Erasmus+ 10 lépésben

Arra a kérdésre, hogy mikor és hogyan lettem világutazó, több válasz létezik, és egy sem. Általában azt szoktam elmesélni, amikor Buenos Aires-be mentem, mert backpacker valóban ott lettem. De hogy a vándorvágy mikor született meg bennem, arra nincs egyszerű válasz. Vajon tényleg a tangó fővárosában? Vagy Erasmus+-on, Sevillában? Vagy netán amikor elmentem Malagára spanyolt tanulni 18 évesen? Az is lehet, hogy amikor apu levezetett a tengerig négy éves koromban, én meg a hátsóülésen megízleltem a kalandvágyat, és az ismeretlen szeretetét.

Nincs erre jó válasz, de azt, hogy mikor találkoztam önmagammal először, arra van: Egyértelműen Sevillában, Erasmus+-on.

Bevallom, ez elképesztő kihívás, szerintem mindenki számára: megbarátkozni saját magával. És ebben szerintem az egyik legnehezebb, hogy szinte soha nem vagyunk magunkkal. Direkt nem használom az egyedül szót, mert hajlamos a társaság összekeverni a magánnyal. (Köze sincs hozzá).

Először Sevillában hallottam a fejemben a hangokat. Még mielőtt azt gondolnád: ‘Tudtam, hogy full kattant ez a csaj!’, hozzátenném, hogy ha te nem hallasz a fejedben hangokat, akkor valószínűleg elérted a Nirvanat. A fejünkben egyfolytában megy egy rádió. Na ezt a rádiót hallottam meg először, amikor nekivágtam az utamnak Sevillába, 2005-ben.

A legtöbben – úgy, mint én is -, az ERASMUS+ alkalmával hagyják el először a szülői házat. Nem semmi komfortzóna-ugrás. Az elején rengetek dolgot el kell intézni, és nem csak arról van szó, hogy rájössz: a wc papír nem a falból nőtt ki, és a hűtő sem magától termeli meg az ételt, hanem konkrétan egy új életet kell felépítened, mindezt egy idegen kultúrában.

Mégis azt mondom, a kezdeti nehézségek ellenére, az Erasmus+ évem életem egyik alapköve. Direkt nem azt használom, hogy a “legjobb éve volt”, mert szerencsére annak ellenére, hogy 2006-ban azt hittem ezt a csodát már nem lehet majd überelni, az ott összeszedett erő, önismeret, kalandvágy, problémamegoldó képesség, nyelvtudás, nyitottság és kíváncsiság tette számomra lehetővé azt, hogy világuzató legyek… vagyis az legyek, aki ma vagyok.

Persze nagyon sokat segített volna nekem, ha valaki elmondja mire számíthatok. Ezért úgy döntöttem szentelek ennek egy cikket. Pont jókor, hiszen az ERASMUS most 30 éves! (Úristen!), és már ERASMUS+ lett a neve. Bővebben erről itt olvashattok:
https://ec.europa.eu/programmes/erasmus-plus/anniversary_en

A blog egyik leghosszabb bevezetőjét most kövesse hát az ERASMUS+ 10+1 lépésben.

1. A döntés

Apróságnak tűnik, de hidd el: ez a legfontosabb. Az én döntésem: az, hogy ERASMUS+-ra megyek Spanyolországba, még érettségi előtt született meg. Ezért direkt úgy választottam fősikolát, hogy könnyen bekerüljek a programba. Az IBS mindenkinek megadta az esélyt, hogy fél vagy egy évre elmehessen, max az ösztöndíjat nem kapta meg, ha nem volt jó a tanulmányi eredménye… mint nekem.

2. A pályázás

Itt jön egy kis ízelő a nagy betűs Élet egyik feketeleveséből: az úgynevezett Bürokráciából. Érdemes előre érdeklődni, hogy az adott iskolában mik a követelmények ahhoz, hogy Eramus+-ra mehess. A jelentkezés kitöltésekor három helyet lehetett megadni, és a pontszámok döntöttek, hogy hova kerülök. Nekem nem az első választásom lett volna Sevilla. Madridba szerettem volna menni, és természetesen hihetetlen hálás vagyok a sorsnak, hogy végül nem odakerültem.

