem tisztem itt összefoglalni azt, amit ebben a könyvben leírtak, mindenkinek nagyon ajánlom, hogy olvassa el, ha úgy érzi nem tud bánni a pénzzel. Számomra az egyik legfontosabb tanítása, még ha nem is mondja így ki a könyvben, a következő volt.
Kicsi korunk óta önállótlanságra vagyunk nevelve. Van ovónőnk, tanító nénik, majd tanárunk, aztán meg főnökünk. Ők azok, akik megmondják, hogy mihez kezdjünk. Amíg ez kiskorunkban teljesen elengedhetetlen, például, hogy ne együk meg a zsírkrétát stb, felnőtt korban nem mindenkinek való. Van akinek igen, de nagyon sok embernek nem. A probléma nem az, hogy valaki megmondja, hogy milyen munkát, hogyan végezzünk el, hanem az, hogy hozzá vagyunk szokva, hogy valaki ad nekünk pénzt, és ő állapítja meg, hogy mennyi, vagy mennyivel lehet megemelni. Ekkor beszélünk pénz-keresésről.
Teljesen más a lelkülete a dolognak, ha már nem pénzkeresésként emlegetjük a dolgot, hanem PÉNZCSINÁLÁSként.

PénzCSINÁLÁS
A Pénzcsinálás egy sokkal szabadabb felfogás. Abban már nincs benne az, hogy valaki meghatározza, hogy kizárólag mennyi pénzhez tudunk havonta hozzájutni, hanem nekünk is van beleszólásunk.
Amint ezt megértettem, azonnal elkezdett pörögni az agyam: hogyan tudok pénztcsinálni?
Pontosan ugyanolyan volt a különbség, mint, amikor az álmaimat már nem álomként, hanem célként kezeltem. Ebben a szóban: pénzcsinálás, már én is benne voltam, nekem is közöm volt hozzá.
Másodállások:
Egy hónap sem telt, mire hat forrásból csináltam pénzt. Babákat fotóztam, énekeltem TV adásban, elkezdtem saját ügyfeleket felhajtani, social media managerként.
Nagyon sokat segítettek ebben a dolgoban az, amit Gili Air-en tanultam. Amikor szállásért fotóztam, sörért énekeltem, és ételért természetgyógyászkodtam, rájöttem, hogy nem a pénzt kell hajszolni, hanem a tudást. Ezek a tudások pedig, még akkor is, ha előre nem tudod hogyan, egy idő után megtalálják a helyüket az életedben. Lehet, hogy itt az ideje végig gondolni, hogy mi az, amit eddig nem tettem pénzzé, pedig érték. Nem tárgyakra gondolok. Tudásra.
Megint visszautalnék megannyi beszélgetésre, amit megéltem különféle emberekkel, akik tanácsadásra jöttek hozzám. Amikor azt mondom, hogy gondolkozz pénzcsináláson pénzkeresés helyett, sokan leblokkolnak. “Nem értek semmihez”- mondják.
Nem hibáztatom őket ezért, és téged sem, ha most ezt olvasva, ugyanezt mondod. Kiskoromban mindig azt hallottam, hogy mindegy, hogy mi leszek, ha abban a legjobb vagyok. Ez teljesen leírja azt, hogy miért tudunk nagyon félremenni: sok dologba bele sem merünk kezdeni, ha tudjuk, hogy nem lehetünk a legjobbak benne. Én azt mondom, hogy mindegy, hogy mit csinálsz, ha közben tapasztalsz.
Ma már, ha megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, nem tudom elmondani, és azt hiszem, hogy a legtöbb sikeres ember is így van ezzel. Író vagyok? Blogger? Social Medias? Előadó? Digitális Blogger? Mindig mást mondok, amkor kérdezik. Az, hogy specifikálódnunk kell egy irányban, rengeteg lehetőséget elvesz tőlünk, főleg azt, hogy játékból, játékosan éljünk, abból tapasztaljunk, és abból tanuljunk.
Arra kérlek, hogy ahhoz, hogy megtaláld, te miből tudsz pénzt csinálni, ne azon kezdj el gondolkozni, hogy miben voltál jó a suliban, hanem, hogy mit szeretsz csinálni. Mert akkor, azt gyakran csinálod. És ha gyakran csinálod, elkerülhetetlen, hogy jó legyél benne. Nem a legjobb, elég jó. És az elég.
Ha szeretsz takarítani, menj el takarítani másokhoz. Felejtsd el azt, hogy mit szólnak hozzá az emberek, hogy vezető pozíció mellett, férfiként, ezt csinálod. Minél inkább be akarsz illeni valahova, annál inkább beolvadsz, és semmiben nem lesz különb az életed, mint eddig, vagy mint másoké.
Azok az emberek, akik a legnagyobb ötletekkel áltak elő, pont azért lettek kiemelkedők, mert mertek mások lenni.

