Beszéljünk egy kicsit a magyarokról. Had kezdjem az első megállapítással, ami meglephet benneteket: a magyarok összetartóak. Bizony. Nem is kicsit. Lehet, hogy otthon volt olyan, hogy egymásnak estünk mindenféle politikai nézetek miatt, de ha két magyar találkozik külföldön a legtöbb esetben elkezdenek beszélgetni. Sőt: örülnek egymásnak. Minél távolabb vagyunk az országtól, ez annál jobban igaz. Hét hónapja vagyok úton, és ez idő alatt rengetegszer utaztam magyarokkal. És tudjátok mit? A legtöbben jófejek voltak, és elképesztően segítőkészek.
A sárga ruhás lány, csak azért jött át Kambodzsába, hogy ne egyedül ünnepeljem a szülinapom. Soha előtte nem találkoztunk. Végül 11-én voltunk magyarok Koh Rongon, ahol harminc éves lettem.
Sydneyben egy egész magyar kolónia viselte gondom, egy pár meg nekem is adta a lakását három napra, amíg nem voltak otthon, hogy kényelmesen nézzek körbe. Szintén nem ismertem őket előtte. Ezúton is köszönet Petinek, Szilvinek és Zoltánnak, meg az egész magyar csapatnak.
Új-Zélandon sem alakult máshogy az életem. A régebben ott elő magyarok, nem csak információval, de sokszor szállással, meleg zuhannyal, epilátorral, (köszi Vombat) ruhákkal és finom ételekkel láttak el. A lángosos törzsvendégként kezelt, pedig csak akkor látott először.
És a Finczáék. A pár lakása már otthonom volt Aucklandben. Ott hagyhattam a cuccaim nagy részét amikor hosszabb ideig nem kellett, mindig készítettek nekem uzsit, amikor nem együtt töltöttük a napot. Főztek, mostak rám, és reggel ötkor keltek, hogy kivigyenek a reptérre.
Soroljam még? Hoki szerzett nekem szállást, amikor már azt hittem minden elveszett. Ádámék kocsijukkal fuvarozzák az Új-Zélandra érkező magyarokat. Judit pedig az első olyan ember volt az életemben, akivel együtt tudtam utazni egy egész hónapot, és baromira élveztem.
A legviccesebb, hogy ettől függetlenül az összes magyar, na jó, a legtöbb használta a “tipikus magyar mentalitás” jelzőt, amikor a többi magyarról beszélt. Na, nem azokról, akiket ismer. Úgy általában beszél a magyarokról. Igen, tény, hogy vannak akik még mindig rettenetesen pesszimisták, rosszindulatúnak, de a jó hír: a hiedelemmel ellentétben a legtöbb magyar szerethető. Szerintem. Legalábbis én elég sokat szeretek:)
Igen, mások vagyunk. Van egy pár év lemaradásunk olyan országokkal szemben, akik nem éltek a kommunizmusban. Ez nem mentség, álmodni, spórolni és végül nekivágni így is lehet, bár tény, hogy nehezebb. Na és? Még mindig könnyebb nekünk, mint a világ nagy részének. Hát nem nekünk van a legnagyobb szükségünk arra, hogy egymást bátorítsuk? Hogy meghallgassuk a másik félelmeit és segítsünk leküzdeni azokat? Nekünk, akik már úton vagyunk, és írunk is róla, nem az a feladatunk, hogy megmutassuk máshogy is lehet?
Azok, akik a “tipikus magyar” kifejezést használják, magasba tartott orral, undorra húzódó, keserű mosollyal a szájuk szélén, segítenek bármit is a helyzeten? Hiszen nekik is vannak magyar barátaik, sőt családjuk. Vagy ez is olyan, mint az összes többi rasszista gondolat: “a magyar általában ilyen, persze ismerek olyat, aki rendes, de ettől még a fajtája még ilyen.”
Úgy gondolom, hogy az emberek alapvetően jók. Még azok is, akik használják a “tipikus magyar” kifejezést. Úgy hiszem nem a magyaroktól akarják magukat elvonatkoztatni, hanem a pesszimizmustól és a nyavajgástól. Ez szerintem rendben is van, csak ne ugyan azt az utat válasszuk, mint megvetésünk tárgya.
Miért lett és mióta lett a “magyar” káromkodás? Talán itt az ideje, hogy megtanuljuk szeretni magunkat, mint nemzet. Bűntudat és politikai hozzátartozás nélkül magyarnak lenni, nem szégyenkezni és nem nagyképűsködni. Semmivel sem vagyunk többek vagy kevesebb más népeknél. Van olyan, amit tanulhatunk másoktól és van olyan, amit tőlünk tanulhatnak. Béke:)
