Az első részt itt, a másodikat pedig itt találjátok.

Igen, feladtam. Nem sokszor történt velem ilyen, általában koppanásig megyek. Azonban most szerencsére idejében rájöttem: a koppanás itt elég nagy lehet: behazudtam magam egy katasztrófavédelmi terültre.  Napok óta itt rostokolunk. Már mindenem bűzlik, de ha ez nem lenne elég, azt sem tudom, hogyan fogunk hazajutni. Vagy legalább vissza oda, ahol biztonságban leszek. Dehogy fogok én még kimenni most a bokorba kuksolni, várni az őrségváltást a fiúkkal. Végre levágtam, hogy a kaland az sosem minden áron kaland.

Ismét hosszú éjszaka előtt álltam. Nyakig behúztam magam a dunyha alá, amit a hotel recepciós adott pluszban. Nagyon hideg volt már az éjszaka. Csak arra vártam, hogy a srácok végre visszaérjenek a küldetésről, és közben nagyon drukkoltam, hogy nekem legyen igazam, és hülyeség legyen ez az egész ötlet, hogy ők megvárják a bokorban az őrségváltást.

Igen, voltam ennyire szar arc, hogy azt mondtam magamban, nem bírom ki, ha ezek bejutnak, én meg a legvégén adtam fel. Hajnali ötkor, tejesen átázva besurrantak a szobába. Én mondtam, hogy fent vagyok, meséljenek, mi törént. “Nem jutottunk fel, túl sok volt az őr”. Én tudva, hogy holnap végre magam mögött hagyhatom ezt az egész őrületet, visszahajtottam a fejem a párnára és az hajnal hátralevő részét végig aludtam.

Tényleg ennyi?

Sokan megkérdőjelezitek szerintem ezen a ponton, hogy hogyan mondhatom azt, hogy bemásztam a Machu Picchu-ba, ha egyszer nem jutottam fel, mert itt az ideje, hogy velem együtt ti is elfogadjátok, ez a sztori sajnos ebből a szempontól sikertelenül zárult. Nos, a lényeg az, hogy az egész térséget Machu Picchu-nak hívják. Szóval tulajdonképpen bejutottam. Láttam is a romokat: csak úgy 500 méterről. Ennyi, ennyivel lehet magamat és titeket vigasztalni. Na, de még hátra van az, hogyan másztam ki onnan. Szóval gyerünk vissza a sztoriba.

Gringos No!

A másnap reggel már-már úgy kezdődött, mintha nyaralni volnánk családostul. Reggel kinyitották nekünk az éttermet, mi meg jól befalatoztunk. Akkor vettük észre, hogy a csapat egyik fele, és egy guide hiányzik. Azok közül akik Cuscoból jöttek, mert eladták nekik a lehetőséget,tegnap este jöttek rá, hogy átvágták őket. A pénzt nem kapták vissza, de az egyik vezetővel elindultak visszafelé még tegnap délután, amikor mi bent voltunk a polginál. Csak az ír srácok maradtak velünk, akik előző este szintén megpróbáltak belógni, és a zuhogó esőben kuksoltak a bokorban.

Mi megkaptuk a hírt, hogy aznap indul újra a vonat, ami legalább egy darabon el tud minket vinni. Az induláson pontban kint voltunk, a nagyon cuki kis pályaudvaron. A vonat bemasírozott, mi meg csöndben figyeltük, hogyan érkezik meg. Az én 9 éves, megrogyott emlékeim között, nyilván gőzmozdony jelenik meg, de elképzelhető, hogy  igazából csak egy mezei …dzsungel vonat volt az.

Mindenki megvan, nagy levegőt veszek, és szép lassan, de ez úttal véglegesen, lemondok arról, hogy lássam a romokat. Hátizsák a hátamon, felnézek, a lépcsőre és egy zord nézésű hölggyel találom magam szemben, aki a lépcső tetején áll, mutató ujjával rám mutat, és azt mondja: “Gringos No”. (Fehér-ember nem!) Körbenézek, de már nem is merem megkérdezni, hogy ezt komolyan gondolja-e. “ Te Virginia, itt van egy kis rasszizmus.” – mondom, erre Virginia azonnal ott termett mellettem, és kedélyesen megkérdezte, hogy mi történik.

A két nő körül egyre több helyi jelent meg, és elkezdték mondogatni, teljes felháborodással, “gringos no”. Nem szállhatunk fel a vonatra.  Virginia ekkor már a telefonján volt, és azt láttam, hogy hívja a polgit, aki úgy röpke 10 perc múlva ott is termett. A vonat nem indult el időben a fennakadás miatt, mi meg csak hallgattuk, ahogy elmagyarázzák a helyieknek, hogy az egy dolog, hogy nem szeretitek a gringokat, de most fel kell őket engedni erre a vonatra, mert itt nagy baj lesz. Nem szabad ilyen szembe utálni embereket – mondta a Aguascalientes, bizonyára liberális polgármestere.