Biztos felmerült benned az is, hogy neked erre nem lesz időd. Így sincs semmire időd. Tudod, nekem sem adtak többet huszonnégy óránál, aludni meg szeretek, így muszáj volt kitalálnom, hogyan tudok nem többet, hanem hasznosabban dolgozni. Elképesztő, hogy milyen kis taktikákkal nyerhet az ember órákat. Van egy mondás: Ha ki kell vágnod egy fát négy óra alatt, akkor három órát tölts el azzal, hogy élezed a baltádat.
Tudom, hogy elvileg nyolc órát dolgozol, de valójában mennyit? Ebből mennyi az, amennyit Facebookozol, pihensz, vagy halogatsz. Ezeket egy kicsit rendszerezve, én hat órát gyorsítottam a munkavégezésemen, és nyolc óra helyett két óra alatt sikerült ugyan azt a munkát elvégeznem. Így nem csak a plusz munka fért bele, de az is, hogy a kapcsolataimra fordítsak időt.
Ezt tanácsolom neked ahhoz, hogy legyen időd több munkára. Tanulj meg hatékonyan dolgozni és bánni az időddel. Engem erre, a már említett, Tim Ferris, Négy Órás Munkahét című könyve tanított meg.

Befektetések
Vannak olyan emberek, akik tudnak már húsz éves koruk óta, előre gondolkozni, és sikerült jó helyre befektetni a pénzüket. Nem vagyok egy befektetési tanácsadó, ezért nem is tudom megmondani, ha van pénzed, hova tedd (repjegybe, ja nem). De talán nem is kell annyira előre gondolkozni, ahhoz, hogy valami az ölünkbe hulljon. Sokatoknak lehet például egy lakása, amit a mai ingatlanviszonyok miatt, azt gondolom elág jó pénzért, ki lehet adni. Persze az is megoldás, hogy rövidtávra adod ki, utazóknak. A lényeg, hogy be tudjon belőle folyni úgy pénz, hogy ne kelljen vele foglalkozni sokat.
A személyes véleményem, hogy ha jól akarod kihasználni a piacot, akkor azt kell megfigyelni, hogy a többiek mit csinálnak, és homlokegyenest mást kell csinálni. Például ma nagy divat inkább airbnb-re feltenni a lakást, ahelyett, hogy hosszútávra kiadnád. Rengetegen elkezdték ezt csinálni, ami nem csoda, hiszen akár egy hét alatt be tud jönni ugyan az a pénz, amit egyébként egy hónap alatt keresnél, ugyanabból a lakásból. Viszont mivel mindenki így gondolkozik mostanában, akinek szabad lakása van, a hosszútávra kiadandó lakásokból egyre kevesebb lett, és az bérleti árak 30-40%-kal nőttek a csökkenő kínálatnak köszönhetően. A kereslet nem változott. Ugyanez fordítva igaz az AirBnb-re, vagyis sokkal gyorsabban nött a kínálat, a kereslet viszont nem nőtt olyan gyorsan, nem jött annyival több turista, így van aki hoppon marad ebben a bizniszben.
Szóval, ha egy lépéssel tudsz a piaci változás előtt járni, akkor nyert ügyed van, és lehet, hogy nem is kell hozzá befektetési tanácsadó, csak józan, paraszti ész. Meg talán egy kicsivel kevesebb kapzsiság, hogy ne egy éjszaka alatt keressük meg egy hét árát.

