Ahány ember, annyi India. A következő beszámoló Tamaskó Anett beszámolója. Köszönjük, hogy megtisztelsz vele minket.

Azt mondják, Indiának ezer arca van. Ezzel maximálisan egyetértek. Észak-India 5 jelentős városában jártam, és mindenhol mást tapasztaltam, más volt a városok hangulata és fejlettsége is. Egyvalamiben azonban mind hasonló volt: a spiritualitás és a vallás a mindennapi élet szerves része. 

Őszintén szólva, soha életemben nem vágytam távoli helyekre, sőt a kalandvágy sem szólított messzi földekre. Aztán egyszer csak mégis a világ másik végén találtam magam, a jóga miatt. Hogy is kezdődött ez? Már hosszú ideje egyre elmélyültebben foglalkozom a jógával, és szerettem volna megismerni annak a csodálatos rendszernek a hazáját, amely rengeteg jót hozott az életembe. Szóval ez nem egy tipikus turistaút volt, sokkal inkább nevezném spirituális élménygyűjtésnek.

Mit is értek pontosan ez alatt? Aki jógával foglalkozik, tudja, hogy az ászana gyakorlás csak a jéghegy csúcsa, és a maradék hatalmas rész a víz alatt, a mélyben van. Úti céljaink pont úgy követték egymást, hogy fokozatosan egyre szentebb helyek felé vettük az irányt.

Jaipur: felvezetés

Jaipurban a Radha Govindaji templom volt az első, spirituálisan fontos hely. A vaisnava kultúra követői számára ez az egyik legfontosabb templom Vrindavanon kívül, ugyanis több mint 500 éves murtik (Isten szoborformája) találhatóak itt. Már a templomhoz vezető út sem sikerült egyszerűre, mert a kóborló bocik közül az egyik nekünk támadt…szaladnunk kellett előle, de követni már nem volt kedve.

17:45-kor nyitották a templomot így várnunk kellett egy kicsit. A templomokba Indiában csak mezítláb lehet bemenni, így le kellett adnunk a cipőinket. Arra sem volt lehetőség, hogy a táskába tegyük el, mert erre is figyeltek. Mi a templom hátsó részében leltünk helyre, innen figyeltük az eseményeket. Egyre gyűltek az emberek, sokan vagy leborultak az oltár előtt, vagy a teljes meghódolás jeleként a földre feküdtek. Mindezt olyan természetes áhítattal tették, amelyet még nemigen láttam. Az egész templomban rendkívül emelkedett volt a hangulat, aminek a koronáját az emberek spontán éneklése adta. Olyan miliő volt, amely megnyugvást és töltődést ad a léleknek. Egyszerűen csak jó volt ott lenni, és ennek a részévé válni.

Jaipur csak a felvezető volt a komolyabb spirituális elmélyülés előtt. Utunk Vridnavannal folytatótdott. A két város indiai léptékkel számolva messze van egymástól, egy teljes napi utazást jelentett.

Cél: az Univerzum középpontja

A távolság csökkenését a szebbnél szebb templomok jelezték, ugyanis a 63000 fős lakosságra kb. 5000 templom jut. Így nem meglepő, hogy közeledvén a legspirituálisabbnak tartott helyhez, jelentősen megnőtt az egy főre jutó templomok száma. A védikus szentírások szerint 5000 évvel ezelőtt ebben a városban, ill. a környékén jelent meg és élt Krishna. A bölcsek azt mondják, ez a hely nem különbözik a lelki világtól. A vaisnava hagyomány úgy tartja, ha valaki ellátogat ide az életek millióinak rossz karmájától szabadul meg, és csodás lelki fejlődésre tesz szert. Ha csak egész nap aludnánk itt, az is ugyanannyi lelki fejlődés, mint egy közönséges helyen jógázni, lelki dolgokkal foglalkozni. 

Ehhez a városhoz foghatót még soha életemben nem láttam: maga az élő vallás. Nem csak a materiális dolgokra gondolok, hanem arra a harmóniára, ami itt átragad az emberre. A helyiek mellett rengeteg zarándok jár ide. A Krishna Balaram templom Swami Praphupada háza mellett épült, ő volt az, aki lefordította, magyarázatokkal látta el, és elhozta Nyugatra a Bhagavad Gitát, ami a jógafilozófia alapműve, és leírja a jóga ösvényeit. Mi is itt voltunk legtöbbet, mert a szállásunk a szomszédban volt. A templom gyönyörű fehér márványból épült, nagyon szép, és mindig tele van emberekkel. Az udvara is márványlapokkal van burkolva, az emberek többnyire mezítláb járnak, ami nekem is nagyon tetszett. Ez mindamellett, hogy a tisztelet jele, kényelmes is volt. A hely további különlegessége, hogy itt éjjel-nappal megy a zene -bhajan-. Nagyon szerettem ott leülni és csak hallgatni az együttest, és befelé figyelni, vagy még csak azt sem, hanem csak úgy lenni, és töltődni. A leginkább itt éreztem úgy, hogy teljesen önmagam vagyok, álarcok és szerepek nélkül.

