De Bori, te nem félsz?

Gyakran ismételgetett kérdés, hogy miért nem félek. Mi lesz, ha lezuhan a gépem? Ha felrobbantanak. Ha elrabolnak?  Az emberek követelik, hogy mondjam ki, valójában nem vagyok normális. Azt akarják, hogy valljam be, sosem gondoltam arra, hogy valami bajom történhet.

Ezt akkor most szeretném tisztázni: igenis félek. Nagyon. És viszonylag sokszor. De ezt általában jó jelnek veszem, mert a komfortzónából kilépni azt jelenti, hogy a félelmeim ellenére megteszem amire vágyom. Ergo, ha félek, hamarosan elhagyom ezt a híres zónát, és jöhetnek az élmények, amik eddig is megváltották az életem.

De most akkor megpróbálok értelmesen válaszolni erre a kérdésre.

Először is, mindent elkövetek, hogy ne essen bántódásom. Nem sétálok egyedül éjszaka. A kultúrának megfelelően öltözködöm. Mindig van nálam valamennyi pénz, hogy megvegyem a saját életem, ha mégis megtámadnának.

Amikor Bolíviában felszálltam egy buszra, levették az ujjlenyomatom. Ha nem is tettek  meg mindent annak érdekében, hogy biztonságban odaérjek a célállomáshoz, legalább tudnak majd azonosítani.

Bevettem egy altatót. Igazából nem szokták túlélni zeket a baleseteket, így inkább nem lennék ébren, ha ez megtörténik.

Ellentétben ezzel a horrorsztorival, a világ biztonságosabb, mint azt a kedves tv nézők (index olvasók) gondolják. De nem szeretném itt a médiát sem okolni. Legalábbis nem ebben a posztban. Az ugyanis nem hír, hogy Vigh Bori elment világgá és nem lett semmi baja. Amiket olvastok, hallotok, az a KIVÉTEL.

Viszont. Van itt valami, amit szerintem sokan nem gondolnak át. Azt gondoljátok, hogy majd 30-40 év múlva, párnák között, egy kórházban jön el a halál.
Ja. Jó eséllyel.
De ez egyáltalán nem biztos.
A WHO szerint, minden 25 másodpercen meghal valaki autóbalesetben. Legközelebb megkérdezem az illetőt, ha beszáll egy autóba, hogy nem fél-e. Valószínűleg nem, mert biztos nem ő lesz az.

Nekem megadatott az a szerencse, hogy többet gondolok a saját halálomra. Ha eddig nem gondoltátok, hogy hibbant vagyok, most minimum emosnak fogtok titulálni.

De mivel rendszeresen azzal riogatnak, hogy majd valami bajom lesz, a biztonság kedvéért számot vetettem.

Nem tudom, hogy mi van a halál után, és állítom, hogy biztosan senki nem tudja. Ezért teljesen feleslegesnek tartom, hogy azon agyaljak, hogy mi lesz ha meghalok, mert nem tudom. Attól viszont rettegek, hogy lesz előtte 10 percem megbánni dolgokat.

Nem olyan dogokat, amiket nem vettem meg. Ugye te sem arra a cipőre gondolnál, amit nem szereztél be, amikor az utolsókat rúgod. Ugye neked sem az jutna eszedbe, hogy még nem léptettek elő, hogy még nincs meg az álomház, álomkocsi, új iphone, új kanapé?

Az igazi félelmem az, hogy nem rendezem a kapcsolataimat. Kimondatlanok maradnak a szavak: a “szeretlek”, a “ne haragudj”, a “megbocsájtok” vagy akár a “megbántottál”. Várunk, és várunk arra, hogy ezeket elmondjuk. Egyszer. Vagy csak gondoljuk. De azt hisszük, hogy van időnk…
Az utolsó 10 percben nem azon aggódnék, hogy még valaki nem mondta nekem ezeket szavakat. Nem várnék másra, hogy ő rendezze a köztünk lévő kapcsolatot. Mindent magamra vállalnék.

Félnék még attól is, hogy úgy érezném, nem érkezett el az idő sosem, hogy úgy éljek, ahogy szeretnék. A “majdok” és a “ holnapok”, lustaságom és félelmei örök kapaszkodói végleg eltűnnek a kezeim alól. Nincsenek nyugdíjas évek. Nincsenek előléptetések, nincsenek lottónyeremények. Nincs már idő.

Arról, ha véletlenül meghalok, nem tehetek. Eszem ágában sincs még elmenni, de sokakkal ellentétben, tudom, hogy ez bármikor bekövetkezhet. Nem csak mondom, tudom. Tudatosan tudom.
Így megteszek mindent, amit megtehetek, annak érdekében, hogy az utolsó 10 percben ne azt a filmet nézzem, “amit megtehettem volna”, hanem kis nosztalgiával végignézzem, hogy mit tettem. Hogy milyen jó volt valakinek megbocsátani. Hogy milyen jó volt kimondani amit érzek. Hogy milyen fantasztikusan sok dolgot éltem  meg, amit nem bánok. Hogy milyen jó, hogy nincsenek kimondatlan szavak. Meg nem élt élmények.

Nem, nem félek a haláltól. Egy olyan élettől félek, amiben a saját vagy netán mások félelmei határozzák meg, hogy mit csinálok. Jobban mondva, hogy mit nem csinálok.

Egy olyan élettől félek, amiben azt hiszem, hogy még van időm.