Eladások
Emlékszem, a nagy utam előtt egyszer áltam a fürdőszobában, épp a hajamat szárítottam. Ahogy ott álltam, egyszercsak megakadt a szemem a hét-nyolc körömlakkomon, ami a polcon parkolt. “Hm, ennyi körömlakkra biztos nem lesz szükségem az úton. Söt, azt hiszem egyre sem. Mit fogok velük csinálni? Majd elkezdtem körbenézni. Rásandítottam a kezemben lévő hajszárítóra. “A mindenit, ezzel sem tudok mit kezdeni, amikor elindulok”. Folyamatosan forgott a fejem: a képkeretek, a malacpersely, a szőnyeg, a dohányzóasztal, a tolltartó, a kislámpa…mind egyszerre bámultak vissza rám, én meg csak méregettem őket. Hova tegyelek benneteket?
Persze a sztori más akkor, amikor az ember három hétre megy el, vagy esetleg három hónapra, de mindig lesz valami, amitől meg lehet szabadulni.
Meg-szabad-ulni. Imádom ezt a szót. Milyen leíró. Többeközött a fogyasztói társadalomnak köszönhetően, hihetetlen mértékben ragaszkodunk tárgyakhoz. Hány olyan dolog fogja a port a polcaidon, ami csak azért van ott, mert nincs szíved kidobni? Mondjuk, nem is kell kidobni, csak újrahasznosítani. Odaadni valakinek, akinek szüksége van rá, vagy eladni.
Amikor eladásról beszélünk, akkor mindig nagy dolgok jutnak az eszünkbe. Lakás, kocsi, eselteg ékszerek. Valami, amiből már ki tudjuk fizetni a repjegyet. Épp ma beszéltem valakivel, aki a ruháit adta el. Csak azokat, amiket már nem használt. Azt mondta, “Bori, nem fogod elhinni, de 150 000 forint jött be, az eladásokból.”
Na, ne becsüljük le az eladásokat, könnyen jött pénzzé. Eladni apro kicsi dolgokat, rengeteg idő. Lefotózni, meghírdetni, lebeszélni a bizniszt valakivel, találkozni. Persze, hogy van benne munka, de nem is ez fog a legjobban zavarni, hanem az elvállás.
Amikor én a ruháimat vittem el egy ruhacserére, legszívesebben kitéptem volna a lány kezéből, aki lelkendezve szorította magához azt a darabom, amit régen imádtam, de ma már úgy nézek ki benne, mint egy behálózott karácsonyfa. Évek óta nem vettem fel, mégis erős volt a kötelék. Aztán szép lassan megtanultam elengedni tárgyakat. Megtanultam, hogy nem a tágyakat szeretem, hanem a hozzá kötött emlékeket. Milyen jó volt randira menni ebben a szoknyában, milyen élmény volt betenni az első képet a keresztlányomról ebbe a képkeretbe. Mélyre kellett ásnom az érzéseimben, hogy megértsem: nem a szoknya okozott nekem boldogágot, hanem a találka a fiúval, akinek tetszeni akartam benne, és nem a keret, hanem a keresztlányunkkal készült első kép, amikor először néztünk egymás szemébe.
Minden szeretett tárgy, a hozzá kötött emléktől lesz igazán értékes.
Ezt a tárgyelegedést különben is ajánlom, hogy elkezd időben gyakorolni. Eljön majd az az idő, amikor egy hátizsáknyi dolog lesz nálad, és kész. Minél kevesebb, annál könnyebb.