Természetesen hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden tökéletes. Sajnos problémák vannak itt is, a nyílt szennyvízrendszert az európai fejemnek időbe telt feldolgozni. Viszont vannak nagyon jó dolgok is, például csak itt találkoztunk elektromos riksával. Ez egy nagyon jó fejlesztés: környezetbarát, nem hangos, és nem dobál úgy, mint egy biciklis riksa.

Vrindavanról tudni kell, hogy rengeteg a majom. Vigyázni kell velük, mert veszélyesek, ellopnak bármit, ami csillog, vagy étel. Ezért mindenhová bambuszbottal mentünk, mert ettől félnek, és elég, ha csak a kezünkben volt, akkor nem indultak el felénk. Nagyon rafináltak ezek a kis állatok, mert a házak tetejéről sasolnak, hogy kinél mi van. Vigyázni kell velük, mert képesek a tetőről rávetni magukat az emberre vagy a riksára.

Az emberek itt másképp kezelik az élet dolgait. Például a temetés természetes, hétköznapi dolog, a mindennapi élet része. Ültünk a tuk-tukban, és egyszer csak nagyobb emberáradat haladt el mellettünk, akik hordágyon vittek egy idős bácsit, nos ez volt a halotti menet. Érdekes módon nem éreztem mélységes sajnálatot vagy szomorúságot, mert a menet tagjain sem ez érződött, inkább az elfogadás, és egyfajta jó hangulat látszódott. Ez leírva furcsán hangzik, de az itteniek teljesen másképp látják a halált, azaz a testelhagyást, ez csak egy állomás a millió és millió élet során, amit a parányi lélek tapasztal.

Minden a tanításunkat szolgálja

Sajnos a Vrindavan felé vezető utunkon megfáztam a légkonditól, és egyre rosszabbul lettem, a gyógyszerek sem segítettek. Kicsit kétségbe is estem, hogy mi lesz, mert a jógagyakorlásomat erősen veszélyben éreztem. Ezért betértem egy helyi gyógyszertárba. Bevásároltam mindenféle ilyenkor szükséges szert: köhögésre, lázra stb… Amikor kibontogattam a csomagokat, hogy elolvassam a tájékoztatót, hihetetlen meglepetésben volt részem. Szinte mindnél az ayurvéda – indiai ősi orvoslás- alapművéből, a Charaka Samhitából volt egy idézet. Sokkal jobb szívvel szedek be ilyen szereket, mint azokat, amiről fogalmam sincs miből készültek. Ezután a kitérő után indultunk útnak Rishikeshbe, a jóga fővárosába, a Himalája kapujához.

Az út nagyon fárasztó és hosszú volt, az autópálya minősége pedig vegyes volt. Delhiig sima volt az út, köszönhetően a Buddh International Circuit-nak, az új hipermodern Forma 1-es pályának. Ezt követően azonban rengeteg váratlan eseményben volt részünk. Az hogy, a 3 sávból sokszor 5 vagy 6 lesz, azt már megszoktuk…amikor azonban kamionok állnak veled szemben a két sávos úton, és tudod, hogy te haladsz a jó irányba, akkor elkap a rémület. Volt olyan is, hogy az út egyszer csak eltűnt, mert sok helyen még most építik a pályát, így maradt a földút. Összességében bátran kijelenthetjük, hogy az utazás kalandos Indiában. Bónuszként Rishikesh előtt kb 10 km-el kaptunk egy deffektet. Ez nagyon rosszkor jött, de példát vettünk a sofőrünkről, aki teljes nyugalommal kezelte a helyzetet, még egy gondterhelt arckifejezés sem derengett az arcán. Szépen kereket cserélt, és folytattuk az utat. Már itt Haridwarnál is lenyűgöző látványban volt részünk: a Gangesz és a Himalája varázslatosan szépek. Ha lehet szebb, hát Rishikesh az volt. A szobánkból a Laksman jula (híd) és a főtemplom panorámája látszott, megfűszerezve a már korábban említett Gangesz és Himalája látképével, lenyűgöző volt.

