Az előző posztomban (ami egyébként kb. 3 nap alatt elévült, annyira sebesen változik a világ), arról beszéltem, hogy az emberek hogyan élik meg a félelmet, illetve hogyan reagálnak rá. Van, aki pánikol és van, aki bagatellizál.Ezek a reakciók pedig lassan eltűntek az ijedséggel együtt. Szépen megérkeztünk az új normalitásba. A boltok zárva, mindenki maszkot hord, már szinte senkit nem érdekelnek „A számok”, elfogytak a grafikonok és az ölelések. Szinte mindannyian megérkeztünk ide, átsétáltunk a túloldalra, akármennyire is félelmetes volt az a híd, ami összekötötte Covid előtti időket a mai világgal. 

De, mint ahogy a félelemmel is nehéz volt megbirkózni, most van még valami, amivel szembe kell nézni: a gyász.

5 év után körbeérni

2019 decemberében vettem egy jegyet Thaiföldre. Ez a jegyvásárlás egyáltalán nem vallott rám. Nem volt ott szinte semmi dolgom. Bár tartottam egy workshopot a Nomad Summit-on, ennek anyagi vonzata nem volt, szinte csak branding miatt csináltam. Illetve ott voltak a barátaim is, akikkel szerettem volna találkozni. Megvettem az egyébként elég drága repjegyet, és igazából az izgalomba keveredett egy bűntudat a felelőtlen pénzköltés miatt.

Lefeküdtem aludni, de a gondolataim még mindig pörögtek, és azt hiszem, kerestem a bizonyítékot magamban, hogy nem teljesen nagy hülyeség most kimenni a barátaim után. “Mikor is voltam utoljára Thaiföldön?”- kérdeztem magamtól – „Hmmm, 5 éve… ott kezdtem, pont január 12-én. Az öt éves nomád-szülinapot kint fogom tölteni. Körbeértem.”

Ahogy erre rájöttem, a mai napig számomra megmagyarázhatatlanul, de iszonyat hangosan, úgy igazán gyomorból, elkezdtem nevetni. Teliszájjal. Úgy, hogy rövid időn belül potyogtak a könnyeim, és azt mondogattam: “nem hiszem el, ezt nem hiszem el.” 

Olyan volt ez, mint egy őszinte, belső poén – amit csak én és én értettünk. Hiszen ezt az egész utat egyedül én ismerem. Persze voltak kísérőim, akik velem voltak, többek között közületek sokan, de a teljes sztori mégiscsak egyedül nekem van meg.
Nem tudom, hogy miért pont a nevetést produkálta belőlem a döbbenet, hogy már öt éve élem a saját életem. Amikor pedig észrevettem, mennyire bizarr teli szájjal, egyedül nevetni, akkor meg már az egész saját magát generálta. Nem tudtam abbahagyni. Óriási cseppekben potyogtak a könnyeim, miközben összegörnyedve az ágyon visítva röhögtem.
Pörgött a fejemben, hogy mennyire furcsa, hogy pont ott fejezem be a kört, ahol elindultam annak idején. Hogy mennyi minden történt azóta, mennyi új barát, milyen új hivatás, a könyv, a ted talk, mennyi szerelem és mennyi csalódás, és hogy ebben a káoszban csak egy dolog volt biztos, én magam.
Ekkor elöntött egy olyan hála érzése, amit az öt év alatt szerintem soha nem is érzetem. Ekkor már nem a nevezéstől bőgtem, hanem a hálától. Eszembe jutott, hogy soha nem álltam meg, és soha, de soha nem fordultam vissza és mondtam hálát annak a 29 éves lánynak, aki megküzdött minden kétséggel, elengedett mindent és elindult. Soha nem álltam meg, és nem mondtam azt, hogy huhh, bakker, ez az azért egy kemény menet volt.

De most, az újlipótvárosi lakásom kicsi hálószobájában, ami több éve jelentett nekem menedéket a világ elől, most tényleg megálltam és meghajoltam saját magam előtt. Bömbölve.

Azt, hogy honnan éreztem, hogy lezárul a kör, hogy ez az utolsó utam lesz, a mai napig nem tudom. Nem akartam abbahagyni az utazást. Csak azt mondtam mindenkinek, hogy öt év után először megyek retúrjeggyel, mert dolgom van itthon. Január 23-án (ami egyébként Wuhan lezárásának, és az első, Thaiföldön regisztrált beteg időpontja is), haza fogok jönni, mert itt van dolgom. Fel akarom építeni a YProjectet olyanra, amilyenre megálmodtam. Meg a Nőidőt. Meg Retreat-eket tartani a Retreat Factory-ben. Itthon van dolgom.

Aztán jött a vírus.

Alig három hónap telt el azóta, és én nem csinálok semmi mást, csak ülök itthon. Még csak nem is nézek Netflixet. A könyv, amit elkezdtem, elég szar. Az esetek többségében barátokkal beszélgetek.

Álmomban pedig a Nomad Cruise-on szervezem a programot, és mindenkinek vigyorogva mondom, hogy végre nem álmodok. Aztán felébredek.
Vagy egy reptéren rohangálok, és ott azt magyarázom, hogy nem mehetünk többet utazni. Próbálom minden egyes embernek elmagyrázni, hogy ha valamikor, akkor most az ablak mellé foglaljon, és ne aludja végig az utat, mert ez lesz az utolsó.

