A „hello Utazó” felkérésére épp megírom életem legnagyobb és legveszélyesebb kalandját, a Machu Picchu expedíciót. Az első részt itt tudjátok elolvasni. A „hello Utazó” most egy nagyon jó ajánlattal rukkolt elő: ha utazásod során nem ér kár, akkor az utasbiztosításod díjának 50%-át visszaigényelheted kupon vagy adomány formájában. Részletekért katt ide.

Mintha mennykő csapott volna belém, olyan rángással ébredtem, levegőért kapkodva. Arcomból kihúztam a kócos hajam, ruhám még mindig nedves volt a lázálmokkal átitatott éjszaka után. Körbenéztem a poros kis szobában, ahol előző éjszaka megszálltunk a fiúkkal. Sehol semmi nyoma a hajnalban hallott zivatarnak, a kinti napsugarak beszivárogtak a szoba falára.

Ellenőriztem a lázam, már nyoma sincs. Még nem érzem magam olyan jól, de már azért alakul. Ebben a pillanatban csap belém a felismerés: mintha a fiúk azt mondták volna, hogy földcsuszamlás történt az úton, és nem tudunk visszamenni Cuzcóba. Nem voltam benne biztos, hogy ez nem az egyik lázálmom volt, de valami azt súgta, hogy ez bizony a szomorú valóság.

Hamarosan közeledő lépteket és beszélgetést hallottam a lépcsőházban. Útitársaim csöndben nyitottak be a szobába. “ Ébren vagyok” – szóltam nekik, bátorítva őket, hogy nyugodtan jöjjenek beljebb. Láthatóan izgatott volt mind a kettő. Szinte azonnal elkezdtek mesélni valami nőről, akivel megismerkedtek, akinek van egy utazási irodája, meg valami tervről, hogy hogyan fogunk mégiscsak eljutni a romokig. Próbáltam követni a beszélgetést, miközben beszedtem még egy gyógyszert. Úgy tíz perc után végre értettem, mi történik: sorozatos véletlenek folytán összeakadtak a perui Virginiával, egy utazási irodás nővel, akivel kitalálták, hogy bemegyünk együtt a polgármesterhez ma délután, és  engedélyt kérünk a belépésre a romokhoz. Két óra múlvára van is időpontunk. “Te is jössz”  – mondta Anthony. ” Az utazási iroda kelet-európai képviselője leszel a megbeszélésen.”

A polgármester

Alázatos arcikifejezéssel léptünk be a szobába, ami akár az ötvenes évek Magyarországában is lehetett volna. Középen egy nagy íróasztal, előtte díszes szőnyeg, mögötte egy festmény, amin egy komor ember mered a nézőre, és az asztalnál ő maga, a komor ember.  Te jó ég, a polgármesternek saját magáról van egy életnagyságú képe az irodájában. Virginia ült le a bal szélre. Alacsony termetű, úgy ötven év körüli, vörös hajú és nagyon szimpatikus kisugárzású nő volt. Mellette foglalt helyet barátja, a spanyol Luis. Hasonló korú, magas, nyurga spanyol fickó. Középen én, jobbra tőlem meg a két fiú.

Virginia átadta névjegyét és belevágott a mesénkbe, amit kint megbeszéltünk. Egy új útvonalat jöttünk feltérképezni, Santa Teresán keresztül hoznánk a turistákat Európából. Ezért vagyunk most itt.

A polgármester türelmesen és mosolyogva hallgatott bennünket, nekem meg az ment a fejemben, hogy remélem, ha ez sikerül, ez a nő tényleg hoz ide legalább egy csapat embert. Éreztem,  hogy azért nincs rendben az, hogy ennyire átvágunk valakit, de talán akkor még nem tudtam ennyire beleállni a helyzetekbe, mint mostanság.

A közel negyven perces megbeszélés után behivatott két helyit. “Ők lesznek a kísérőitek. A mai éjszakát egy jobb hotelben töltitek, az én ajánlásommal. Holnap reggel indultok. A kísérőiteknél lesz az általam kiadott engedély a belépésre a területre.”

Alig bírtuk visszafogni az örömsikolyokat. Átcuccoltunk az új hotelbe, majd én nagyon hamar elmentem aludni. Négykor keltünk, nekem pedig még mindig hőemelkedésem volt.