3. Az eredmény

Amikor megkapod az értesítőt, hogy bent vagy a programban, az gyakorlatilga leírhatatlan. Egy kicsit olyan érzés volt, mint amit Harry Potter érezhetett, amikor megkapta a behívóját a Roxfortba. Ott van egy kis papír előtted, sok-sok információval a további lépésekről, te pedig levegőért kapkodsz. Úristen, elköltözöm egy másik országba!  

4. Amikor leesik, hogy lelépsz

A kezdeti eufóriát felváltja egy hatalmas adag para, amit csak a készülődéssel tudsz lecsillapítani.Emlékszem, megnéztem a Lakótársat keresünk című filmet, és ma is kiráz a hideg, hogy milyen hűen írta le, azt pár hónapot is, ami az Erasmus+ előtt elönt. Még mennyi mindent el kell intézni? Hol fogok lakni? Kik lesznek a barátaim? Hogy fogom tartani a kapcsolatot az itthoniakkal? Milyen és mennyi ruhát vigyek magammal? Mi lesz, ha beteg leszek? Ezeknek nem szentelnék egy külön posztot, (persze ha megszavazzátok, akkor szívesen), hiszen a végén mindenre találsz választ, és szép lassan megnyugszol.

5. A búcsú

Emlékszem a három legjobb barátnőmmel ültem egy parkban, pár héttel az indulásom előtt. Csillagos volt az ég és telihold volt. A barátnőim hangosan csacsogtak, nevetgéltek, nekem meg hirtelen leesett: Atyaisten! Két hét múlva minden és mindenki idegen lesz. Az egyetlen, dolog ami nem lesz idegen az a csillagok és a hold. Oké, harminckét évesen én is nyálasnak érzem ezt a gondolatot, de egy 20 évesnek elnézem.

A búcsú nagyon nehéz, főleg, amikor az ember először csinálja. Úgy éreztem megszakad a szívem a reptéren, de tudtam, hogy muszáj álarcban állnom ott a barátok és a család előtt, mert ha én elkezdek majrézni, akkor ők is. Egészen addig tartottam magam, amíg a gépem el nem kezdett gyorsulni. Ahogy gyorsult, úgy kezdtek el potyogni a könnyeim. Féltem az új élettől.

6. A kezdeti nehézségek

Nem volt egy könnyű indulás. Első nap eltévedtem Barcelonában. (Majd napjában  úgy négyszázszor Sevillában.) Amikor megérkeztem, egy hostelben foglaltam magamnak szállást két napra. Hajnalban érkeztem, és a tulaj egy, a tetőn lévő kis bódén adott nekem menedéket. Olyan ferde volt a szoba, hogy mindkét reggel konkrétan kiestem az ágyból. De legalább meg tudtam nézni a napfelkeltét. Minden napra ezer feladatom volt: helyi telefon beszerzése, hogy tudjak albikat hívogatni, majd telefonon spanyolul beszélni idegenekkel és százszor bocsánatot kérni, hogy nem értem mit mond. Megtalálni a lakásokat a Sevillának hívott labirintusban. Busz jegyet venni azt gondolod, hogy könnyű? Nekem sikerült egy lottószelvényt vennem egy vak bácsitól, és azt kilyukasztani. Az egész busz úgy 10 percben próbálta nekem elmagyarázni, hogy ezzel pénzt nyerhetek. A 10 percben meg azt mondtam, milyen fasza ez a helyi BKV, hogy pénzt nyerhetsz a jegyeddel.

Másból sem állt az első két hetem mint dönteni, dönteni, dönteni. Majd elfogadni, hogy rosszul döntöttem, és egy hét után felmondani az abit, ami a világ végén volt. Újra telefonálgatni.

És akkor még az órarend összeállításáról nem is beszéltem. Nos, Andalúziában az sem egy leányálom! Ott kezdődött, hogy nem egy épületben voltak az óráim: északon, délen, nyugaton és keleten. Szerencsére akkor már legalább tudtam, hogy hogy néz ki a buszjegy. Ha azt hitted, hogy Magyarországon béna a bürokrácia, menj el “Manana-land”-be. Volt egy olyan órám, amire három hétbe telt beiratkozni. Először amikor odamentem, kiderült, hogy nincs nyitva hétfőn iroda: manana! Kedden délután sikerült odakeverednem, akkor meg jött a kövekező válasz: Siesta! Mondom, király, de mikor kelnek fel akkor a titkárnők? A válasz: Manana! Szerdára kiderült, hogy az már ott hétvége.