Foglaljuk össze:

Főállás + Másodállások + Befektetések + Eladások = Bevétel

Spórolás
Az egyenletnek két vége van. Ahhoz, hogy meglegyen a havi célösszeg, nem csak azzal kell foglakozni, hogy mennyi bevételed van, hanem, hogy hol tudsz faragni a költésgeiden.
Sosem tudtam spórolni, ezért amikor eljött az az ominózus pillanat, amikor rájöttem, hogy havi százezer forint helyett, kétszer annyit kell félretennem, beírtam a Google-be angolul: hogyan spóroljunk pénzt.
Ez nem azért volt fontos pillanat, mert rájöttem hogyan kell használni az életemhez az internet keresőjét, hanem mert megértettem, hogy addig nem lehet spórolni, amíg nincs meg helyes motivációm.
Vannak azok az emberek, akik valahogy zsigerből sikeresen félre tudnak tenni, és egyszercsak jön egy ötlet, hogy mire lehetne elkölteni. Ilyenkor vesznek általában egy új hűtőt, vagy egy menő kanapét.
Nem csoda, hogy addig nem tettem félre, amíg nem tudtam, hogy miért is kellene nekem sanyargatnom magam. Nem voltam hajlandó megvonni magamtól egy finomabb ételt, vagy egy szép ruhát (amire tényleg semmi szükségem nincs), hogy nagyobb számot lássak a netbankomban. Csak egy szám volt. A legtöbbször közel a nullához.
A legjobb módszer a spórolásra, ha van egy célod, amit nem “kellene”, hanem “kell.” Ami nem a “jó lenne” kategóriába esik, hanem a “ha beledöglök is megszerzem”-be, és legfőképpen nem a “ki kell fizetni”-be.
Az első dolog, amit a Gazdag papa, Szegény papa könyvből tanultam, az az, hogy “először magadnak adj.”
Hihetetlen felismerés volt számomra az, hogy spórolni nem úgy kell, hogy egész hónapban költök, majd harmincadikán félszemmel, szorongva rásandítoka számlámra, hogy a mennyit sikerült nem-elköltenem. Fordítva kell.
Amint megérkezik a fizetésed azonnal a told be arra a számlára, amit csak azért nyitottál, hogy gyűjtsd rajta pénzt, az utazásodra. Nem a kávé után, nem a vacsi után, azonnal utald át. Ez a legfontosabb, amit magadért tehetsz az utazásod előkészületében. A jövőbeli magadnak adod azt a pénzt. Egy tengerparti szállásra a karrib-tengeren, egy igazi tikka-masszalára. Egy hajó útra, amin Ördög Rájákkal találkozol majd.
Az egész spórolási folyamat számomra flow élmény lett. Már nem szorongva nézegettem egy idő után a számlám, hanem feltöltődésként. Láttam, hogy már két-három hónapot végigcsináltam a terv szerint, és az ott van. Azt már nem veszem el saját magamtól.
Még egyszer mondom, hogy az eredeti fizetésem kétszázhatvaezer forint volt, és ebből kétszázezer forintot kellett félretennem havonta. Amint megjött a fizum, két perccel később már csak hatvanezer állt a rendelkezésemre. Na ha valami, hát ez megtanít spórolni.