Indulás

Még sötét volt, amikor megállt a kisbusz a hotelünk előtt. Ahogy kimentünk, megláttuk az ismerős kísérőket. Ők elhúzták az ajtót, mi meg összepislogtunk egy csapat turistával. Nem kérdeztünk semmit, pedig a fejünkben összevissza repdestek a gondolatok. Hogy a fenébe lehet az, hogy itt más turisták is vannak. Összesen hatan voltak: egy pár, két ír fiú és két hetven körüli.

Beszuszakoltam magam a buszba egy gázpalack mellé, ami a későbbi kanyargós úton folyamatosan csapódott a székek lábainak, így azzal töltöttem az utat, hogy megpróbáljam lefogni, nehogy felrobbanjon.

Az erdő közepén megállt a busz, a kísérők meg felkiáltottak: innen gyalog megyünk. A mi csapatunk nagyon jól beszélt spanyolul (három anyanyelvi, mi meg Anthonyval magas fokon beszéltük a nyelvet), de az újak egy szót sem értettek ebből. Remek, nem csak hogy a nyakunkra akasztották ezeket, még fordítani is kell nekik.

Elindultunk az úton, amiről nem tudtuk, hogy ennyire meredek lesz.  Alapból, már olyan 2700 méter magasan lehettünk, de az is lehet, hogy meg is volt a 3000. Ilyen magaslaton az ember más sokkal nehezebben kap oxigént, és a kirándulás hamar túrává tud fordulni.

Lassan kezdett pirkadni, mi meg elkezdtük élvezni a kalandot. Fogalmunk sem volt, hogy meddig megyünk, mikor eszünk és mit, de meg fogjuk oldani. És itt sétálunk ezen az ősi területen. A táj folyamatosan változott körülöttünk, és egyre gyorsabban szálltak az órák.

Megérkezés Aguas Calientesbe

Lassan elértük az első rendőrségi ellenőrző pontot, ahol elő kellett venni a papírt, amit a polgármestertől kaptunk. Ekkor láttuk meg, hogy még hat nevet kézzel ráírtak a mi nyomtatott engedélyünkre. Szerencsére ez nem jelentett problémát, minket simán átengedtek, és a kis betolakodókat is. Eztán derült ki, hogy mit is keresnek ott. Egyenesen Cuzcóból jöttek, ahol az utcán beleszaladtak emberekbe, akik fejenként 500 dollárért eladták nekik a helyet a mi papírunkon. A kísérőink voltak benne a dologban. Mi próbáltunk nekik elmagyarázni, hogy a papír, amit a kezükben tartanak, épp ennyire volt elég: hogy eljussunk Augas Calientesig, de nem magához a romokhoz. Nem akartak róla tudomást venni, hogy lehet, hogy sajnos tök fölöslegesen fizettek ki ennyi pénzt.

A mi tervünk az volt, hogy Aguas Calientesben, a kis faluban, ami a romok lábán van, szintén bemegyünk a polgármesterhez.

Az út egyre nehezebb lett, és kezdett ránk sötétedni. Vonat síneken kellett mennünk, ahol a pallók között sokszor nem volt semmi, csak nagy szakadék alattunk. Egyre inkább azt éreztem: nem vagyok normális, hogy ebbe belevágtam.

Tíz óra környékén érkeztünk meg a faluba, ami amolyan Disneyland lenne felnőtteknek, akik a Machu Picchu romjai miatt jönnek erre. Az egész olyan, mint egy szellemváros. Egy elhagyatott játszótér. A városka három hónapja el van zárva a publikum elől, az itt élők pedig a turizmusból élnek. Amerre néztünk, bezárt bárok, masszázsszalonok. Minden azt sejteti, hogy itt őrült nagy forgatag van akkor, amikor nincs elzárva a falu. Így viszont egyenesen félelmetes volt az elhagyatottsága.

A kísérőink azonnal tudták, kivel kell beszélni, és rövidesen már ki is nyitottak számunkra egy éttermet. Volt láma burger, tengerimalac és egyéb finomságok, amik bizonyára akkor megalapozták azt, hogy most már nem eszem  húst.

