A bakancslistám újabb elemének kipipálása már előző este bizsergetett, amikor Ramónnal, a 72 éves spanyol festővel beszélgettünk a hotelünk teraszán. Mögöttünk a sötétség elnyelte a Taj Mahalt, és bár nem láttam, éreztem, hogy figyel minket.

Reggel öt órakor keltem, hogy elsőként lépjek a mauzóleumba és olyan fotókat készíthessek, amin nincsenek turisták. Már este kinéztem a helyet, ahol megreggelizhetek. Voltak páran rajtam kívül, ezért éreztem a nyomást, hogy siessek, nehogy elém kerüljenek. Gyorsan begyűrtem a massala omlettet, a kávémat, és már megint a sötét utcán voltam.

Hatalmas volt a köd. Ráadásul közvilágítás sincs, így csak a poros út szélén lángoló kukák adnak valamennyi fényt, amiket a fázó helyiek gyújtanak éjszakára. Az utcán élnek. Tenyerüket a lángok felé tartva körbeállják a henger alakú hordókat, kótyagosan bámulnak a tűzbe. Nem szólnak egymáshoz, csak a tűz ropogását lehet hallani és a lépteimet, ahogy sietve elsurranok a dermedt szoborcsoport mellett.

Végre beértem a jegypénztárhoz elsőként. Még fél óra volt kapunyitásig, és ahogy világosodott, egyre jobban láttuk, hogy nem látunk semmit a tejköd miatt. Még a környező házak sziluettjei sem rajzolódtak ki, pedig csak pár méterre voltak tőlem. Nem barátkoztam össze senkivel a sorban. Csak szorongattam a fényképezőgépem és hittem a lehetetlenben: hogy a köd perceken belül felszáll.

Végre kinyílt a hatalmas kapu és besétáltunk az előudvarba, ahol azonnal megtámadtak a mindenféle emberek, hogy szívesen lennének a kísérőim egy-kétszáz rupi fejében. Még mindig nagyon izgultam, ezért viszonylag gorombán ráztam le őket.

Aztán végre szembefordultam a Taj-dzsal. Vagyis a helyével. Csak álltam és bámultam a semmibe. Ahogy jöttek a többiek, mindenhonnan felcsendültek a keserű nevetések. Nesze neked, Taj Mahal.

Hát ez van… voltam ugyan a Taj Mahalban, de nem láttam – már tervezgettem a Facebook posztomat. Ez vajon számít a listán, vagy vissza kell jönnöm? Végig a fejemben szólt Alanis Morrisette ‘Ironic’ című száma, a pillanatra igazítva: “It’s like the Taj Mahal, that you just didn’t see…”

Céltalanul bolyongtam a Taj hatalmas udvarában. Kb 5-6 méterről lehetett valamit látni. Odamentem, megfogdostam a hideg köveket. De ezek csak kövek voltak, semmi más. Közben azon gondolkoztam, milyen érdekes: ha itt állok és a részleteket nézem, akkor ez az épület semmiben sem különbözik bármelyik másik épülettől. Itt-ott lehullott már a fal, lyukas és fakó, de ha száz méterrel odébb megyek és onnan nézem (és látom is, mert nincs köd), akkor meg a világ egyik csodája.

Így megy ez: mennyi varázslat van a világon, amit nem látunk, mert olyan közelről méregetjük őket, pedig csak egy lépést kéne hátralépnünk, hogy az egész képet lássuk, és észrevegyük mekkora csoda is valójában.

Három órán keresztül botladoztam a hatalmas ködben, mire végre egy nagy világos korong jelent meg a fejünk felett. A NAP! Alig, haloványan, de ott volt. Szerintem még soha egy sportversenyen sem drukkoltam ennyire, mint akkor: “Gyerünk! Süss! Erősebben! Fényesebben!”

Már csak fél órát maradhattam bent, a finishben voltunk. Alig vártam, hogy a nap felszívja a ködöt és végre meglássam. És szép lassan a szerelem oltárának körvonalai kezdtek kirajzolódni. A sok korán kelő turista velem együtt tátott szájjal nézte a fehéren sugárzó épületet.

Voltak, akik akkor értek be. Fél órája még a hotel éttermében itták a narancslevüket. Csak röhörésztek, készítettek pár fotót és csiviteltek tovább. Nem úgy mint mi, akik már 3 órája vártunk erre a pillanatra. Csak csodáltuk egy szó nélkül.

Ahogy ott álltam a sok fotózó turista mellett, egyre biztosabb voltam benne, hogy egy újabb leckét adott nekem a bakancs listám: a türelem ajándékát. Mennyi dolgot várok dacosan, hogy végre bekövetkezzen! Mennyi düh volt bennem, hogy nem kapom meg azonnal azt, amit akarok! Végre megértettem: azért váratnak magukra ezek a pillanatok, hogy igazi kincsként kezeljem, amikor végre megkapom őket – hisz azok is.
Ajándék hát a várakozás, és nem büntetés. Hálás vagyok, hogy ezt a leckét pont a Taj Mahal, a legszebb szerelmi ajándék tanította meg nekem.

Következő rész: Keselyűk, tehenek és őrangyalok