Rishikeshben változatos az időjárás: az itteni klíma volt számomra a leginkább jó, mert a korai és a késői órákban az idő kellemesen lehűlt. Még mindig nem voltam jól, így nehezen, de beláttam, hogy nem mehetek a többiekkel ashtanga órára, így kihagytam a reggeli edzést. Ez hatalmas lemondás és erőfeszítés volt, hiszen elég szürreális élmény az, hogy a jóga miatt eljövök a világ másik végére, és pont gyakorolni nem tudok. Fontos tanítás ez nekem: tudni kell belátni a saját korlátainkat.

Rishikesh ismét egy rendkívül jó energiájú város, európai szemmel is kényelmes, csak náthás ne legyen itt senki! A papírzsepit aranyárban mérik…

Célegyenesben, gyakorlásra felkészülve

Ez a város nagyon nemzetközi, a világ minden tájáról érkeznek ide. Ami leginkább megkapó ebben az egészben, hogy bárhol bárkivel meg lehet állni beszélgetni, mert mindig van miről, hisz többségében mindenkit a jóga hoz ide. Itt nem tud az ember olyan utcába menni, ahol legalább egy jógaterem ne lenne, minden a jógáról szól. Van itt minden: kundalini, hatha, ashtanga, meditáció, pránajama stb… A mi célunk a Tattva Yoga Shala volt, ez Kamal Singh stúdiója.

Nagyon gondolkodtam, hogy elmenjek-e az órára, mert még nem voltam túl jól, aztán mivel a lázam már elmúlt, úgy döntöttem ott a helyem. Mivel még szezon előtt jártunk Rishikeshben, így szerencsénkre csak mi voltunk az órán, és szinte minden ászanában kaptunk igazítást. A terem üvegfalai a Gangeszra nyíltak, szóval a kilátásra sem volt panasz, már amennyire van idő gyakorlás közben nézelődni…Végül a sirsászana – fejenállás- kivételével végig tudtam csinálni az egyes sorozatot, ami tudatosította bennem azt, hogy csak az udzsáji légzésnek mennyire jótékony hatásai vannak. Érdekes tapasztalás volt ez a gyakorlás, mert sokkal elmélyültebb volt, sokkal jobban mentek az ászanák. Ez felfoghatatlan élmény, amit részben a jó klíma, részben pedig a pontos, jól irányított igazításoknak tudtam be. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan tudta az oktató pl. az álló spárgába feltolni a lábam, mikor otthon még csak félúton jártam ebben a gyakorlatban. Majd végül összeállt a kép, mert időközben leszoktam a kávéról. A jól megszokott napi 3 helyett, semmit sem ittam Indiában, helyette a szinte megunhatatlan ginger-lemon-honey tee-t fogyasztottam. Tehát valószínűsíthető, hogy a kávé elhagyása is pozitívan hatott az izmaim kötöttségére, vagy inkább kötetlenségére.

A gyakorlás pozitív élményei után az este folyamán folytattuk a spirituális élménygyűjtést, és elmentünk egy úgynevezett pujára, ami a Gangesznek bemutatott tűzáldozatot jelenti. Rishikesh legnagyobb templomnál ilyenkor rengetegen gyűlnek össze, és virággal, füstölővel ékesített mécseseket engednek útjára a vízen. A hangulat itt is átszellemült, a spiritualitás árad az emberekből. A templom papja által megáldott tüzet végigvitték a tömegen. Az emberek tülekedtek, hogy legalább egy pillanatra a közelébe kerüljenek és részesüljenek az áldásból.

Összességében elmondható, hogy ez az út, nagy hatással volt az életemre. Nem vártam semmit indulás előtt az egésztől, próbáltam megélni mindent úgy, ahogy adatik. Változott az élethez való hozzáállásom, másképp látom a fontos dolgokat. Indiában nem csak a megtett 2000 km utazást érzem rendkívülinek, hanem a saját magam felé tett utat is, ma sokkal tisztábban látom a céljaimat, az utamat, és a legfontosabb, jobban ismerem magamat. A jógáról is sokat tanultam. Főképp azt, hogy semmi sem lehetetlen, de időt kell hagyni saját magunknak, hogy az egyéni tempónkban haladjunk előre az úton, és ne siettessünk semmit. A helybeliektől is fontos leckét kaptam, lehet egymásra figyelni a rohanó hétköznapokban is, és mindig türelemmel, tisztelettel kell lennünk egymás iránt. Próbálom ezt a mentalitást megőrizni itthon is.

Ne felejtéstek el, hogy versenyben vagyok a Goldenblogon (Phszichológia kategóriában): Katt ide, hogy szavazz rám:http://goldenblog.hu/szavazas.aspx?bId=5832

Mobillal és PC-n is le tudsz adni egy-egy szavazatot, de azzal is tudsz segíteni, hogy megosztod ezt a cikket. 

Nagyon köszi!