Szóval eldöntöttük – igazából már a második nap -, hogy együtt utazunk tovább. Tehát lerepültem Eyallal délre, Couchinba.
Ahogy vártuk a csomagokat, mind a ketten úgy éreztük, hogy jó lenne egy kis társaság, így leszólítottunk egy vörös hajú backpackert, hogy osszuk meg a taxit. Már a reptéren éreztem, hogy a rövid szoknyám, ami éppen hogy a térdemig ért, túl sok tekintetet vonz, így gyorsan kimentem a wc-be lecserélni egy bő nadrágra. Ahogy öltözködtem, a takarítónő a seprűjére támaszkodva, helyeslően bólogatva nézte, ahogy felkerül a mindent rejtő nadrág.
A taxi 1,5 óra volt. Elképesztő, hogy ennyi idő alatt majdnem kimegyek az országból otthon, Indiában ez pedig csak a reptérről a városba vezető sztráda. Aztán lassan megérkeztünk a komphoz. Biztos mindenki látott már olyan képet vagy filmjelenetet, ahol az indiaiak csimpaszkodnak a vonaton, mert nem férnek fel rá, úgy, hogy a szerelvény már alig látszik. Na, én ezt komp verzióban láttam. Egy közel 60 méteres hajóra 8 kocsi és 20-30 motoros hajtott fel, a gyalogosok pedig kitöltötték a köztes helyeket.
Már sötétben érkeztünk be a városba és a sofőrnek fogalma sem volt, hogy merre van a guesthouse, amit kinéztünk magunknak. A kultúrsokk, ami még a kompon ért, hamar elmúlt, amikor megláttam az árusokat meg a sok turistát. Eldöntöttük, hogy maradunk ott, ahol az élet van és elengedtük a taxisunkat. 2 perc alatt találtunk is szállást, amire én azt mondtam volna, hogy na ne, de a fiúk annyit mondtak: ez India.
Másnap egy közeli kávézóban indítottuk a napot egy falat Európával. Ipad-ek a falon, kortárs szobrászok művei az asztalok között, a ham and eggs tökéletes angoltudással szervírozva a sok fehérbőrű vastag pénztárcának. Persze, persze, nem azért jön az ember Indiába, hogy európait egyen, de azért jó volt, na.
A reggeli után kimentünk megnézni a halászhálókat. Mint mindig, engem csak az emberek érdekeltek. Szerencsére hülyére ijesztgettek azzal, hogy milyenek az indiaiak, én pedig tágra nyílt pupillákkal és objektívvel fogadtam a helyiek kedvességét. Sokukkal leálltam beszélgetni, így a fiúk lassacskán lehagytak. Még jó, hogy egy 2 méteres és egy vörös hajú srácot választottam útitársnak. Nem volt könnyű elveszteni őket.
Eyallal azt is megbeszéltük, hogy mind a kettőnknek szüksége van néha egyedüllétre, így sértődés nélkül tudtam azt mondani: itt az ideje, hogy a saját társaságomat is élvezzem egy kicsit. Valahogy akkor jönnek a legjobb kalandok. Kb. 10 métert mehettem, amikor egy riksás megállt mellettem és felajánlotta, hogy körbevisz. “ If you happy, you pay”. Ebben meg is állapodtunk, így behuppantam hátra. A riksák gyakorlatilag 3 kerekű motorok, ahol hátul 2 európai vagy 6 indiai kényelmesen elfér. A lelkes sofőr először egy mosodába vitt, ahol a férfiak kézzel mosták a hotelek, kórházak és a gazdagok lepedőit. Félig nyitott kis helyiségekben csapkodták a mosókőhöz a ruhákat, amíg a szomszédban legalább 10 ember vasalta a vásznakat a szénfűtéses vasalóval. A mosoda mellett végeláthatatlan sorokban száradtak a lepedők a folyamatos napsütésben. Ezután egy kis hindu templomot néztem meg, majd a fűszerpiacot, ahol 2 perc alatt nagyon sok dolgot tukmáltak rám. A következő állomás, ahova a taxisból idegenvezetővé avanzsált fickó vitt a gyömbérfeldolgozó üzem volt. Itt is külön voltak a nők a férfiaktól. Az előbbiek feladata az volt, hogy egy nagy szita segítségével szétválasszák a nagyobb gyömbéreket a kisebbektől. Eközben pedig a férfiak kézzel festették a vászonzsákokra a brand logót.
Később összefutottam a srácokkal és elrendeztem a további logisztikát. Foglaltam jegyet vissza északra, egy hét múlvára. Ez egy elég veszélyes feladat, hiszen Couchinban nagyon gyakran van áramszünet. Amikor épp átutaltam a pénzt, keresztben voltak az ujjaim, nehogy pont akkor jöjjön a következő. Szerencsére már repjeggyel a zsebemben a közeli (és egyetlen) kocsmába mentem, amikor sötétbe borult a város. Ilyenkor nem nagyon lehet mást csinálni, csak egy helyben állni, várni, hogy az ember szeme megszokja a sötétet és reménykedni, hogy a szembejövő alak nem akar rosszat. A legrosszabb mégis az, amikor éjjel történik mindez a hotelben, amikor megy a ventilátor és a szúnyogok, amik eddig a falhoz voltak passzírozva, végre megtámadhatnak. És bár akkor nem éreztem, ahogy ma ezt írom, mosolyogva gondolok rá vissza, hogy mennyire romantikus is ez az életforma. Ez India… mondom magamban somolyogva.
Következő rész: A zöld ezer árnyalata