Úgy néz ki, gyászolok. És nem csak az utazást és az előző világot, hanem a jövőképet is. Megálltam, és nem vagyok hajlandó egy tapodtat sem mozdulni. Nem kapkodok.
Nem baszogatok mást azzal, hogy ha most nem olvassa el az összes könyvet, amit akart, növeszt kovászt és lesz a legjobb barátja, vagy nem húz fel egy vállalkozást a semmiből, akkor eddig kamuzott magának arról,  hogy nincs ideje, és nem mondom azt, hogy ez egyenes bizonyítéka annak, hogy nincs fegyelme.

Főleg magamat nem idegesítem ilyenekkel.

A világ most csendre intett minket, belső figyelemre. Nyugalomra és szemlélődésre.

Ahogy a félelemre is, a gyászra is háromféleképpen tudunk reagálni. Az egyik az, hogy túlteljesítünk.
Azonnal “to do” listákat gyártunk, produktívak akarunk lenni, behozni minden lemaradást, kihasználni a versenyelőnyt, az időt, és kontrollálni, amit lehet.

Próbáljuk azt befolyásolni, amit tudunk, építünk és pörgünk az arcunkon. A rossz hír az, hogy a legfontosabbat, a vírus nem tudjuk kontrollálni, és ez a pörgés sokszor nem más, mint az igazság tagadása.

Ha a vírus előtt megkérdezel, hogy hogy reagálok a stresszre vagy a gyászra, azt mondom, “overdo” vagyis, én is ez a kategória lennék. De ez most valamiért más. Mert úgy éreztem egészen idáig, hogy földrengés ideje alatt nem tudok építkezni. Ezért nem is írtam. Ültem és azt vártam, hogy akkor írjak, amikor már a cikk megírja magát, annyira meg akar születni, és nem én erőltetem.

Aztán van olyan is, aki alulteljesít egy ilyen helyzetben. Megvárja, hogy majd valaki más megtegye helyette a dolgokat, a homokba dugja a fejét. Teljes tehetetlenségben várja, hogy vége legyen “ennek az egésznek” és visszatérjünk a rendes kerékvágásba. Nekik is van egy rossz hírem. A rendes kerékvágás eltűnt, és nem hiszem, hogy pont oda fogunk visszatalálni. Persze remélem, hogy hamarosan megint utazhatunk, csak nem hiszem. Most sajnos nem arról van szó, hogy ha kinyitnak megint az éttermek – ha egyáltalán kinyitnak -, akkor mindenki azonnal megy oda pénzt költeni. Nem arról van szó, hogy megint csinálok egy rendezvényt, és oda csőstül jönnek majd az emberek, mert nem lesz pénzük luxus dolgokra. (Pff 2020, amikor rájövök, hogy az összes bizniszem egy luxus szolgáltatás…)
Szóval ennek nem egyik pillanatról a másikra lesz vége. Sőt. Ennek nem vége lesz, hanem lassan átalakul majd egy új világgá.

A harmadik reakció a gyászra az, amit a legtöbben el akarnak kerülni: kimondani, hogy ohhh basszameg, ez elveszett. És megülni a csöndben egy kicsit. Nem tagadni, nem várni a végét.
A hiteles reakció a gyászra az, hogy szarul vagy. Elfogadni, hogy ez a helyzet nem fair. És, hogy nincs olyan, hogy fair.

A hiteles reakió, hogy bevalljuk, hogy sebezhetőek vagyunk, és hogy nem tudjuk, hogy mi lesz. Sem mi, sem senki más.
Sokáig valahogy abban a tudatban voltam, hogy biztos van valahol egy nagyon okos ember, aki 100%-ig meg tudja mondani, hogy meddig tart ez, és milyen lesz az új világ, és azt is, hogy mikor találják fel a Covid19 ellenszerét. Valaki, akit követhetünk vagy akin követelőzhetünk.
De egyre inkább azt érzem, hogy egy csapat gimis vagyunk, akiket letettek egy lakatlan szigetre, és most „Legyek urát” játszunk.

Nagyon keményen kiszolgáltatott érzés azt mondani, hogy NEM TUDOM, pedig ez jelenleg a legtöbbet emlegetett két szó. És kell alázat ahhoz, hogy valaki ezt ki tudja mondani. Legyen az orvos, politikus, kutató vagy épp egy szülő.

Sokan pedig azért nem engedik meg maguknak a gyászt, mert azt gondolják, hogy nem érdemlik meg. Vagyis, hogy “másnak sokkal nagyobb a baja”. Igen, igaz: van, akiknek most egyszerre kell tanárnak és orvosnak lennie, mert otthon vannak a gyerekei és most már az anyukája is hazakerült a korházból. Viszont a gyász nem relatív. Nincs kisebb gyász vagy nagyobb. És ráadásul nem úgy osztozunk a gyászban, hogy ha neked jobban kell, akkor te gyászolhatsz én meg nem. A gyász mindenkinek joga, és ha engem kérdezel (a kuruzslót:)), akkor kötelessége is.

Én úgy érzem, szép lassan átjutottam ezen a hídon is. Elfogadtam, hogy nincs már az a jövő, amit elterveztem. Elfogadtam azt is, hogy nem tudom, mi lesz, és nem biztos, hogy tudnom kell.
És nem azért írtam ezt a cikket, hogy lehúzzalak. Épp ellenkezőleg. A változás elfogadása, a gyász és az elengedés, egy új, tiszta, pihe-puha helyet teremt az életedben. Most csináltunk egy tavaszi nagytakarítást. Kitesszük azt, ami nem szolgál minket tovább, és beengedjük azt, ami tovább visz. Így lesz minden esetben egy krízis egyben lehetőség is. Csak ne csaljuk el a munkát.