Valami csörömpölés hallatszott ki a konyhából. Lassan kinyitottam a szemem, és ijedten a hátizsákomhoz kaptam, ami a kanapé mellett feküdt – békésebben mint én. Mikor ezt nyugtáztam, feljebb emeltem a tekintetem. Egy magas félmeztelen srác sétált el előttem a fürdő felé tartva. A bal lapockáján egy kérdő jel volt tetoválva. Erről a jelről jutott eszembe: hol is vagyok? mi történt? hány óra van? kik ezek? 

Rövid idő alatt elkezdtem emlékezni a tegnap estére. Hajnali négy órakor landoltam Tbilisi repterén, a taxis természetesen levett, de elhozott ebbe a romos házba, amit Why Not Hostelnek hívnak. Arra, hogy mit keresek a kanapén, hamar elkezdtem emlékezni. Besétáltam a házba, ami olyan volt hajnalban mint Csipkerózsika kastélya. Hallottam, ahogy az emeleten horkolnak az emberek, az esti buliból még illatozott az ott maradt borosüveg. Még a macska is békésen szundikált az egyik sarokban. Sehol egy recepciós, vagy valaki, akit megkérdezhetnék: hol az ágy, amit lefoglaltam az éjszakára. Miután végig nézegettem az asztalon hagyott fényképező gépeken lévő parti képeket, elszundítottam a kanapén.

Nem vagyok egy könnyen ébredő típus. Miután végigjátszottam az estét a fejemben, még a zuhany sem tudott lenyugtatni, annyira felszívtam magam. Végre előkerült a hostel tulaja, akire ráronthattam mind a három óra nem alvásommal. Hogy hogy nem volt itt senki? Hogy nézhette el? 8 órát utaztam, és nincs egy ágy, ahol pihenhetnék?! Csak kicsavartam belőle egy “igazad van”- t, de meg kellett érte dolgozom. Ez is jól indul – gondoltam magamban, mikor hirtelen mögöttem valaki megszólított.

– Úgy látom szükséged lenne egy jó kis török kávéra. – kérdőjeles fiú volt az. A gondolataimban olvasott. KÁVÉ! Miután lefőzte nekem a reggeli ébresztőmet, bemutatta a barátait, és végül magát is. “Eyal vagyok”. Az izraeli fiuk négyen utaztak és ez volt az utolsó napjuk. Tökéletes útitársak az első napomra – gondoltam. Mindent tudnak a városról és az országról. El is indultunk, hogy megnézzük a közeli piacot.

Grúzia varázsa egy pillanat alatt eltüntette a reggeli durcit. Igazi idő utazás. Amerre néztünk, mindenhol Ladák és posztkommunizmus hangulat.

A bolhapiac nagyon érdekes volt, de hamar megéheztünk. A fiuk felkészítettek: a kaja zseniális! És nem hazudtak. Délben értünk be a vendéglőbe és bár reggelinek indult, inkább a hachapuri, és khingali mellett döntöttünk. Az előbbi egy sós sajttorta, utóbbi pedig batyuba töltött húsleves, amit azután tudsz meginni, hogy kiharaptál egy kis lyukat a tészta szélén. Hamarosan előkerült egy üveg Cha-cha is, a helyi ital. Nem voltam 12 órája az országban, de már egy becsiccsentve ünnepeltem egy vadidegen izraeli srác szülinapját.

A következő feladat az volt, hogy az egyik fiú barátnőjének ruhát vegyünk. Én voltam a próbababa, mivel állítólag egyeznek az arányaink a lánnyal. Ha még nem említettem volna, a másik két srác pedig egy meleg pár volt, ez pedig még annyira sem elfogadott Grúziában mint nálunk. Csodás perceket szerezünk az eladónőnek, aki csak úgy pislogott a cirkuszon, amit behoztunk a boltjába. A fiuk feltúrták a boltot. Kiválasztottak vagy tíz ruhát, amit fel kellett próbálnom. Nekem semmi ellenvetésem nem volt ez ellen. Éljen a Cha-cha! Estünk keltünk a boltban, a melegek nem titkolták kapcsolatukat, és nemi hovatartozásukat, a másik két fiú pedig pontozta a ruhát, ami rajtam volt.

A srácok még akartak sétálni egy kicsit, de nekem beütött egy a reggeli vodka így a nemalvás mellé. Elfoglaltam a szobámat, végül és hunytam egyet az esti buli előtt. Mert persze az is volt. Nagyon drukkoltam, hogy Eyalék ne hagyjanak itt, nagyon szerettem volna velük menni bulizni a fesztiválra. Még egy kis kaja, és már készen is voltunk a következő felvonásra. Egy hatalmas ingyenes elektronikus buli volt, ahol a vodkaredbult 300 forintért mérték. Szép kilátások a következő 2 hétre, egy nap, már a másodszorra iszom.  Ez van. Yolo meg minden. A buli szuper volt, persze hatalmas feltűnést keltettünk a grúzok között a meleg szerelmes párral, de minden csak vodkaredbul kérdése, ugyebár.

Hajnalban értünk haza, amikor a fiuknak össze kellett pakolniuk, mert 4kor indult a taxijuk a reptérre. Eyallal nagyon egy hullámhosszra kerültünk egy nap alatt. Azt hiszem Alanis Morrisette valami ilyen alakalom miatt írhatta az ‘Ironic’ című számát.

Fentről figyeltem, ahogy bevágják magukat a kocsiba, és eltűnnek a kis utca végén. Próbáltam összeszedni, mennyi minden történt velem egy nap, és hogy lehet, hogy bár most érkeztem meg ebbe a városba, már most búcsúznom kell valakitől, akit nagyon megkedveltem. Vajon látom még ezt a fiút valaha? Akkor még nem sejtettem, hogy legközelebb Goa homokos dűnéin fogunk újra találkozni.