A morális párbeszéd után végül egyesség született: mi is felülhetünk a vonatra, de csak egy számunkra külön fenntartott vagonban.

A csapat másik fele

Bár, ha közel egy órás csúszással is, de elindultunk, a frissen felújított vasút első próbajáratán robogva. Csak egy darabon vitt el minket, így még előttünk állt egy jó nagy túra. A vonat lassan és csikorogva állt meg a dzsungel kellős közepén, mi meg lepattantunk róla, készen a következő kalandokra. Elindultunk egy ösvényen, mi öten, plusz a két ír srác, és a vezető. Ahogy mentünk az úton, egyszer csak nem hittem a szememnek. Egy bokor tövében ismerős gringokat láttam. A dzsungel kellős közepén ott gubbasztott az a pár ember, akik tegnap elindultak haza a csapatból. “Nem sokáig jutottatok.”- mondtam viccesen, de nevetés helyett erőltetett mosolyokat, és egy kis traumát láttam rajtuk. Összeszedték magukat gyorsan és csatlakoztak a mi kis csapatunkhoz. “ Mi történt veletek?” – kérdeztem a menetelés közben.

“ Tegnap este későn indultunk el” – kezdte a lány a történetet – “csak olyan három felé hagytuk el Aguascalientes-t. Amikor elkezdett ránk sötétedni, akkor kezdtük megérteni, hogy a guide-unk sajnos eltévedt. Először csak össze-vissza járkáltunk, de amikor már rákérdeztünk, akkor bevallotta. Akkor azt mondta, hogy üljünk le a földre, és várjuk meg ott egy helyben, amíg megtalálja az utat. Ekkor már az eső is esett.

…Nem tudom mennyit vártunk rá, de nagyon féltünk. Már  teljesen sötét volt, mi meg az erdőben ülünk, ahol mindenféle lények vannak. Semmi nem volt nálunk, se étel, se egy takaró, és abban sem voltunk biztosak, hogy ez a fickó visszajön értünk. Végül egy kis idő után, ami az örökké valóságnak tűnt, megjelent, és azt mondta, hogy kövessük, talált szállást számunkra, és hogy az utunkat holnap folytatjuk majd. Egy kis házhoz vezetett bennünket, mi meg megkönnyebbülve, viccelődve értünk a ház közelébe, ahol nagy meglepődésünkre a vezető elkezdett minket az ablak felé terelni, hogy másszunk be, illetve közben mindig csöndre intett minket.

Szép lassan kiderült, hogy nem lett itt leegyeztetve, hogy mi bent alszunk, és a házban van a tulaj is. Konkrétan bemásztunk valakinek a házába, és ő nem tudott róla. Egész éjjel felváltva rázogattuk azt a társunkat, aki horkolt, nehogy felébresszük a tulajt. Ma reggel derült ki, hogy egyébként a rendőr házába sikerült bemásznunk.”

Alig hittem a fülemnek. Ezek a szerencsétlenek meg még fizettek is ezért az élményért. Zseniális. Az út egyébként nagyon jó hangulatban telt innentől. Én egyre boldogabb voltam, hogy már kifelé mászom ebből a slamasztikából.

Amikor tényleg majdnem meghaltam

Hosszú volt az út, sokat meneteltünk. A folyó a jobbunkon, alattunk jó pár 10 méter mélység. Még lehetett érezni, milyen volt, amikor az esőzések miatt megdagadt a folyó. Én egy kicsit lemaradtam a csapat legnagyobb részétől. Virginia és Andrés mögöttem, de mindenki más már rég előttem ment.

Aztán hirtelen azt éreztem, mintha kicsit el kezdett volna remegni a föld a lábam alatt. Azonnal nekivetettem a hátam a falnak, ami a bal oldalamon volt. A napokban volt Chilében egy óriási földrengés, ezért szinte rögtön azt gondoltam, hogy itt is azt törtnénik. Aztán ahogy így álltam mozdulatlanul, azt láttam, hogy egyszer csak megindul az út a túloldalon. Egyik pillanatról a másikra,  egy egészen pontosan olyan hegyoldal, mint amin épp most én állok, lezuhan a mélybe. “Földcsuszamlás” – gondoltam magamba. Lenéztem a lábam alá, és végre megértettem: akár ez az út is lehetne.

Ha ez itt megindul alattam, akkor azonnal lezuhanok. Itt ebben a pillanatban, akár meg is halhatok. Anyámék majd csak napok múlva jönnek rá, hogy mi történt velem, ha egyáltalán megtalálják a testem, mert ezt biztos, hogy nem fogom túlélni. Nem hiszem el, hogy igaza lesz mindenkinek, aki azt mondta, hogy nem fogom túl élni ezt az utazást.

“Ruuun”- hallottam Andrés hangját magma mögött, és a lábaim szinte maguktól elkezdtek vinni. Ha valaki ebben a helyzetben azt üvölti utánad, hogy fuss, akkor bezony ott futás van. Amilyen gyorsan csak tudtam, próbáltam kapkodni a lábaimat, de a következő pillanatban észrevettem, hogy nincs előttem több út.