Szintén találtak számunkra egy hotelt, ahol meghúzhattuk magunkat éjszakára.

Emlékeztetni szeretnék mindenkit, hogy csak egy napra pakoltunk. Egy gyors, hidegvizes fürdés után elővettem a váltás alsóneműemet, és felvettem a tiszta pólóm, reménykedve, hogy holnap már tényleg visszatérek a cuccaimhoz Cuzcóba.

Az utolsó esélyek

Reggel a kislábamujját sem akartam kidugni a meleg takaró alól, olyan hideg volt. Aztán csak muszáj volt: találkozónk volt a polgármesterrel. Ezeket a találkozókat mindig Virgi intézte, nekem fogalmam sem volt, hogyan. A forgatókönyv ugyanúgy zajlott, mint Santa Teresában. Bementünk, elmondtuk mit akarunk: felmenni a romokhoz. Kérünk rá engedélyt. Ez a polgi azonban nem volt annyira elszánt, mint az előző. Sajnálattal összeráncolta a szemöldökét: “Meg van kötve a kezem, a romok magánkézben vannak, én nem adhatok rá engedélyt. Azonban jön egy helikopter Cuzcóból, ha gondolják, arra felülhetnek visszafelé, és akkor fentről meg tudják nézni.

Én ebben a pillanatban azt hittem, hogy hangosan felnevetek, de visszanyeltem a gurgulázást, ami a torkomban támadt. Az egész csapat összeszedetten és professzionálisan viselkedett. Nem kezdtünk örömünkben sikoltozni, csak finoman mosolyogva elfogadtuk az ajánlatot.

Azt is hozzátette, hogy egy vihar is várható ma, ha nagyon esik, akkor sajnos nem tud jönni.

Egész délután az eget kémleltük, teljes izgalomban. Vajon leszünk akkora mázlisták, hogy tényleg helikopterrel repülünk el a Machu Picchu felett? Délutánra kitaláltuk, hogy felmegyünk a fürdőhöz. Aguas Calientes ugyanis azt jelenti: meleg vizek- termál fürdőiről.

Érdekes módon felfelé kellett másznunk a lépcsőket, hogy a fürdőhöz érjünk. Vagy 200 lépcsőn kellett magunkat végigverekedni, mire végre megláttuk a kisházat a domb tetején. Előtte pedig egy indián állt, kajait összefonta a mellkasán, fejét egyenesen tartotta, onnan nézett le ránk, épp csak a szemével. Nyakában mindenféle törzsi ékszerek, fején indián taréj. Nem mozdult, csak nézett minket, mi meg kuncogtunk a látványon, valahogy annyira abszurd volt, már-már álomszerű. Ahogy szemben találtam magam vele, annyit mondott a szemembe nézve: már vártalak. Fáradj beljebb.

Na, itt is meg kellett kapaszkodnom, hogy ne nevessem el magam. Mi a fene történt az életemmel, hogy ilyen helyezetekbe keveredek?

Beléptünk a házba, ahol a jegyet lehetne venni a fürdőbe, ha lennének turisták, és az nyitva lenne. Szomorúan konstatáltuk, hogy nincs szerencsénk, és nem lesz fürdőzés. Amíg a többiek a kilátásban gyönyörködtek, én elkezdtem beszélgetni az indiánnal. Elmeséltem neki, hogyan kerültünk ide, és, hogy be akarunk jutni a romokhoz. Rám nézett, és jelentőségteljesen azt mondta: “Nem fogsz, ne is próbáld!”  Ezt nevezem optimizmusnak, te mohikán. De szinte, ahogy ezt kimondta, leszakadt az ég, én meg tudtam, hogy igaza van. Itt nem fog leszállni a helikopter, az őrséget megerősítették a romok feljáratánál, még csak beszökni sem lehet, és tudod, mit? Most már nem is akarok. Három napja indultunk el, elegem van. Bajba keverem magam csak azért, hogy megnézzek valamit, ami nyilvánvalóan nem akarja, hogy megnézzem.

A fiúk előálltak a következő tervvel a vacsinál: tudjuk, mikor van őrségváltás, mi megpróbálunk belógni. Én feltettem a kezem, és azt mondtam: én pedig majd egyszer visszajövök, feladom a harcot.

Következő rész: augusztus 15