Írd a kiadásaid
A google keresésből az derült ki, hogy itt az ideje megnézni, hogy mire költök. Minden nap vezettem naplót. Persze már maga a tény, hogy felírtam, arra sarkalt, hogy kevesebbet költsek, de a hónap végén már tisztán láttam, hogy mi az amiből kellene faragni.
Akkoriban albiban éltem. Egyértlemű volt, hogy előbb vagy utóbb fel kell majd mondanom ezt a lakást, hiszen úgyis világgá megyek. Akkor miért ne előbb?
Sokszor hiszik azt az emberek, hogy engem a szüleim támogatnak, és azért engeghetem meg ezt az életet. Egyszer, egy előadásom után, körbevették anyámat 50+-os emberek, és addig nem engedték el, amíg azt nem mondta, hogy igazából adnak nekem pénzt az útjaimhoz. Nekem kellett kimentenem szegényt. Valóban nem támogatnak anyagilag, ami azt illeti, hogy nem adnak a kezembe pénzt, de vagyok akkora mázlista, hogy be tudtam költözni hozzájuk erre a pár hónapra.
Először kicsit tartottam tőle, hiszen, húsz éves korom óta nem éltem velük. Szerencsére, hamar kiderült, hogy a mama-hotel nem csak hihetetlen kényelmes, de nagyon jó hatással volt ránk indulásom előtt. Tudtunk minőségi időt együtt tölteni. Kiderült, hogy harminc évesen nem olyan otthon lakni, mint tiniként, amikor az ember hormonjai úgy zakatolnak, hogy a kerítéssel is nekiáll vitatkozni, ha úgy érzi, hogy az korlátozza. Ráadásul tudtam, hogy ez csak ideiglenes, nem tervezem a szüleim házában élni még tíz-húsz évet.
Persze nem mindenki engdeheti meg magának, hogy hazaköltözzön, de egy közös albi valakivel már segít pár tízezer forintot. Nemrég valaki a szememre hányta azt is, hogy haza tudtam költözni. Értem én, hogy ez szerencse, de azt hiszem, hogy akkor is találtam volna egy megoldást, ha nem így lett volna. Ezt a könyvet például Tolnán és Pécsett írom. Két lakást is siekrült megkaparintanom, szinte ingyen, ismerősök által, egy-egy hónapra. Mindezt két nap alatt intéztem el, amikor rájöttem, hogy nem akarok, illetve nem tudok majd Budapesten írni.
A lista nekem azt is megmutatta, hogy milyen más hülyeségre verem még el a pénzem.
Nem is olyan nehéz spórolni, ha az ember higgadt fejjel, előre meghoz döntéseket. Nem akkor próbál meg spórolni, amikor már ott van a kezében az étlap, és pár száz forint különbségeken agyal.
A cég, ahol dolgoztam egy isteni étteremmel volt megáldva. A trükk az volt az étteremben, hogy egy tányért kellett megpakolni, amit a végén lemértek. Én már fél tizenkettőkor a kábeleket rágcsáltam az irodában, olyan éhes voltam, és amikor beszabadultam az ételek elé, amit láttam rátettem a tányéromra, majd kicsit szívtam a fogam, amikor megkaptam az 1500 ft-os számlát.
A költéseim listája megmutatta, hogy ételre nagyon sokat költök. Meghoztam a döntést, hogy ezek után, rendelem majd az ebédet, és találtam egy kiszállítót, akinél ötszáz forint volt egy fél adag.
Így sikerült a harmadára csökkentenem ezt a tételt, a kiadás listámon, és még le is fogytam pár kiló felesleget. ( Na ha mással nem, akkor ezzel biztos meggyőztem pár olvasómat).
A kocsimat lecseréltem egy bringára, lemondtam az utolsó fodrász időpontomat, és életemben először nem mondtam azt a szekrény előtt, hogy nincs egy göncöm sem. Mert volt. Mindigis.
Nagyon sokszor hallom a barátnőimet ruhákról beszélgetni. Normális viselkedés, hogy ha valaki megjelenik, a lányok a szimpátiájukat azzal fejezik ki, hogy megdícsérnek rajta egy ruhadarbot.  A fene sem tudja, hogy ezt miért csináljuk, de szerintem több kárt okozunk vele, mint hasznot. A dícséret alanyát kondícionáljuk, hogy továbbra is vegyen új ruhákat, mert akkor elfogadjuk, akkor megdícsérjük. Akkor elég jó nekünk.
Nagyon nehéz egy backpacker-nek az, hogy leszokjon arról, hogy a ruháival azonosítsa magát, de egy idő után jönnek majd más élmények. Bocsánat…élmények, amik már nem arról szólnak, hogy mások szemében elég jók vagyunk-e.
Biztos, hogy a férfiaknál is meg van ugyanez, bár zsigerből azt mondnám, hogy nekik ezzel egy kicsit könnyebb dolguk van.