Emlékszem volt egy pillanat, amikor se lakásom, se barátaim, sem pedig órarendem nem volt, csak egy bringám, ami nyilván szieszta időben kapott defektet a tűző napon. Akkor elővettem a fényképezőmet, és annak kezdtem el videóban szentségelni: akkor is megoldom, ha addig élek is. Olyan nincs, hogy valamire nincs megoldás. Nem fogsz ki rajtam, kedves Sevilla!

7. Az első barátok

Aznap este találkoztam egy csapat külföldivel. Olaszok, franciák és németek. Elhívtak este italozni, én meg gondoltam: az tuti rám férne. A második tinto de veránonál tartottunk, amikor mindenki elkezdett hiperventillálni, hogy vele milyen szívások történtek aznap. A harmadiknál már hatalmasakat nevettünk az életünk nehézségein. A negyediknél már tudtam: megvannak az első barátok.

8. Amikor már normális

Ahogy meglettek a barátok minden sokkal könnyebb lett. Valahogy szép lassan végére értem a listámnak. Lett lakás, tudtam használni a buszt, hogy beérjek az óráimra, és egyre jobban értettem miről van szó.

És amikor az utolsó “TO DO’-t is kihúztam a listámról, elindult az Erasmus+-os életem. Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy ismerem a zöldségest, gondolkozás nélkül beszélem a spanyolt, egész nap vigyorgok, és már nem tévedek el az útvesztőben.

Gyakorlatilag nyolc hónapot sétáltam a rózsaszín felhőkön. Alig akadt egy-két nehéz napom ezután. A suli jól ment (kicsit keményebb oktatáshoz voltam szokva), és volt, hogy naphosszat csak feküdtem a Guadalquivir partján. Az egyetlen probléma az volt, hogy feljött néhány extra kiló, mert hónap végére elfogyott a diákhitelem, valamint a szüleim által küldött 100 forint, és olyankor lekváros palacsintán éltem egy hétig.

Kicsit olyan volt, mintha az első pár hétben egész évre leróttam volna a problémákat. Rengeteg baráttal gazdagodtam, és ahogy a cikket kezdtem: nagyon jóban lettem saját magammal is.

9. Már megint búcsú

Az egy év végére el sem hittem, hogy ilyen gyorsan eltelt az Erasmus+-os időszakom. Jöttek a vizsgák, megint jött egy kis bürokrácia, hogy vajon melyik krediteket fogják elfogadni a sulimban. ( Az összeset, így mehettem harmadévre gond nélkül). Sok munka volt a vége felé, főleg lelkileg.

Fel kellett dolgozni ezt az egy évet, és megint elbúcsúzni. Most az új barátoktól, a zöldségestől, a fodrásztól, a folyóparttól és a kis utcáktól. A város, amelyik az elején még vicsorgatta rám a fogait, most már nem akart elengedni. Csukott szemmel hazataláltam mindenhonnan, és minden kis sarkát ismertem.

10. A Post-Erasmus szindróma

Szép lassan, mindenki elhagyta a várost. Az egyik olasz srác volt olyan elvetemült, hogy hazament, majd visszajött valakinek a búcsúbulijára. Akkor azt mondta: ”Elmodnom Neked, hogyan lehet elkerülni a Post-Erasmus szindromát.”

“Hogy mit? “- néztem rá vissza értetlenül. Ő pedig, anélkül, hogy elmagyarázta volna nekem, hogy mi az, belekezdett: “Ahogy hazaérsz, kezdj el egy projektet. Legyen az egy új állás keresése, vagy egy iskolai pályázat, de csinálj valamit. Alakítsd ki a rutint otthon, és ami a legfontosabb: vegyél egy repjegyet valahova, ahogy megérkeztél.”

Most, hogy belegondolok…lehet, hogy én még mindig a Post-Erasmus szindróma elkerülése alatt állok ezzel a sok repjeggyel?

 

Még több kép az Instagramon

Kövess Instagramon