Egy kisebb részen itt is leszakadt. A túl oldalon állt egy vezető, aki próbált valamennyit visszaépíteni a porhanyós útból, és csak annyit üvöltött: jump, juuuump. Szerencsére lendületben voltam, és egy pillanatig sem álltam meg felmérni, hogy mekkora utat kell átugranom. Csak vitt a lábam és egy pontban elrugaszkodott a talajtól. Ekkor minden lelassult. Láttam, ahogy a vezető értem nyúl a levegőben, láttam magamat, ahogy repülök.  Abban a pillanatban, ahogy végül átértem a túloldalra, minden valami hihetetlen gyorsaságra kapcsolt, én meg beleszáguldottam a vezető kitárt karjaiba.

Elkapott és mondta, hogy itt már biztonságban vagyok. Szerintem hazudott. Hátranéztem és azonnal büszke lettem magamra, hogy ekkorát sikerült ugranom. Nem tudom mennyit, de életembe se előtte, de utána nem ugrottam ekkorát, az már biztos. Az adrenalin egy csoda.

Ahogy mindenki valahogy átvergődött ezen a részen, kiderült, hogy ahol Andrés-ék voltak, ott is volt egy földcsuszamlás. Már semmi mást nem akartam jobban, mint feküdni egy tengerparton és soha többet nem belemenni ekkora hülyeségbe. Ekkora a vezető hozzánk fordult, és azt mondta: most jön a legnehezebb rész.” – “Hogy mit mondott???” kérdeztem hitetlenkedve. Na jó,  meg egy kicsit káromkodva is, de az már tényleg nem tűr nyomdafestéket.

A legnehezebb rész…

Hamarosan megérkeztünk ahhoz a részhez, ahol elfogyott megint egy út. A folyó felé egy kábel volt kifeszítve, és rá volt eszkábálva egy kis palló. “Ezzel fogunk átmenni a folyó felett.” Magyarázták a többiek. Ez ugyanis itt jelenleg az egyetlen összeköttetés azzal az oldallal, ahol Santa Teresa, és Cusco van. Ebben a pillanatban elsétált mellettem egy helyi néni, akiknek egy LCD TV volt felkötve a hátára. Ezen a ponton nem voltam benne biztos, hogy álmodom-e vagy ez tényleg a valóság. De igen. A helyeik így hozták be az élelmet, a bútorokat és igazából mindent, amióta a katasztrófa töltént. Ezen kábel-kocsin. Most pedig mi fogunk rá felülni.

Az ír fiuk bontottak egy guinest, én elszívtam egy cigit, pedig épp nem dohányoztam, és még egyszer megkértem a védőangyalaimat, hogy vigyenek haza épségben.

Szép lassan felültem a pallóra, és az megindult. Igazából sokkal nagyobb buli volt, mint azt előtte gondoltam. Nem is volt olyan félelmetes, pedig hárman ültünk rajta, meg egy kóbor kutya, amit a guide-unk talált a dzsungelben. A lendület csak  középig vitt minket, onnan a túloldalon lévők húztak át minket.

Amikor épségben kiszálltam megfogadtam, hogy soha, de soha többet nem fogok olyan helyre menni, ahova a helyiek azt mondják, hogy nem szabad. Aznap éjjelt még Santa Teresaban töltöttük, majd másnap már jártak a buszok vissza Cuscoba. Ahogy visszaértünk a hostelbe, beültünk egy sörre, és csak azt vettem észre,hogy mind a hárman, Andresszal és Anthony-val külön kis csoportoknak meséljük, hogy mi történt velünk, és mindenki minket hallgat az egész bárban. Cinkosan összemosolyogtunk olykor-olykor. Ha valami, hát ez a pár nap, biztos, hogy bajtársakká tett bennünket.

Na de akkor ebből mit tanultam?

Mint tudjátok, sosem szerettem csak úgy elmesélni egy történetet, csak hogy elmeséljem.  Egy történet, mindig a konklúzió miatt lesz az. Szóval most itt vagyok, ennek az el nem mondott történetnek a végén, kilenc évvel később és azon gondolkozom, mit tudok nektek mondani. Talán itt azt tanultam meg, hogy mennyire át tud fordulni a hamis biztonság érzet. Amikor az ember először utazik, akkor lesz benne egy óriási maga- és világbiztonság.

Szépen kiderül, hogy a világ nem is olyan veszélyes, mint amilyennek írja a sajtó, és hogy tényleg lehet egyedül utazni. Sajnos viszont sokszor azt látom,hogy rengeteg utazónál ilyenkor azt hiszi, hogy ővé a világ, és hogy mindent lehet. Azt hiszem itt eléggé vigyáztak rám, és én csak sokkal később kezdtem el megtanulni, hol találjam meg az egyensúlyt a paranoia és a naivitás között. Ezt még csak nem is naivitásnak, hanem teljes őrültségnek nevezném.