Sporolás a kikapcsolódáson
Könnyű azon spórolni, hogy valaki nem iszik koktélokat péntek esténként, csak jó nagy pohár sportfröccsöket, de amit egy utazónak nehéz megállnia, hogy ne csábuljon el kis kiruccanásokra, a Nagy Út előtt.
Már három hónapja gyűjtöttem pénzt, amikor úgy döntöttem, hogy meglátogatom a legjobb barátnőmet, Esztit, aki Lipcsében élt akkoriban. Mivel nála alszom, és nála főzünk, nem gondoltam volna, hogy ez extra kiadással járna nekem. Az út sem volt kifejezetten drága. Ötven euró volt, egy irányba, ami, ha belegondolok, hogy hány órát ültem a kocsiban, nem is olyan sok.
Öt nap múlva mégis úgy jöttem haza, hogy elment közel ötvenezer forint, öt nap alatt.
A “ha már itt vagyok” mentalitás rövid távon jobban dolgozik. Pláne, ha nem kell szállásra költeni, meg ételre. Csak megiszol egy kávét a főtéren, miközben nézed az utcazenészeket, csak befizeted a belépőt abba a múzeumba, és mivel nem is a saját devizádban költesz, nem érzékeled, hogy mennyibe kerül.
Ne csapjon be az olcsó repjegy, és az ingyen szállás. Amikor a Nagy Út előtt ilyen kis kirándulásokat teszel, saját magadtól veszed el a pénzt. Az, amit Európában elköltesz egy kávéra, elég Indiában az ebédedre, az oda-vissza útból pedig közel két heti szállásod kijön Kolumbiában.
A spórolásban nekem ez volt a legnehezebb. Nyolc hónapig nem hagytam el az országot, amire már évek óta nem volt példa, és ez nagyon – nagyon nehéz volt.

Mind ez a sok munka, a pénzcsinálás, a spórolás, a félelemekkel való megküzdés, mind elképesztően nehéz volt. De ma már úgy érzem, minnél nehezebb, annál büszkébb voltam magamra, amikor már úton voltam. Amikor egy kambodzsai buszon visszagondoltam mennyi mindent megtettem, hogy itt lehessek elöntött a büszkeség és a hála, hogy képes voltam saját magamért ennyit dolgozni. Gondolatban visszamentem a fél évvel azelőtti önmagamhoz, és jól hátbaveregettem magam.

Még mielőtt tovább olvasnád a kövezkező részt, megint arra kérlek, hogy állj meg egy pillanatra, és csináld meg a fenti számolásokat. Sokkal többet fognak érni a következő oldalak, ha már tudod, hogy hova mész, mikor indulsz, mennyi időre és ehhez mennyit fogsz félretenni havontra. Lehet, hogy megfog ijeszteni egy kicsit, de ez csak azért van, mert valóságos lesz. Tudom, hogy még nem tudod pontosan, hogy hogyan fogod összeszedni ezt a pénzt, de abban biztos vagyok, hogy egy idő után össze fog jönni.
Ülj le egy kicsit, és ha meg van a célösszeged és a havi célösszeged, akkor nyiss egy új oldalt a jegyzetfüzetedben, és írd fel egy-egy oldal tetejére: Másodállások, Eladások, Befektetések. Írj fel minden hülyeséget, ami az eszedbe jut, szörfözz egy kicsit a neten, hogy milyen munkákat tudnál elvállalni. A többi jön magától.