Közel kétéves lehettem. Emlékszem a pici szobára és a rácsos ágyra, amiben anyukám altatott délutánonként. Amikor azt hitte, már alszom, elment, hogy a bátyámmal is foglalkozzon egy távolabbi szobában.
A rácsok úgy magasodtak fölém, mint a börtönőrök, elvéve tőlem minden szabadságom. Egy dolgom van most csak, hogy aludjak, de ezek a rácsok nem hagynak. Nem tudom, miért volt nyitva az ablak, hiszen tél volt. Nem hiszem, hogy elszökni akartam a családomtól, szerintem csak felbátorodtam egy picit attól az élménytől, hogy sikerült átbukdácsolni a rácsos ágyon, anélkül, hogy komolyan megütöttem volna magam. Még visszhangzott a fejemben az örökérvényű igazság, amit a négy éves bátyám mondott az ablaknál pár napja.
“Ha a fejedet át tudod dugni a rácsok között, akkor már kint vagy”.
Át tudtam. Így landoltam a körfolyosón egy szál fehér, bordázott harisnyában, amibe anyukám pár perccel azelőtt rázott bele. Mindig is utáltam azt a macerát. A kis pólót jól betömködte mélyre a harisnyába, nehogy kiszabaduljon és megfázzon a derekam.
Ahogy a régi ház összefirkált lépcsőházának lépcsőin óvatosan lépkedtem, nem éreztem a hideget. Ott találkoztam először ezzel az érzéssel. A bizonytalanság, a kalandvágy, a bizsergető félelem az ismeretlentől, a határtalan szabadság és a leküzdhetetlen kíváncsiság érzése. Nem volt cél, nem volt terv, az érzések ezen furcsa koktélja vitt előre, egészen a Liliom utca közepéig. Az őrangyalaim vigyázhattak rám. Az első ember, aki szembejött, a szomszéd néni volt. Mikor becsöngetett anyukámhoz, a karján velem, édesanyám majdnem hanyattesett a meglepetéstől.
Mostanában sokat mosolygok ezen a történeten. Évekig nem voltam tudatában annak, hogy ez az érzés nem egy múló állapot. Amikor 18 évesen egyedül elmentem egy hónapra Malagába, vagy amikor Sevillába költöztem, mindig azt hittem, hogy ez csak egy hóbort, ami majd biztos elmúlik. Nem értettem, hogy a barátnőim hogy mondhatják le olyan egyszerűen a már előre megbeszélt londoni utunkat 19 évesen. Nem értettem azt sem, hogy tudok ezen annyira kiborulni, hogy hangosan bömbölök a 61-es villamoson. Azt hittem, én vagyok a furcsa, hogy nem érdekel, hol szállunk meg, ha utazni megyünk, csak jó olcsó legyen, hogy minél messzebb tudjunk menni a pénzünkből.
Azt gondoltam, hogy az, hogy folyamatosan a barátaim idegeire megyek a mehetnékemmel, nálam van egyedül félrekódolva, és ez valami, amiből vagy kinövök, vagy le kell szoknom róla, mert a többiek nem ilyenek. Csak Dél-Amerikában jöttem rá, hogy ez az érzés nem fog tágítani. Akkor értettem meg azt is, hogy ezzel nincs is semmi baj. A vándorvágy az, aminek a segítségével én én lehetek. A társ, ami arra sarkall, hogy soha ne álljak meg, hogy legyőzzem a félelmeimet, hogy elhiggyem magamról, hogy képes vagyok rá, hogy folyamatosan tanuljak, lássak és felfedezzek.
Ott volt velem a lépcsőházban, amikor kétévesen kiparancsolt a rácsok közül és azt mondta, nyomás világot látni! Pont úgy, ahogy most is, itt ül mellettem, és a vállamat bökdösve azt kérdezgeti, mikor indulunk már. Dél-amerikai utam óta tudom, sok embernek van vándorvágya, akik szintén nem tudnak megmaradni egy helyen. Akik nem azért mennek, hogy odaérjenek. Akik nem félnek attól, hogy elvesznek, mert tudják, hogy az lehetetlen. Akik egy kijelző vagy monitor segítsége nélkül szeretnék látni a világot. Nemcsak megnézni, meghallgatni, megszagolni, megérinteni, megízlelni, de legfőképpen megérteni szeretnék azt, ami körülöttünk van. Akik valami mást keresnek, akik nem elégszenek meg azzal, hogy egy rácsoságyban végigaludják az életüket. Az utazók, a backpackerek…. a vándorvágyók.
