Keep walking

Borzasztó félelmetes volt felszállni a repülőre. Sosem repültem még egyedül. A családom és a barátaim álltak körülöttem. Emlékszem, próbáltam visszafogni a könnyeimet, hogy ne indítsam el az áradatot a Ferihegyi repülőtéren.

Ha belegondoltam abba, hogy most egy évig nem látom ezeket az embereket, nagyon megijedtem. Tudtam, ha elkezdenék ezen tényleg agyalni, a  magyarföldbe cövekelne a lábam, és nem tudnék felszállni a repülőgépre, ami Barcelonáig repítene.

“Csak oda kell sétálnod ahhoz a kapuhoz és átmenni rajta. Ennyi. Csak sétálj át a kapun. Utána lesz másik feladat” – gondoltam, és apró lépésekkel elindultam új életem felé: egy év Erasmus Sevillában.

Mire a gépem landolt, az izgulást izgalom váltotta fel. A taxis elvitt a hotelbe, amit még otthon választottam ki erre az éjszakára. Nem voltam nagy utazó, így nagyon okosan egy, a várostól elég messzi helyet választottam, de volt medencéje, amit nyilván nem használtam. Alig vártam, hogy bemenjek a városba, és kicsit körbenézzek. Izzot a vérem: ez a kalandom első napja. A Rambla, amiról eddig csak a spanyol könyvemben olvastam, ott virult előttem. Artisták, árusok, hömpölygő tömeg és fiesta hangulat. Nem hittem el, hogy végre itt vagyok. Egy pohár sör után végül úgy döntöttem, hogy kipihenem magam, hogy holnap rendesen körbe tudjak nézni, mielőtt felülök a Sevillába tartó vonatra.

Tizenegy harminckor beálltam a buszmegállóba. A hotel recepciósa adott nekem egy kis papírt, amin rajta voltak az utasítások, hogyan juthatok haza. Mondjuk azt nem írták rá, hogy itt bizony a busznak integetni kell, hogy megálljon, így amikor 12 órakor elment előttem a busz, én csak bambán bámultam, és láthatatlannak éreztem magam. Mivel a busz óránként járt, volt elég időm, hogy rájöjjek a turpisságra, és egy órakor már úgy integettem a busznak, mint egy megmentésre váró hajótörött.

Elhelyezkedtem a székemben, tudtam, hogy viszonylag sokáig fogok itt ülni, hiszen, a végállomásnál kell leszállnom. Néztem a rohanó házakat magam előtt, az utcán mulató spanyolokat, tapas bárokat, amikor úgy negyven perc múlva: bakker itt már voltam. Hirtelen megláttam ugyanazt a buszmegállót, ahol az előző 2 órát töltöttem.

Csalódottan visszaballagtam a megállóba, hogy ismét leintsem a buszt 2 órakor. Ez most már rutin szerűen ment. Jött a busz, beültem a helyemre, de előbb egyeztetettem a sofőrrel, hogy szóljon, amikor az utolsó állomásra érünk, akármennyire is körbe megy a busz.

Sikeresen leszálltam, és rápillantottam a papíromra: “Keep walking to a round about. “ Round about? Menjek kb. körbe? Mi ez??? Nyilván nem volt még a toppon az angol nyelvtudásom. Elkezdtem sétálni, abban a reményben, hogy lesz valaki, aki útbaigazít. Azonban egy kis séta után elérkeztem egy körforgalomhoz (mint utólag kiderült: round about – ugyebár), amin tovább mentem, magamban mondogatva: keep walking, keep walking, keep walking.

Fáradt voltam, éhes és elképesztően kétségbeesett. Nem sokkal később már egy autópálya szerűn sétáltam, és sehol egy ember, vagy autó, hogy segítséget kérjek. Végre megláttam egy taxit. Ez azzzzz! Felemeltem a kezem, de a disznó nem állt meg. Mi van ezzel a várossal? A buszok megállnak, ha intek, a taxik meg nem?
Közel egy órás császkálás után, találtam két rendőrt, akik útba igazítottak. Majdnem öt órámba került, hogy hazajussak, de a két szó: keep walking a személyes szlogenemmé vált.

Nem könnyű 20 évesen új életet kezdeni egy idegen országban. Nem voltak ismerőseim, sosem laktam még idegenekkel, és komolyabb problémát még csak matek órán oldottam meg előtte.Úgy hiszem, hogy nagyon megerősített az ott töltött idő, és igazi utazót faragott belőlem.

Soha nem mertem visszatérni. Úgy éreztem túl fájdalmas lenne, hiszen a barátaim már nincsenek ott. Nekem az egész évet az Erasmusos kis-pajtásaim határozták meg.

Különös az élet. Fél évvel ezelőtt kaptam egy meghívót egy Erasmus összejövetelre Sevillában. Fájt a szívem Új-Zélandon, hogy pont most, amikor tényleg a világ másik felén vagyok… Éreztem, hogy itt lenne az ideje visszamenni.

Különös az élet, mert Indonéziában megismerkedtem valakivel Gili Air-en, aki miatt hazajöttem Európába. Szerelmes lettem.

Azt terveztük, hogy decemberben, amikor már ő is digitális nomád lesz, együtt indulunk neki megint az útnak. A srác egy svájci programozó, és segítettem neki, hogyan lehet megszabadulni az irodától. Lassan itt volt az ideje, hogy elmeséljem nektek. Nem akartam eat, pray, love-ot csinálni a blogomból. Most sem akarom, hogy erről szóljon, de hogy megértsétek, mit kóválygok itt, el kellett mondanom.

Az elmúlt három hónapban megélhettem valamit, amit még soha, és úgy éreztem, szerencsés vagyok, mert kevés ember mondhatja el: megvan mindenem. Egyszerűen semmi problémám nem volt az életben. A felhőkön jártam.

Gili Air-en nincs olyan, hogy időjárás. Ott mindig süt a nap. Senki nem kérdezi, ma milyen időnk lesz, mert a válasz ott van: csodálatos, mint tegnap. Se túl meleg, se túl hideg. De Európa más. Itt nyárra ősz jön, őszre tél, és még ez is becsap néha.

Szembesülnöm kellett a valósággal: itt az ősz.
Az ősz Svájcban ért, 10 óra vezetés után. Erősen fújt a szél, és az égiek esőt ígértek. Ekkor értesültem róla, hogy társam kiszállt a kapcsolatunkból, csak nekem nem szólt időben.

12 órámba került, hogy túl legyek az első sokkon. Majd letöröltem a könnyeimet, összeszedtem magam, felálltam és azt mondtam magamnak: Keep walking, Bori.

És mint 10 éve, most is egészen Sevilláig mentem.

 

Ha szeretnél Te is digitális nomád lenni, katt ide.

Még több kép az Instagramon

Kövess Instagramon